Cu Chi nem egy lélekemelő, lazítós kirándulási helyszín, jóllehet a pénztárnál a belépőjegy mellé kaptunk egy szórólapot, miszerint a turisták itt élvezhetik a vidéki specialitásokat, s nem csak egy séta kiváló helyszíne, hanem ideális helyszín minden kikapcsolódásra, kempingezésre, csoportoknak, gyerekeknek egyaránt.
Hát, nem tudom…  Annyi gyönyörű hely van ebben az országban, ahol szívesen kempingeznék, még inkább behúzódnék egy romantikus nádkunyhó fedele alá. De ez nem feltétlenül itt van.

Cu Chi történelmi szerepe az első indokinai háború idején (1946-54) kezdődött, amikor a gerillacsapatok egy föld alatti alagútrendszert kezdtek építeni 5-6 méter mélységben a franciák elleni támadás céljából.

Vietnám történelme meglehetősen összetett és eseménydús, akárcsak a miénk. Ami lényegét tekintve ehhez a bejegyzéshez tartozik, az az, hogy miután a japánok kivonultak, 1945. szeptember 2-án, azaz éppen 65 éve, Ho Shi Minh, a hadsereg felszabadító vezére bejelentette az ország függetlenségét. A franciák természetesen kevésbé méltányolták ezt a bejelentést. Még kilenc évig tartották magukat, amikor 1954-ben, egy Dien Bien Phu-nál zajlott véres eseményt követően végre távoztak az országból. A július 21-én aláirt genfi tűzszüneti egyezmény során Vietnámot hivatalosan is két részre osztották, köztük egy demilitarizált övezettel.

Ettől azonban még messze nem oldódott meg az északi és déli országrész ellentéte. 
A Ho Shi Minh vezette kommunista Észak-Vietnámot Kína és Szovjetunió, míg Dél-Vietnámot, melynek élére Ngo Dinh Diem-et nevezték ki, az USA támogatta.
Ho Shi Minh a Vietkong (vagy Viet Minh) nevezetű függetlenségi mozgalom vezetője volt. Diem pedig senkiben sem bízva, a legfontosabb pozíciókba a saját családtagjait ültette.

A növekvő dél-vietnámi elégedetlenség nyomán 1955. március 29-én a Nemzeti Felszabadítási Front fegyveres felkelést robbantott ki Saigonban. Ennek hatására nagyarányú egyházi tiltakozások is elkezdődtek Cao Dai hívők körében. 1955 októberére a dél-vietnámi fegyveres erők elfojtották a felkeléseket. 1956 januárjában elfoglalták Tay Ninh-t, a Cao Dai vallás politikai központját, mely ismét fegyveres felkeléseket váltott ki. Végül február 28-án született egy egyezmény, mely a Cao Dai vallás gyakorlását engedélyezte, de a politikai tevékenységüket megtiltotta.

Mindeközben egyre erősödött az amerikaiak jelenléte Vietnámban. 1954-ben még csak anyagi támogatást nyújtottak, s tanácsadókat küldtek az országba, de 1961-62-ben már nagyobb harci egységek is érkeztek.
Az Egyesült Államok biztatása nyomán 1963. november 1-én Duongh Van Minh tábornok vezetésével erőszakos puccs keretében megdöntötték Diem uralmát, majd kivégezték. És éppen három héttel később J. F. Kennedy amerikai elnök ellen halálos merényletet hajtottak végre Dallasban…

Az őt követő Johnson elnök pedig folytatta a segítségnyújtást Dél-Vietnámnak.
1964-ben bekövetkezett a Tonkini incidens néven elhíresült esemény.
Eszerint észak-vietnámi hajók támadást intéztek az Egyesült Államok rombolói ellen. S jóllehet 2005-ben nyilvánosságra hozták azt a dokumentumot, miszerint semmi támadás nem történt, ez akkor éppen elég apropót teremtett arra, hogy Amerika lépjen.

