A Saigonban működő Consular Club felhívást tett közzé a múltkoriban, miszerint a jótékonysági aukciójukhoz alkotásokat keresnek. Tamás nagyon lelkesen felajánlotta egyik fotóját.
Persze mindez azzal járt, hogy saját költségen ki is kellett nyomtattatnunk és bekereteztetnünk a képet.
Ez mondjuk önmagában nem jelentene nagy gondot, ha már jótékonyságra adja az ember a fejét…:)

A nehézség inkább az, hogy a magunk számára is hónapok óta próbáltunk találni olyan nyomdát, amelyik nagyméretű képek nyomtatását vállalja. Bármilyen nagy is ez a város, nem volt egyszerű.

Végre meglett a nyomda, Tamás gyönyörűen elkészítette a nyomtatandó felületet, címmel ellátva, 100 x 65 –ös méretben.
Boldogan újságolta, hogy nagyon jó minőségben dolgoznak, megtartva az eredeti, élénk színeket.

Ezek után, hóna alatt a képpel el kellett battyognia a város másik részébe, mert persze a nyomtatás és keretezés még véletlenül sem ugyanazon a helyen történik.
Az ajánlott keretező péntekre vállalta volna a munkát, természetesen egy vagyonért.
Pénteken már késő, a szervezők szerdára kérték a kép leszállítását, hogy még katalogizálni is legyen idejük.
Így aztán tovább keresgélt a környéken, mígnem rátalált az Art & Frame nevű üzletre, amelyik kifejezetten festmények és fotók keretezésére szakosodott. Megbeszélték az ottani munkatárssal a méreteket, aki másnapra el is vállalta a munkát.

Szerdán reggel vidáman indultunk a képért. Még inkább felderültünk a buszon, ahol a kalauz elhasznált jegyet adott. Trükkös, de hát valamiből neki is élnie kell…:)

Amúgy nagyon durván felment ebben az évben a buszjegyek ára. A korábbi háromezer dongról négyezerre emelték a tarifát. Jóllehet, ez még mindig csak 40 magyar forintot jelentve, messze nem vetekedhet az otthoni BKV díjszabásával, de akkor is jelentős mértékű emelkedésnek számít.

Széles jókedvünk meglehetősen lelohadt, amikor az Art & Frame-ben elénk tették Tamás bekeretezett fotóját. Az eredeti 100 x 65 –ös méretet egyszerűen önkényesen megkurtították, levágva az alsó címet, a kép alsó részével együtt, így éppen hogy ott maradt Tamás neve. És persze felül és baloldalt is levágtak vagy 15 centit.

Első pillanatban egyszerűen nem jutottunk szóhoz a megdöbbenéstől. Aztán kijött belőlünk a felháborodás-áradat. Persze szerencsétlen pultos lány sokat nem tehetett a dologról, maximum annyit, hogy felhívta a kollégáját telefonon. És ezután váltig állította, hogy Tamás kérte a kép levágását...

Ettől kezdve záporoztuk a kérdéseinket: miért nem vágják ketté a portréfestményeket bekeretezés előtt? Vagy a tájképeket, a fatörzs közepénél? Vagy a csendéletet, megfelezve a gyümölcsöstálat? Tamás még azt is megkérdezte a lánytól, mit szólna, ha most ollóval levágnánk a fele haját?

A lány pislogott, a tipikus ázsiai „loosing face” elleni védelem jegyében ki nem mondta volna, hogy igazunk van. Viszont szemrebbenés nélkül becsomagolta a képet, amikor kijelentettük, hogy nem fizetünk többet a keretezésért a már letett előlegnél.
Azt hiszem, jócskán megkönnyebbült, hogy legalább az előleget nem kértük vissza :)

A megcsonkított fotót annak rendje és módja szerint leszállítottuk a szervezőnek.
És pénteken este, az aukción rá is talált új tulajdonosa, akinek természetesen most újfent kinyomtattatjuk és bekereteztetjük az eredeti méretű képet.

Az Elefánt vízesésről készült fotó eredeti méretben, és megvágva :(