Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó

Ha már ünnep, és ha már TET, természetesen mi sem hagyhattuk ki az alkalmat egy jó kis bulizásra. Annál is inkább, hogy a hazautazásunk előtti előkarácsonyi partinkon beígértük a saigoni barátoknak, hogy a visszatérésünk után lesz welcome-party is.

Az időpont-egyeztetés persze pont olyan nehéz, mintha otthon akarnánk december 23-án egy összejövetelt szervezni, amikor éppen mindenki nyakig van a sütés-főzésben, vagy az utolsó pillanati ajándékvásárlásban.

Csak itt éppen mindenki átvette a helyi ritmust, vagy vállalati partizik, vagy utazik, a lényeg, hogy valahol mindenképpen ünnepel.
Ehhez képest tizennyolcan jöttünk össze, s bár fájóan hiányoltunk néhány barátot, az este mégiscsak remekre sikeredett.

Pedig a napom nem indult túl jól. Kezdve azzal, hogy alig vártam Xuan, a takarítónőnk megérkezését, aki minden pénteken tisztára súrolja a lakást.
Tamás internetes böngészésének köszönhetően azt is megtudtuk, hogy vietnámi szokás szerint az alkalmazottaknak pénzt illik adni TET idején, így lemondtam az előre kinézett takaros kis ajándékkosárról, beszereztem az elengedhetetlen piros borítékot, és bekészítettem a neki szánt újévi összeget.
Természetesen igazi dong-bankókban, amit azért is érdemes megjegyeznem, mert itt a játékpénznek igenis nagy keletje van. Kezdve azzal, hogy azokat égetik el minden jeles és jeltelen ünnepen (tiltottan ugyan, de így van), és azokat teszik ki a Buddhának is a pagodákban. Meg persze oda igazi pénzt is visznek.

Visszatérve a gondolatmenetemhez, Xuanra való várakozás közben megírtam egy újabb blogbejegyzést, de nem sikerült aktiválnom, mert a blog.hu valószínűleg éppen a szokásos, otthoni idő szerinti hajnali karbantartást végezte.
Nem keseredtem el nagyon, gondoltam, akkor felteszek egy újabb cikket a honlapomra, az onlinepszichologus.com-ra.
Ott meg azért akadtam el, mert eléggé régen nem foglalkoztam vele, így jól elfelejtettem, hogy hogyan is van az egész folyamat. Elvesztem az admin-felületen a különböző szekciók, kategóriák, menürendszerek, modulok és komponensek rendszerében, s mivel saját, különbejáratú informatikus-gurum, amúgy mindenfajta számítástechnikai probléma legkiválóbb megoldója, nem mellékesen életem Párja éppen egy üzleti megbeszélésen tartózkodott. Jobbnak láttam, ha frusztrációmat sikereim örök színterén, a konyhában vezetem le.

Nekiláttam tehát az esti party fogásainak elkészítéséhez. Közben kétszer bevágtam az amúgy is fájós fejemet. Egyszer a gáztűzhely fölött elhelyezett szagelszívó sarkába, egyszer meg a kinyitott felsőszekrény ajtajába. Közben bevettem fejfájás ellen egy Saridont, amitől meg úgy éreztem magam, mintha három méregerős kávét ittam volna éhgyomorra, magyarán iszonyúan felpörögtem, sőt, beremegtem.

És Xuan még mindig nem érkezett meg, pedig már csaknem dél volt.
Realizálva, hogy ez nagyon nem az én napom, ekkor hívtam fel Tamást telefonos segítséget kérve. Kiderült, hogy már itt van, kétsaroknyira, éppen egy TET alkalmából nyílt növényárus kínálatát mustrálgatja.
Miután Tamásra öntöttem minden panaszomat, hamar rövidre zárult a kör. Felhívta a mindent intéző házmenedzserünket, akitől megtudta, hogy Xuan hazautazott az ünnepekre, teljesen fölösleges várnunk rá. Halleluja, azért előre értesíthetett volna...

A következő két óra azzal telt, hogy Tamás, átvéve Xuan szerepét, sőt felülmúlva azt, mindent alaposan kitakarított a lakásban, jómagam pedig elkészítettem a tojássalátát és a tonhalas tésztát az esti összejövetelre.

