Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó

A Saigonban működő Consular Club felhívást tett közzé a múltkoriban, miszerint a jótékonysági aukciójukhoz alkotásokat keresnek. Tamás nagyon lelkesen felajánlotta egyik fotóját.
Persze mindez azzal járt, hogy saját költségen ki is kellett nyomtattatnunk és bekereteztetnünk a képet.
Ez mondjuk önmagában nem jelentene nagy gondot, ha már jótékonyságra adja az ember a fejét…:)

A nehézség inkább az, hogy a magunk számára is hónapok óta próbáltunk találni olyan nyomdát, amelyik nagyméretű képek nyomtatását vállalja. Bármilyen nagy is ez a város, nem volt egyszerű.

Végre meglett a nyomda, Tamás gyönyörűen elkészítette a nyomtatandó felületet, címmel ellátva, 100 x 65 –ös méretben.
Boldogan újságolta, hogy nagyon jó minőségben dolgoznak, megtartva az eredeti, élénk színeket.

Ezek után, hóna alatt a képpel el kellett battyognia a város másik részébe, mert persze a nyomtatás és keretezés még véletlenül sem ugyanazon a helyen történik.
Az ajánlott keretező péntekre vállalta volna a munkát, természetesen egy vagyonért.
Pénteken már késő, a szervezők szerdára kérték a kép leszállítását, hogy még katalogizálni is legyen idejük.
Így aztán tovább keresgélt a környéken, mígnem rátalált az Art & Frame nevű üzletre, amelyik kifejezetten festmények és fotók keretezésére szakosodott. Megbeszélték az ottani munkatárssal a méreteket, aki másnapra el is vállalta a munkát.

Szerdán reggel vidáman indultunk a képért. Még inkább felderültünk a buszon, ahol a kalauz elhasznált jegyet adott. Trükkös, de hát valamiből neki is élnie kell…:)

Amúgy nagyon durván felment ebben az évben a buszjegyek ára. A korábbi háromezer dongról négyezerre emelték a tarifát. Jóllehet, ez még mindig csak 40 magyar forintot jelentve, messze nem vetekedhet az otthoni BKV díjszabásával, de akkor is jelentős mértékű emelkedésnek számít.

Széles jókedvünk meglehetősen lelohadt, amikor az Art & Frame-ben elénk tették Tamás bekeretezett fotóját. Az eredeti 100 x 65 –ös méretet egyszerűen önkényesen megkurtították, levágva az alsó címet, a kép alsó részével együtt, így éppen hogy ott maradt Tamás neve. És persze felül és baloldalt is levágtak vagy 15 centit.

Első pillanatban egyszerűen nem jutottunk szóhoz a megdöbbenéstől. Aztán kijött belőlünk a felháborodás-áradat. Persze szerencsétlen pultos lány sokat nem tehetett a dologról, maximum annyit, hogy felhívta a kollégáját telefonon. És ezután váltig állította, hogy Tamás kérte a kép levágását...

Ettől kezdve záporoztuk a kérdéseinket: miért nem vágják ketté a portréfestményeket bekeretezés előtt? Vagy a tájképeket, a fatörzs közepénél? Vagy a csendéletet, megfelezve a gyümölcsöstálat? Tamás még azt is megkérdezte a lánytól, mit szólna, ha most ollóval levágnánk a fele haját?

A lány pislogott, a tipikus ázsiai „loosing face” elleni védelem jegyében ki nem mondta volna, hogy igazunk van. Viszont szemrebbenés nélkül becsomagolta a képet, amikor kijelentettük, hogy nem fizetünk többet a keretezésért a már letett előlegnél.
Azt hiszem, jócskán megkönnyebbült, hogy legalább az előleget nem kértük vissza :)

A megcsonkított fotót annak rendje és módja szerint leszállítottuk a szervezőnek.
És pénteken este, az aukción rá is talált új tulajdonosa, akinek természetesen most újfent kinyomtattatjuk és bekereteztetjük az eredeti méretű képet.

Az Elefánt vízesésről készült fotó eredeti méretben, és megvágva :(

Éppen hogy érzékeny búcsút vettünk Dávidéktól, újabb látogatóink érkeztek pár napra.

Esztit és Andrist Kambodzsában ismertük meg, egy évig ott dolgoztak, és lelkesen kalauzoltak bennünket „második otthonukban”. (A kambodzsai életükről szóló blog itt olvasható.)

Örültünk, hogy Magyarországra való visszatérésük előtt még tudtak időt szakítani egy rövid vietnámi kiruccanásra.
Az előző heti Vung Tau-i napozás emlékét Tamás fájdalmasan soká őrzi, így többnyire hármasban róttuk a várost, bemutatva Esztiéknek Saigon látnivalóit.
Hogy mennyire a szívemhez nőtt ez a város, az abból is érezhető, hogy szinte dagadtam a büszkeségtől, amikor lépten-nyomon dicsérték és az élhetőségét, a szellősségét méltatták.

Velük is megismételtük azt a kompos kirándulást, amelyet éppen egy éve tettünk Tamással a Saigon folyó túlpartján, a bontásra ítélt negyedben.

Még torokszorítóbb volt a látvány: a hatalmas területen ma már csak egyetlen utca létezik, azon is mindössze pár ház, a többit mind lerombolták :(
Elképesztő nézni, hogy az a pár ember, aki még ott él, ugyanúgy folytatja a mindennapjait, mintha mi sem történt volna…

Hogy mikor lesz itt igazi tereprendezés, mikor épül fel az új negyed, nem tudni.

