Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó

Eléggé furcsa megélnem, hogy megállíthatatlanul telik az idő, és most már itt, Vietnamban is ismétlődnek az ünnepek, van visszatekintés és emlékezés, hogyan is volt ez tavaly ilyenkor…

Tavaly ilyentájt zajlott a Mid-Autumn Festival, aminek hagyományairól elég jól összeszedtem a tudnivalókat és meg is írtam akkori bejegyzésemben.

Idén ez szeptember 12-re esett, változatlan készülődéssel, pusztán annyi a változás, hogy most éppen nem utaztam haza.

Láttam, amint tetemes mennyiségben vásárolják az un. Mooncake-eket.
Mivel ez éppúgy leginkább családi ünnep, mint a TET, azaz a Holdújév, nem igazán tudtunk részesei lenni a hagyományoknak, nem sikerült közelről látnunk, mi is történik ilyenkor egy vietnami családban.

Hétfőre esett a valódi esemény napja, emiatt vasárnapra számos programot kínáltak különböző helyszíneken, elsősorban parkokban, és főleg gyerekeknek, nagycsaládoknak. Tervben volt, hogy mi is ellátogatunk a Dam Sen Parkba, ahol már kétszer is voltunk korábban, de a monszun dübörgése kicsit keresztülhúzta a terveinket.

Itt ugyanis éppen esős évszak van, és amikor úgy van kedve az Égieknek, megállás nélkül, zuhanyszerűen esik.
Ez történt vasárnap is. Így inkább itthon maradtunk, nem láttunk egy darab égbe eresztett lampiont sem - gyanítjuk, nem is igazán tudtak eregetni -, viszont megelégedve nézegettük a vietnami barátainktól ajándékba kapott Mooncake-csomagot.

Ami igazán meglepett, hogy ma, két nappal az ünnep után változatlanul állnak a városban az ideiglenes standok, és még mindig sokan vásárolják a süteményeket.
Magyarországon ki vesz szaloncukrot december 24. után?

Főleg, hogy időközben megtudtam: idén szeptember 5. és 12. között illett kiosztani a Mooncake-ajándékokat...

Ezt a Mooncake-t kaptuk mi:

 

Talán már említettem, hogy hetente egyszer jár hozzánk Xuan takarítani.
Nem azért, mert olyan fene-nagy úri dolgunk van, hanem azért, mert itt ez a legtermészetesebb.  Az itt élő nyugatiaknak ez szinte kötelességszerűen hozzá tartozik az életvitelükhöz (na jó, van akinek tényleg úri kedvből).

Már csak azért is, mert olyannyira keveset kérnek a takarítók, olyan olcsó a fizikai munkaerő, hogy inkább ezt is a jótékonysági kiadásaink között tartjuk számon.
Ebben a megvilágításban inkább természetellenes, hogy hozzánk hetente csak egyszer jön. Más, „normális” nyugatiaknál többnyire napi szinten ott van a segítség, aki mos, főz, takarít, bevásárol.

Mi imádunk lejárni a helyi piacra, élvezzük a hangulatát, a földön hatalmas alumíniumtálcákban kínált tengeri herkentyűket, friss zöldségeket, kevésbé friss sertés- és marhahúsdarabokat, az árusok között egyensúlyozó motorosokat (úgy vásárolnak, hogy le sem szállnak a járműről), a forgatagot.
Aztán persze egy-két órányi bóklászás és teljes hangzavar után nagyon jó hazajönni a csendes kis fészkünkbe.

A vásárlás során valahogy mindig kimarad a hús- és halféleségek beszerzése, többnyire gyümölcsökre teszünk szert, némi zöldségre, és persze rizsre. Azért senki ne aggódjon, eszünk (eszik Tamás) húst is rendesen, csak azt inkább a szupermarket megbízhatóbbnak értékelt hűtőpolcáról szerezzük be, természetesen kizárólag filézve, szeletelve, mócsingmentesen.