Késői ebédünk után pedig lementünk együtt az alkalmi növényárushoz, és az itteni hagyományoknak megfelelően, persze a mi ízlésünket is figyelembe véve, kiválasztottuk a magunk TET-fáját.
Többféle fát szokás errefelé venni az ünnep alkalmából, erről majd legközelebb írok bővebben.

Mi egy kisebb mandarinfát választottunk, legfőképpen azért, mert ez a gazdagság jelképe. És a gazdagságnak igencsak szükségét látjuk mostanság….

A sikeres vásárlás után – tényleg sikeres, 400 000 dongra tartotta a csaj a mandarinfát, és amikor látta rajtunk a komoly érdeklődést, magától levitte 350 000 dongra (kevesebb, mint négyezer forint), és persze az árban benne volt az ingyenes hazaszállítás – elsétáltunk a piacra, megvenni a még hiányzó dolgokat. 

A piac sarkán először is csináltattam magamnak egy új szemüveget, de ez annyira frappáns történet, hogy megér egy külön bejegyzést. Legközelebb….

Vettünk friss ananászt, banh mi-t, ami itteni kenyérféle, amolyan mini-bagett, és persze két nagy szatyor jeget az italok behűtéséhez.
Miután hazajöttünk és az ananászos pitét is megsütöttem, a nap sikerességi rátáját máris egészen jónak értékeltem.

Míg én sütöttem, Tamás a vietnámi hagyományoknak megfelelően a beszerzett motívumokkal feldíszítette a mandarinfánkat. Öt órakor már teljes készenlétben vártuk a két órával később meghirdetett party vendégeit.

Szokás szerint voltak magyarok, vietnámiak, viet-magyarok (ezt találom jó kifejezésnek a magyar-vietnámi szülőpártól születettek meghatározására), és persze nyugatiak is.
Köztük Kris, a mi Santa Claus-unk, aki karácsony előtt minden egyes Xmas partyn Mikulásjelmezben tündökölt. Pár napja Tamás összefutott vele a házunk előtt.
Kiderült, hogy két éve itt lakik a mi házunkban, vietnámi feleségével és a kétéves kislányával. Aki egy igazi kis tündér, volt szerencsénk megismerni a bulin. Mert persze Tamás kapva kapott az alkalmon, és a találkozás örömére rögtön őket is meghívta.
Amúgy Kris csak azért álldogált aznap a ház előtt, mert új bútorokat vettek és várta a szállítókat.

De hogy milyen kicsi a világ, ismét kiderült. Azok után, hogy hazajövet egy nő megjegyezte a lift előtt, hogy látott tegnap a Saigon Square-ben, mondtam Tamásnak, hogy ideje lenne megkérdeznünk Mr.Trungtól, a házmenedzsertől, hogy kik is laknak ebben a házban…

Az előkészített boríték Xuannak:

A mi kis mandarinfánk:

Party-time:

 

Meglehetősen bizarrnak éreztük a karácsony előtti hangulatot a 25-30 fok körüli hőmérsékletű Saigonban, műhóval, karácsonyfákkal, Mikulásokkal, hóemberekkel és szánokat húzó szarvasokkal. Pedig úgy gondolom, hogy nagyon is ésszerű a magyarázat arra, miért fontos ennek, a számukra talán tradicionálisan idegen, de mégis jelentős ünnepnek a megtartása.

Elsősorban is nem szabad megfeledkezni arról, hogy Vietnám lakosságának kb. 15 százaléka keresztény vallású.
Másrészt igen tetemes létszámban itt él, dolgozik egy csomó nyugati ember, aki mind őrzi és tartja a maga országának hagyományait, nyilvánvaló igénye, hogy ha már távol van a hazájától, legalább a megszokott kis (nagy) karácsonyfáját felállíthassa.
Harmadrészt adott a vietnámi nép, a maga életigenlésével, örömszeretetével, akik minden lehetőséget megragadnak az ünneplésre.

Valahogy folyamatosan az az érzésem, hogy számukra az élet egy örökös fesztivál, amelynek csak a díszítőelemei változnak. Hol mooncake-s, hol halloween-es, hol karácsonyos-girlandos, hol a nyugati kultúrának megfelelően újévi, hol pedig a saját hagyományaikhoz és motívumaikhoz illeszkedő.
Kiemelkedő szerepe van a vietnámiak életében a Holdnak, azaz szinte minden Újholdhoz és minden Teliholdhoz kapcsolódik valamilyen hagyomány, rítus.

A lényeg a legfontosabb, hogy mindig van alkalom az ünneplésre, és teljes szívükkel élnek is ezekkel az alkalmakkal.

Talán ezért is izgalmas egy ilyen, számunkra nagyon eltérő világban élni, mert bőségesen megtapasztalhatjuk a kultúrák találkozását és egészen sajátságos, csodálkozást keltő keveredését.

Minden keveredéstől és minden más alkalomtól függetlenül azonban közeledik Vietnám ténylegesen legnagyobb ünnepe, a TET, azaz a Holdújév.

Ennek időpontja ugyanúgy minden évben változik, mint nálunk a Húsvét.
A számítás alapjául értelemszerűen a Hold állása szolgál, de ennél kissé bonyolultabb. Az új év mindig a mi február negyedikénkhez legközelebb eső Újhold napján kezdődik, valamikor január 21. és február 19. között.

2011-ben a Holdújév február 3-án kezdődik és maga az ünnep Vietnámban hivatalosan hét napig, azaz február 10-ig tart.
Sajátossága, hogy jóllehet, a kínai holdnaptárt veszik itt is figyelembe, Kínában idén a Nyúl éve kezdődik, míg Vietnámban 2011-et a Macska évének nevezik.
(Utánanéztem, hogy mi az eltérés magyarázata. Állítólag abból adódik, hogy a nyúl kínai elnevezése hangzásban megegyezik azzal, ahogyan a macskát hívják vietnámi nyelven: meiu. Hát…. Aki nem hiszi, járjon utána….)

Búcsút vesznek tehát a Tigristől, amelynek éve viharokkal, lázongásokkal, konfliktusokkal és természeti csapásokkal telire sikeredett. S ha másért nem, a természet egyensúlyra törekvése miatt az új év egyfajta lecsillapodást hoz majd. Ha akár a Nyúl, akár a Macska természetére gondolunk, vélhetően nagyobb békesség és nyugalom vár ránk a következő 12 hónapban.

A Holdújév nem csak az új év kezdetét jelenti Vietnámban, hanem egyben hatalmas tavaszünnep, ami, ha figyelembe vesszük az éghajlati viszonyokat, teljesen magától értetődő, hiszen ilyenkorra az egész ország virágba borul. 

Saigon utcáit máris ünnepi hangulat jellemzi. Jóllehet, az újévi dekoráció a legtöbb helyen még csak készülőben van, és még az ünnep elengedhetetlen kellékét jelentő virágzó fákat is csak néhány helyen árusítják, az emberek nagy része máris átadta magát a fesztiválérzésnek.
A bevásárlóközpontokban és környékén, ahol pár hete még műhó takart mindent, most megjelentek a sárga és piros színű fák, bokrok, virágok,motívumok, különböző beöltöztetett macskák, és a családok izgatottan fényképezkednek az új díszletek előtt.
És persze folyamatosan megy esténként a zenélés, éneklés, mulatozás.

A Holdújév ünnepéhez nagyon sajátságos szokások, hagyományok kapcsolódnak, melyekről legközelebbi bejegyzéseimben írok majd.

A feldiszített bevásárlóközpontoknál fényképezkednek gyerekek ls felnőttek egyaránt. Itt csak egy kis ízelítő:

És persze az Újév főszereplői, macskák mindenhol, mindenhogyan...


 

A Saigonba való visszatérésem érzéseihez néhány gondolat…

Amikor Budapesten vagyok, természetesen azt mondom: otthon. Hiszen a szülővárosom, és egészen 2010 februárjáig csakis abban a városban éltem.
Kevés szívemet melengettetőbb képet tudok felidézni, mint a Budai Vár látványa a Duna-korzó felől, mondjuk egy tiszta nyári esti kivilágításban. Vagy éppen onnan lenézni és gyönyörködni a panorámában, a lent elhaladó hajókkal követni a Duna ívét, megcsodálni a hidakat, a Parlamentet, az ódon és új épületeket, a jellegzetes templomtornyokat.