Az biztos, hogy változatlanul csak ajánlani tudom mindazoknak, akik a közeljövőben Saigonban járnak. Nem turistalátványosság, inkább azt lehet még látni, hogy milyen volt a saigoni élet.
Ami már soha többé nem lesz ugyanaz….

Élet a törmelékek között. A kis bolt kitartóan üzemel...

Már tető sincs... De mégis kapunk friss, az utcán turmixolt shake-t, avokadóból.

A fodrász is rendületlenül nyírja a hajakat...

A világhálótól sem kell elszakadni...

Egy igazi gyerek mindenhol játszik... Sárkányeregetés a lebontott házak tégladarabjain...

Valaha berendezett ház állt... Itt éltek, étkeztek, dolgoztak, pihentek, szerettek...

Régi idők emléke...

Dávidék nem kevés élmény begyűjtése után – melyek között voltak jobbak és kevésbé… -, szerdán délben értek vissza Saigonba.
A munkáimat már nem tudtam átcsoportosítani, emiatt csak Tamás buszozott be a Ben Thanh-ra, és hármasban tettek egy nagyobb körsétát, érintve a nagypiacot, és persze az ócskapiac különleges világa sem maradt feltáratlan a Fiatalok előtt.

Felmentek a Bitexco 49. emeletére is, megnézték a várost madártávlatból.
Itthon vacsorával vártam a csapatot, és némi felfrissülés után nekivágtunk az éjszakának.

Természetesen kedvenc zenés helyünket, a latin hangulatú Carmen-t vettük célba. Itt egy vietnámi zenészekből álló zenekar minden este élő koncertet ad, számos – többnyire a Fülöp-szigetekről érkezett – énekessel, fergeteges hangulatot teremtve.
Korábbi bejegyzésem a helyről itt, katt!

Csütörtökön reggel szárnyashajóval utaztunk Vung Tauba, ahol mi már kétszer is voltunk Tamással, és szívesen mutattunk volna ottani látnivalókat, érdekességeket a Fiataloknak.
Például a Kőrösi Csoma Sándor emlék-sztupát.

Ők azonban inkább egy pihenős-napozós tengerparti élményre vártak. Érthető, hiszen az elmúlt közel két hétben már annyi élményt szívtak magukba, annyi mindent láttak és tapasztaltak, amit jó időbe telik majd feldolgozniuk.

Pár órán keresztül egyszerűen csak élveztük a napfényt, a hullámokat, a tengerparti ételeket.
Ez utóbbiakat Tamás nem annyira, jóllehet, a teljesen friss, szemünk előtt sütött tenger gyümölcsei nem is rugóztak annyira, azért az ízlését ismerve nem is nagyon erőltettem…

A napfényt pedig rajtam kívül mindenki mérsékelten, javarészt napernyő alatt, árnyékban vagy magát elfedve…

Hogy jómagam napimádó vagyok, az már a „Sunflower” fedőnévből is kiderülhet. Amióta szerencsésen beköszöntött a száraz évszak Saigonba, amikor csak tehetem, szinte kétnaponta napozom egy órát délutánonként az erkélyünkön. Mondjuk, meglehetősen szűrt, vagy inkább szmogos a fény, de mégis kellően edzettnek éreztem az amúgyis barna bőrömet ahhoz, hogy ne óvatoskodjak.

A négyórányi szeles, tiszta időnek és a tengerről és homokról is visszaverődő sugárzásnak is köszönhetően immár másodszor „sikerült” megtapasztalni, hogy mit is tesz az ottani napozás.

Estére már rákvörössé változott a bőröm. Hogy a többieké – akik eleve fehérbőrűek -, milyenné, azt nem részletezhetem. Leginkább azért, mert azt mondták, nem kell minden részletet megírni a blogomban….

Részletek helyett talán elég sokat elárul, hogy másnap Tamás nélkül kellett elindulnunk az előzőleg lefoglalt félnapos kirándulásra, Cu Chi-ba.
Itt is voltunk már Tamással, be is számoltam a helyről a blogomon, ezért most nem részletezem a történelmi múltat.
Ahogyan soha nem léphetünk bele kétszer ugyanabba a folyóba, az ilyen szervezett kirándulások is más-más élményt nyújtanak.
Dávid számára nagy élményt jelentett, hogy AKM géppisztollyal lőhetett a helyszínen kialakított terepen.

Cu Chi-ból visszatérve még egy gyors bevásárlásra és későebédre jutott időnk. Aztán menthetetlenül elérkezett az idő, indulni kellett a repülőtérre :(

Gyors számvetés az élményekről és arról is, ami idő híján kimaradt.
„Visszajövünk és bepótoljuk” – mondták Dávidék egybehangzóan. Ezek a biztató szavak enyhítették az újabb elválás fájdalmát…

Dávid vadiúj hátizsákosan, megérkezve Észak- és Közép-Vietnámból

A Fiatalok élvezték a latin hangulatot

Forró hangulat a Carmen színpadán

Szárnyashajón Vung Tau felé...

... és a tengerparton

Sülnek a friss tintahalak, polipok...

Dávid  napfény elleni teljes védelemben :)

Tengerpart, napfény, szerelem... Mi kell még?

Anikó Cu Chi-ban, rejtőzködő gerillaként :)

A felhők feletti repülés előtt még megtapasztalták a Föld alatti alagútrendszert...