Viszont igazán örömmel várnék mindenféle ötleteket és recepteket az élő rákok és halféleségek elkészítéséről (csakis valami nagyon egyszerűt!), ugyanis a már messziről torokfacsaró szagot árasztó sertés-, marha-, és baromfihúsokkal ellentétben ezek valóban frissen, élőben kaphatóak, ezerféle változatban, a faj- és egyedfejlődés olyan példányaival, amelyeket emberi fantázia ki nem találhatna.

Borzalmasan szeretném a napi fogyasztásunkba beilleszteni, nyilvánvalóan anélkül, hogy órákig pikkelyezve vagy boncolgatva a gyomrom is felforduljon, és elmenjen a kedvem az egész főzéstől, sütéstől, pláne az ebéd-vacsora elfogyasztásától.

Visszatérve Xuan-ra, a vele való kommunikációnk nagyon érdekes. Mondhatni kimerül a köszönésben és a megköszönésben, meg a folyamatos és rém idétlen egymásra vigyorgásban.

Mondjuk, igazán nem feltételez különösebb nyelvérzéket a Xin chao (ejtsd szin csao, értsd hello, mint általános köszönés) valamint a cam on (ejtsd kam ón, értsd köszönöm) kifejezések elsajátítása.
Persze mind a kettőt kicsit másképp írják, furcsa ékezetekkel, de persze még mindig nincs vietnami karakter a gépemen…

Elvileg pedig éppen ezekből az ékezetekből lehet megtudni, hogy hogyan kell adott szót hangsúlyozni. Hogy a gyakorlatban én hogyan fogom ezt valaha is megtanulni, arra semmi ötletem nincsen.

Időről időre lelkesen belefogok a nyelvtanulásba, arra gondolván, hogy milyen aranyosan, szinte szexisen tud hangzani egy külföldi szájából otthon az „én kicsit beszél madzsar…” Hiszen megértjük, nem?
Mondjuk leírnom is szörnyű, hogy rátaláltam a közel egy évvel ezelőtti bejegyzésemre a nyelvtanulási ambícióimról, itt...  Azóta nem sokat fejlődtem:(

Szóval próbálkozom rendre, aztán hirtelen bevillan a hat tónusból álló – és ennek megfelelően hat értelmet jelentő - kiejtési sajátosság, és rögvest elmegy az önbizalmam. Mert mi van, ha én ilyenkor véletlenül azt találom mondani, hogy pl. „én kicsit lesz..ni vietnamit”?
Épp elég melléfogásos és amúgy elmondva viccesnek hangzó történetet hallottam már azon kevés itt élő nyugatitól, akik legalább némi hajlandóságot mutatnak a helyi nyelv használatára. S bár jókat nevettem a történeteken, nem feltétlenül szerettem volna a helyükben lenni adott szituációban :)

Mondjuk, most éppen sikerszériában vagyok, a héten kétszer is egyedül voltam vásárolni, és valahogy mindvégig automatikusan a vietnami nyelvtudásomat villantottam.
És kivételesen megértettek, válaszoltak is, és még én is értettem.
Nem csekély büszkeséggel töltött el a sok csodálkozó pillantás, amikor éppen azt az összeget vettem elő a pénztárcámból, amit kimondtak. Tehát semmi nem reménytelen, valami mégis ragadt rám, nem adom fel!

Tamás sem adta fel két hete a Xuan-tól kapott írásos üzenetet. Nevezetesen Xuan ceruzát ragadva magához, az íróasztalunkon lévő post it-re leírt egy mondatot. Tamás forgatta, nézegette, majd felhívta a házunk felelős menedzserét, hogy ugyan kérdezze már meg Xuantól, hogy mi az üzenete és fordítsa le neki.
Miután a mobilt kézből kézbe adták, menedzserünk csak zavartan nevetgélt, hogy „á, semmi, nem érdekes”. (Talán attól tartott, hogy valami intim kérdésbe trafált bele Xuan, sosem lehet tudni...)

Na persze, Tamást sem abból a fából faragták, aki csak úgy megmarad tudatlannak. Próbálkozott a google-fordítóval, de mivel a vietnami ékezeteket nem írta be, furcsa és értelmezhetetlen szókombináció lett a megoldás.

De miért is vannak vietnami barátaink és miért van saját külön saigoni skype-csoportunk, ha nem arra, hogy segítsenek? Megosztotta tehát a csoporttal, és hamarosan világossá is vált a megfejtés, miszerint Xuan azt sürgeti, hogy hol is van már végre Tamás felesége. (Kitartó olvasóink tudják, hogy ezúttal Tamás négy héttel előbb jött vissza az otthoni vakációról, mint jómagam.)

Ja, és természetesen az is kiderült, hogy ha másfajta ékezetekkel helyettesítenénk be bizonyos szavakat, akkor a kérdés egészen más értelmet nyerne… :)

Mindettől függetlenül már bőszen vizionálom azt a boldog időt, amikor frappáns mondatokban beszélek, és mindenféle jópofaságokat mondok majd vietnamiul.
És persze semmiképpen ne gondoljatok semmi olyanra, amit a tankönyvek az első oldalakon taglalnak, és aminek értelme is lenne a mindennapi kommunikációban – illetve itt mégsem.

Semmiképpen nem célom megkérdezni senki vietnamitól, hogy „mi az ön foglalkozása?” Minek is, hiszen látom, hogy mit árul az utcán…
Azt sem, hogy „hogyan tölti ön a szabadidejét?” Azt is látom. Éppen ugyanazt árulja késő este, éjszaka is, mint dologidőben.

A víziómban sajnos még nem jelent meg a dátum, hogy mikor is leszek képes jópofizni ezen a nagyon érdekes nyelven.

Úgyhogy most elmegyek meditálni, hátha az is megjelenik.
Meg hátha megszáll az ihlet, és elmélyülnek az eddig fellelt szavak, kifejezések....

Xuan Tamásnak írt üzenete itt olvasható. A pontos megfejtésért kisorsolunk egy vietnami párt ábrázoló hűtőmágnest... :)

Miközben ezt a blogbejegyzést írom, csodálatosan lágy gitárzene szól az alattunk lévő utcából. Szívem szerint belinkelném ide, hogy mindenki hallja, jóllehet gyaníthatóan túl érzelmesnek tűnne sokak számára.

A zene egy halottért szól, akit harmadik napja búcsúztatnak. Felverték a sátrat a házuk előtt, összegyűlt a rokonság, zenekart fogadtak, a gitárzenét felváltva olykor éles esztrádszerű zene szól. Gyönyörű a halottbúcsúztatás szertartása itt Vietnamban, messze nem olyan drámaszerű, mint otthon, de erről majd egyszer másik bejegyzésben részletesebben….

Most inkább arról, hogy vagyunk, élünk, és hogy időközben itt volt Vietnam nemzeti ünnepe szeptember 2-án, a Függetlenség Napja, amit Ho Chi Minh kiáltott ki annakidején, 1945-ben.
Jóllehet vélhetően ezt az ünnepet a saigoniak hasonlóan élik meg, mint mi magyarok mindig is, a nagy felszabadulás ünnepét, minden április 4-én… Évszám szerint is van hasonlóság....

De erről itt senki nem beszél (ja, mi sem beszéltünk még anno… és  amúgy meg elvem, hogy sem itt, sem ott nem politizálok), mindenki éppolyan vidám és mosolygós itt , mint egyébként is.

Mondhatnám, hogy talán egy kicsit jobban, hiszen piros betűs ünnep lévén nem kell dolgozni, de ez persze nem teljesen igaz. Az üzletek éppen úgy nyitva tartanak, mint máskor, a kis utcai árusok – akik itt a kereskedelem javát képviselik – még inkább.
Ide még nem jutott el a szabályozás, hajrá T…o Hipermarket, gyertek, itt nem kapnátok pénzbírságot a folyamatos nyitvatartásért…

A tervünk az volt erre a napra, hogy bevegyülünk az „ünneplő” tömeg közé a Ben Thanh-on, ahogyan tavaly ilyenkor tettük (lásd korábbi bejegyzésemet az akkori nem mindennapi élményeinkről, ide kattintva), megnézzük az alkalomra felállított színpadon az előadást, valamint 9 órakor a tűzijátékot, csakhogy másként alakult. A kerületünkben lakó vietnami barátunktól kaptunk egy meghívást fá-ra.

Fá a hagyományos vietnámi leves, amit persze nem egészen a leírás és magyar fonetika szerint kell ejteni, de még mindig inkább így, mint ahogyan sok idelátogató turista teszi, és ahogyan mi is tettük eleinte, fő-nek ejtve.
A téves kiejtés abból adódik, hogy vietnami írással különböző furcsa jelek jelennek meg az „o” betűn, amelyek leginkább a mi „ő” betűnkre emlékeztetnek. Persze azt emiatt abszolút értem, hogy a magyarok miért hívják  „fő”-nek, de hogy az itt élő külföldiek honnan veszik a mi ékezeteinket, azt még nem sikerült megfejtenem…

A lényeg a fá, mint népszerű leves, ami Tamás kedvencei közé tartozik, de amit én sajnos képtelen vagyok megenni. Leginkább azért, mert beleteszik az általuk lemon grass-nak nevezett, borzalmasan keserű és számomra ehetetlen fűszert, aminek persze szintúgy semmi köze a mi nagyon is kellemes citromfüvünkhöz.

Elég hosszú nyomozásba telt, mire sikerült megtudnom, hogy ennek semmi köze a citromfűhöz, hogy ez valójában a koriander levele.
És miközben a koriandert bogyó formájában nagyon is használom főzéshez évek óta, ennek a fűszernek a leveles változata egyenesen borzalmas. Aki járt már Ázsiában – mert nem csak Vietnamban használják -, talán érti, hogy miről beszélek/írok.

A meghívás miatt lemondtunk a nemzeti ünnep látványosságairól, egy luxusház nagyon kellemes kertjében ettük-ittuk végig az estét. 9 óra tájékán még a tűzijátékot is hallottuk, de maximum a világosabb égbolt szintjén részesültünk a látványból.

Viszont mert még egy hete sincs, hogy visszatértem Saigonba, meg amúgy is, kellőképpen lelkes vagyok a magyar konyhával kapcsolatban. Hoztam alapanyagot, amennyit tudtam otthonról. Persze jól be kell osztani a következő hónapokra.

Miután megérkeztem, főztem egy istenien finom kolbászos bablevest, na, jó, az igaz, hogy tejföl nélkül ettük.
De innen is megerősítem az otthoni felvetésekre, hogy nem áll szándékomban a jövőben tejfölt köpülni. Meg túrót sem, bármennyire lenne jó egy igazi túrós csuszát enni:)
Nem csak az időt sajnálom, de hogyan is, az itt kapható agyontartósított tejből, ami egy évig eltartható… Ebből az alapanyagból (látott-e egyáltalán ez a tejterméknek nevezett valami életében már szarvasmarhát,- biztos, hogy sohasem....) a nagymamám sem lenne igazán képes kihozni a megfelelő alapanyagot.

Ma viszont fánkot sütöttem. Persze messze nem Nagymama vagy Anyukám hagyománya szerint.
Éljen az internet, meg a Google, találtam egy olyan receptet, amihez nem is annyira kellenek a hagyományos hazai hozzávalók. Évikének (nem tudom ki ő, csak ráleltem a honlapjára és ezúton is hála) köszönhetően 15 perc alatt elkészült.
Kétségtelenül nem annyira lágy, mint a gyerekkoromé (ezen majd még kísérletezem), viszont nem kellett hozzá élesztő.
Vietnami létünk nagy tapasztalata (többek közt), hogy az ember lánya abból főz, süt, amiből tud.

Készen áll az ebéd. Sült hal, krumplipürével.
A desszert fánk Kővágóörsön készült  lekvárral.  Abszolut bio, saját termés :)

Ja, és az ötletadó Évike honlapján éppen ilyen bénán néznek ki a fánkok alakilag...

Az íz a fontos, nálunk bejött :)