És mégis, már legalább fél éve Saigonban is azt érzem, mondom: itthon vagyok.

Hol érezzük magunkat otthon igazán, miért van az, hogy Saigonban minden ennyire természetes, hogy azonnal befogad, és a magadénak érzed?
Ezekről a kérdésekről is beszélgettünk szombaton este két honfitársunkkal, néhány pohár sör társaságában a BBQ Gardenben.
És persze tekintsünk el attól a nagyon is banális értékeléstől, hogy könnyű otthon érezni magunkat egy saigoni kerthelyiségben, a gyöngyözően hideg sör mellett, gyönyörű naplemente után, 25 fokos kellemes estén, miközben tudjuk, hogy Magyarországon éppen ismét havazik….

Nem, nem az időjárás áll az érzéseink hátterében, ebben mindnyájan megállapodtunk.

Attila helyzete különösen elgondolkodtató. Egy ideje Angliában él, ahol négy évvel ezelőtt megismerkedett egy vietnámi lánnyal. Szerelem volt első látásra, majd fél év múlva házasság. Mint mondja, előtte nem sokat tudott az országról, a vietnámi kultúráról, körülményekről.
Mégis, már az első ideutazásukkor beleszeretett az országba, azóta csakis ide húzza a szíve, pedig mindössze párszor néhány hetet tudtak itt tölteni.

Másik beszélgetőtársunk évek óta Ázsiában él, több országot és nagyvárost kipróbált a régióban. Saigonban másfél évet töltött, s jóllehet, a székhelyét egy ideje áttette Malajziába, rendszeresen visszajár. És az otthonérzést minden alkalommal átéli.

Mert Saigonnak van egy nagyon sajátságos hangulata. Mondjuk inkább, hogy különleges aurája. Átölel, magával ragad, beszippant, felold, egyszóval elvarázsol.

Mint arról már többször írtam, a vietnámi emberek mindig mosolyognak, integetnek, köszöntenek, örülnek az életnek, és úgy egyáltalán mindennek. Ez a nyitottság, örömérzés óhatatlanul átragad minden idelátogató és itt élő külföldire, a mosoly szinte belsővé válik.

Mivel a külső alapján azonnal látszik, ki nyugati, velük azért mosolygunk össze, mert egyfajta sorsközösséget érzünk. A legtermészetesebb, hogy beszédbe elegyedünk, bárhol, az utcán, vendéglőben, áruházban, parkban, megtudjuk egymásról, honnan érkeztünk, miért jöttünk, mivel foglalkozunk.
Tanácsokat adunk, megosztjuk a tapasztalatainkat, névjegyeket cserélünk és kölcsönösen bátorítunk, hogy nyugodtan keressük egymást, ha bármiben segítségre van szükségünk.

Így van az, hogy jóllehet a 14 milliós Saigonra lassan ki lehetne tenni a „megtelt” táblát, mégis olyan bensőséges és családias itt az élet, mintha egy magyarországi párezres lélekszámú falucskában lennénk. Nagyon gyorsan válik minden és mindenki ismerőssé.

Otthonérzésünket nyilvánvalóan az is fokozza, hogy jelenleg itt van a tartós székhelyünk, itt bérelünk lakást, melybe első látásra beleszerettünk. Beköltözésünk óta még inkább a magunk ízlésére formáltuk, megtöltve a saját kedves emléktárgyainkkal, fényképekkel, egyszóval belaktuk annak rendje és módja szerint, igazán itthon vagyunk benne.
Így kaptak számunkra az „itthon”, „otthon”, „hazamegyünk” szavak sajátságosan összetett jelentést.
Egyvalami azonban nem változott, és soha nem is fog: a HAZÁNK Magyarország.

Saigon utcáit már a közelgő Holdújév ünnepi hangulata hatja át. Amiről a következő bejegyzéseimben sokat igyekszem írni, megmutatni...