1964. augusztus 7-én az USA kongresszusának határozata nyomán Johnson elnök azonnal elrendelte Észak-Vietnám ipari és katonai létesítményeinek bombázását.
És ettől kezdve gyakorlatilag nem volt megállás. Háború, kegyetlenkedések, bombázások, mészárlások a civil lakosság körében is. 1969 áprilisában 543 400 amerikai katona tartózkodott Vietnámban, ez volt a legmagasabb állományi létszám.
Végül a nemzetközi tiltakozások nyomására - és persze a veszteségek nyomán - Amerika meghátrált, és 1973. március 29-én az utolsó alakulat is elhagyta az országot.

Napokat, heteket töltöttem már el a vietnámi háborúról és persze a régebbi történelemről szóló írások olvasásával, és hosszú oldalakat tudnék még írni róla. De nem, mert úgy gondolom, akit érdekel, utána olvashat….

Térjünk inkább vissza Cu Chi-hoz, ahova az egynapos kirándulásunk ebédjét követően érkeztünk. 
Mint említettem, az itteni látványosság – már ha lehet az ilyesmit annak nevezni -, a föld alatti elképesztően keskeny alagútrendszer, mely a háború idején 200 km hosszan húzódott.
Ez az alagútrendszer kötötte össze a falvakat, és ezrek rendezkedtek be itt a föld alatti életre a háború idején. Házasságokat kötöttek itt, gyermekek születtek, iskolákat alakítottak ki a nagyobbak számára, és persze kórházakat a háború sebesültjeinek ellátására.
Volt színház, és volt hely, ahova visszavonulhattak kellő intimitásba. Épp úgy, mint a valóságos világban, csak éppen 5-6 méterrel feljebb bombázások folytak, emberek haltak, miközben védték a hazájukat. Ezért voltak fegyverraktárak és alapvetően Vietkong erődítményül is szolgált a védekezéshez. Az alagútrendszer annyira keskeny volt, hogy csak a kisméretű vietnámiak tudtak bejutni.

Mára a megmaradt részt kiszélesítették, így az odalátogató turisták bejárhatják, pontosabban guggoló lépésekben végigkövethetik egy részét, kicsit átérezve, hogy milyen is lehetett itt az élet. Nagyon kicsit, mert annakidején csak laposkúszásban lehetett itt közlekedni.
A múzeummá alakított területen láthatjuk a vietkong-ok által alkalmazott védekezési módszereket.
A humánusnak semmiképpen nem nevezhető csapdákat, a kinyíló ajtóról éppen nemiszerv-magasságban becsapódó szöges csapdákat, és még sorolhatnám…
Arról, hogy leleményességért ők sem mentek a szomszédba, már írtam a márciusi War Remnant Museumban történt látogatásunk kapcsán. És amikor az Agent Orange áldozataira gondolok, arra, hogy a mai napig is születnek fogyatékos csecsemők a szerteszórt dioxin következtében, olvasok napi híreket, látom az elborzasztó fotókat, sőt, látom az utcán szembejövő, megnyomoritott embereket, nagyon nehéz lenne állást foglalnom. Nehéz állást foglalnia bárkinek is...

Hogy a Cu Chi-ban tett látogatás a csoportunkból kinek mit jelentett, nem tudom. Idegenvezetőnk szinte semmit nem mondott, csak felvetette, hogy szívesen válaszol kérdésekre. És kevés kérdés érkezett.
Annyi kiderült, hogy ő annakidején tisztként vett részt a háborúban, majd két és fél évet töltött átképzésben...

Mára leleményes idegenvezetővé vált. Az utolsó 20 percben leadott egy vicces, de amúgy semmitmondó show-műsort. Aztán mindenkihez odajött személyes búcsúzásra és kézfogásra.
Amolyan nagyon direkt borravalós kéztartósra… Persze, az vesse rá az első követ, aki nem ismeri az itteni béreket.

Az elhelyezett csapdákat a környezetnek megfelelő fűvel álcázták. Egy rossz lépés után az ellenfél máris vasszögek között találta magát...

De ugyanezek rejtőztek a lehullott lombok alatt is...

A csapdák rejtette vasszögek:

Kinlódom... Ami semmi ahhoz képest, amit az alagútredszerben élők átéltek.

Föld alatti konyha. Itt már tágasabb...

Katonai szobrok között

Makett egy üvegvitrin mögött, ami mutatja az eredeti alagútrendszert: