Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó

Jóllehet a politikai témáktól teljes mértékben igyekszem távol tartani magam, nem csak Vietnámban, hanem Magyarországon is, úgy gondolom, a választás minden ország életében jelentős esemény.
Ezért nem tehetem meg, hogy legalább egy rövid bejegyzésben ne emlékezzek meg arról, hogy 2011. január 12-19-ig tartották meg a Vietnámi Kommunista Párt XI. kongresszusát, melyen megválasztották az új Központi Bizottságot.
Különösen, hogy a repülőgépen magamhoz vett VietNam News aznapi száma igen részletesen ismerteti mind a kongresszus eseményeit, mind az új funkcionáriusok életútját, a jövőbeni elképzeléseket.

A Kommunista Párt Főtitkára a következő ötéves ciklusra Nguyen Phu Trong lett, és egyidejűleg 14 új bizottsági tagot is megválasztottak.
Célkitűzéseik szerint a Párt folytatja irányvonalát és eltökélt abban, hogy 2020-ra Vietnám modern ipari országgá fejlődjék.
 

Az otthonlét utolsó hetében hirtelen nagyon erősen rám tört a vágy, hogy mielőbb ismét Saigonban legyek és folytassam az itt kialakított életemet.
Érthető, hiszen már öt hete egyebet sem tettem, mint vakációztam. Azaz fürödtem a Szeretteinkkel való együttlét örömeiben, önfeledtem babáztam, buliztam, de azon túl, hogy Ábelre vigyáztam párszor, míg Ibolya KRESZ-tanfolyamon volt, vagy míg elmentek Balázzsal egy felüdülős, úszással egybekötött szaunázásra, meglehetősen inaktívnak és főként improduktívnak kezdtem megélni a napjaimat.

Kezdett eluralni a tettvágy, az itteni rutinom hiánya, a megszokott jótékonykodás, a blogírás, a találkozások saigoni ismerősökkel, a networkingről szóló partik, még a Facebook-os kapcsolattartás is. Egyszóval mindaz, amit itt az elmúlt hónapok alatt szépen felépítettünk és kitölti a napjaimat.

Már alig vártam a visszautazást. Aztán hirtelen, két nappal az indulás előtt elfogott valami megmagyarázhatatlan szorongás.
Nem igazán az otthoniaktól való újabb elszakadás miatt, hiszen már a táskámban lapult két újabb repülőjegy, pontosan tudtam, hogy április 17-én ismét hazatérek négy hétre, és július 4-én egy hosszabb nyaralásra.

A szorongásom okát nehéz volt beazonosítanom. Mi a bajom, amikor itt vár rám Tamás és Vele együtt a szerelem?
Csakhogy otthon sorra szembesülnünk kellett azokkal a kérdésekkel, amiket én sem, mi sem szívesen teszünk fel magunknak: „Meddig maradtok Vietnámban?” „Mikor jöttök végleg haza?” „Hol és hogyan fogtok élni utána?”

Nem tudjuk még a válaszokat. Azt tudjuk, hogy minden nehézség ellenére itt nagyon is jól érezzük magunkat.
Tudjuk, hogy a kitűzött céljainkat még nagyon nem valósítottuk meg, de azt is egyértelműen érezzük, hogy a magokat mindehhez elvetettük, és a legnagyobb ostobaság lenne nem itt maradni addig, amíg a termés beérik és elkezdődik az aratás, a betakarítás ideje.

És persze, ahogyan az lenni szokott, vetéskor még a legtapasztaltabb gazda sem tudja megjósolni, hogy milyen lesz a termés. Lesz-e hozzá megfelelő időjárás, elegendő napsütés és eső, nem lesz-e szárazság, vagy ellenkezőelg, túlzottan sok csapadék, vagy éppen nem veri-e el egy hatalmas jégeső az egészet úgy, ahogy van.
Mi sem tudjuk. De nagyon erősen hisszük, hogy jó úton indultunk és jó irányba tartunk.
És azt tudjuk, hogy a vetés és az aratás között hosszabb időnek kell eltelnie, mint az otthoni négy-évszakos, kialakult körforgásban. Talán pár évnek. Hogy pontosan mennyinek, azt nehéz lenne megmondanunk.

Talán éppen ez okozta a szorongást bennem. Dupla Rák-jegyű lévén kiélezett a biztonságigényem, hogy szinte pontosan tudjam, mikor, mi fog történni. Mindezt átbeszéltük Tamással skype-on, és a magabiztossága, szilárdsága, megnyugtató lelkesedése hallatán valamelyest engedett a gyomromat görcsbe rántó szorítás.

A pár nappal korábban érzett erős vágyakozás azonban sehogyan sem akart visszatérni.
Szerdán könnyek között vettem búcsút Ábel-Babától, majd délután fél háromkor Ferihegyen a Gyerekeimtől. A Párizsig tartó repülőúton megpróbáltam a női magazinok könnyedebb hangvételű cikkeit olvasva elnyomni a gondolataimat. Aztán a Charles de Gaulle reptéren, egyik termináltól a másik felé haladva szembejött velem egy babakocsit toló házaspár, egy éppen Ábel-korú gyerekkel. És megállíthatatlanul elkezdtek folyni a könnyeim…
Az érzelmi válságból szerencsésen kibillentett a szigorú biztonsági ellenőrzés és a bangkoki gépre már viszonylag megnyugodva szálltam fel. Vártam a vacsorát, megszoktam, hogy két-három kisüveg vörösbor és a jóllakottság érzése, a gép monoton zúgása a kényelmetlen székben is segít álomba ringatóznom.

Ezúttal sajnos nem így történt. Igaz, a vörösborban is hiány mutatkozott, az Air France alulméretezte a készletet, én meg a magam „vagy azt fogyasztom, amit szeretek, vagy semmit” csökönyösségével nem fogadtam el a helyette felkínált fehérbort. Maradt az ásványvíz és a legújabb filmválaszték böngészése.

Nem igazán dobott fel az a tudat sem, hogy úgy is régen voltunk moziban, legalább bepótolhatok némi hiányosságot. A harmadik film végére sikerült csak annyira elálmosodnom, hogy szenderegjek két órát.

A hangulatomra rátelepedett egyfajta apátia, ürességérzés, amit csak fokozott a bangkoki reptéren eltöltött hétórás kényszerű várakozás a saigoni csatlakozásra. Ennek az időnek tetemes részét a Smoking Room elképesztő füstfelhőjébe burkolózva töltöttem. Némi színt az hozott a lehangoltságérzésembe, hogy elkezdtem olvasni Elisabeth Gilbert „Eat, Pray, Love” című könyvének második részét, így máris hamar egy másik világban, egy másik ember életébe bújva találtam magam.

Ettől függetlenül még mindig meglehetős rezignáltsággal szálltam fel a Vietnam Airlines járatára, és csakis arra tudtam gondolni, hogy másfél óra múlva landolok Saigonban, egy újabb órával később a lakásban leszek, és azonnal bezuhanok az ágyba, ahol legalább 12 órát alszom egyvégtében. Ott, akkor még azt sem tudtam elképzelni, hogy lesz erőm legalább lezuhanyozni...

A hangulatom abban a pillanatban váltott át, amikor a mosolygó vietnámi stewardess „Xin chao” köszöntését meghallottam. Welcome to Vietnam, máris megérkeztem :)
A következő másfél óra a géppel együtt nagyon gyorsan elrepült, és a vízumellenőrzési procedúra után máris a lépcsőhöz jutottam, ahonnan már látszott az üvegfalon keresztül lelkesen integető Tamás.
Talán az a pár perc volt az egész, közel 24 órás utazásban a leghosszabb, amíg végre a bőröndöm is megérkezett (hurrá, bizony ezúttal rendben megérkezett!) és egyenesen Tamás karjaiba sétálhattam.
Megcsapott a párás hőség, a már ismert vietnámi illatok, a zajok, a nyüzsgés. A taxiból nézve a már nagyon is ismerős várost, felidéztem a tavaly februári megérkezést, amikor nekem még minden idegen, de első perctől kezdve varázslatos volt.

A varázs ezúttal a lakásban folytatódott, ahol szépen kirakosgatva vártak a Szeretteinktől karácsonyra kapott kedves ajándékok, dísztárgyak, képek, valamint Tamás a közelgő Holdújév ünnepének megfelelő hangulatot teremtett. Sárga virágmatricák minden üvegfelületen, sárga gerbera csokor a vázában, gazdagon megrakott gyümölcskosár az asztalon.
Bárhova nyúltam a lakásban aznap este és még másnap is, mindenütt dollárbankókat találtam. Minden fiókban, az íróasztalomban, az alsóneműim között, a kávésdobozon, az élelmiszerpolcon, mindenütt egy újabb százdolláros kötegre bukkantam.
Na, jó, senkit ne tévesszen meg ez a hivalkodónak tűnő gazdagság, az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezek csak játékpénzek. Ezzel kapcsolatban bőségesen írok még magyarázatot, hiszen a kínai újévkezdethez kapcsolódóan hamarosan megkezdődik a vietnámiak legnagyobb ünnepe, és mi magunk is nagy várakozással tekintünk az előttünk álló élmények elébe...

Annyi bizonyos, hogy minden fáradtságom és letargiám elmúlt, olyannyira, hogy éjjel egykor alig tudtam elaludni.
Hajnali ötkor pedig úgy pattant ki a szemem, és olyan ébernek, tettre késznek éreztem magam, hogy nem bírtam az ágyban maradni.
Felkeltem, s miközben folytattam a könyvem olvasását, rázendítettek a kakasok és megindult a forgalom az ébredező városban. Még a busz irányjelzőjének jellegzetes csengőhangja is felhallatszott a főútról.
Teljesen áthatott a jóleső érzés: megérkeztem, itthon vagyok:)
 
A lakásunk már ünnepi díszbe öltözött:


 

Csaknem hatheti otthon-tartózkodás és töltődés után most már én is szerencsésen visszaérkeztem Saigonba. Ezúton is köszönöm minden kedves Blogolvasómnak a kitartást, és legfőképpen kicsit megkésve ugyan, de annál nagyobb szeretettel kívánok nagyon boldog, örömteli, sikeres 2011-et!

Úgy gondoltam, hogy az elmúlt hetek eseménysorozatát megpróbálom egyetlen blogbejegyzésbe sűríteni, továbbra is szem előtt tartva, hogy ez a blog a vietnámi élményeinkkel kapcsolatban született.
Tehát a folytatás ismét az itteni életünkről szól majd, amiről máris látjuk, hogy nem lesz eseménytelen, jócskán lesz miről beszámolni…

Most előbb azonban az otthoni hetekről, amik szintén mozgalmasan teltek, olyannyira, hogy én konkrétan és kifejezetten csakis kipihenős, leeresztős, láblógatós, olvasásos, bulimentes pár napra vágytam a visszaérkezésemkor.

A hazaérkezésünk kezdődött azzal, hogy Ferihegyről egyenesen Érdre mentünk, ahol, miután órákig gyömködtem, majd megfürdettem Ábel-Babát, a világ legédesebb gyerekét (az én megítélésem szerint, persze), Balázs fiam születésnapi ünneplésével máris kivédhetetlenül elkezdődött a jó magyar szokás szerinti evés-ivás sorozat.

Ez pedig a mi otthonlétünk ünneplését túlmenően is minden formában folytatódott. Gyakorlatilag nem volt olyan esténk, ami üresjáratban telt volna.

Ja, és ez persze messze nem panasz! Hogy is lenne az, amikor a búcsúbulinkon 96-an vettünk részt, és csak azért ilyen „kevesen”, mert vagy harmincan elakadtak a tavaly januári hóesésben!
Természetes, hogy mindenkivel találkozni szerettünk volna, és fájdalom, hogy végülis nem mindenkivel tudtunk….

Akikkel sikerült, azokkal volt részünk mindenféle közös örömökben, magyaros és nemzetközi vacsorákban, pálinka-, unicum- és (brrrr) hubertus- ivásban, különböző borkóstolásban (a sörözést a hideg időjárásra való tekintettel Tamás sem preferálta), sőt, még az igazi karaoke élményt is megtapasztaltuk.

Legfőképpen azonban nagyon mély beszélgetéseken vehettünk részt, éppen ott folytatva, ahol pár hónappal korábban abbahagytuk…
És persze volt egy csodálatos, feledhetetlen Karácsony, több napig tartó, hiszen hál’Istennek, immár nagyon nagy a Család, időbe telt, mire mindenhova eljutottunk.
S jóllehet a temetőkbe is ellátogattunk, legfontosabb nyugvó Szeretteinkhez virágot és mécsest vittünk, szembesülnünk kellett azzal, hogy nem mindenhova tudunk elmenni, hogy vannak határaink...

Azt hiszem, most éltem, éltük meg igazán az idő miatti korlátokat. Az én rokonaim között volt, ahova már csak egyedül tudtam elmenni Tamás elutazása után, miközben tudom, hogy Ő is szeretett volna velünk lenni. Voltunk Érden, Budapesten, Üllőn, Kaposváron, Pécsett, Dunaújvárosban, és ettől ki is fulladtunk. Ráadásul, amikor visszatértünk Budapestre, újabb programok vártak ránk.
Benne volt 30-án egy Quimby-koncert a MŰPA-ban, aminek az élményét persze Liviusnak köszönhetjük és ahol a Fiúk igazán remekeltek, hatalmas tapsvihart, majd hosszú dedikálós sorokat, igazi sikert söpörhettek be maguknak.

2011-et is méltóképpen megünnepeltük. Hajnali fél hatig táncoltunk egy baráti házaspár buliján, és remekül éreztük magunkat.
Utána lencseevős vacsorán vettünk részt annak érdekében, hogy megfelelő gazdagságban teljen az Új Év. Jelentem, mi mindent teljesítettünk az ügy érdekében, hiszen jómagam is a hagyományoknak megfelelően hatalmas kondér lencsefőzeléket főztem….

Január másodikán nagycsaládos részvétel mellett Ábel-Baba a Kolosy téri templomban keresztvíz alá került, amely eseményt természetesen szintén nem lehetett üres gyomorral és száraz torokkal csak úgy átvészelni, az Úr jóságát áldva fogyasztottunk jócskán ebből is, abból is:)

És hogy még mindig ne legyen vége az ünneplésre okot adó eseménysorozatnak, január harmadikán felköszöntöttük Tamást a szülinapján.

Miután január 5-én Tamást kivittem Ferihegyre – egyedül jött vissza, mert feladatok vártak Rá -, semmi más vágyam nem volt, mint kimenni Érdre, Balázsékhoz, szeretgetni Ábelt, belefeledkezni a babázás-feelingbe, kicsit olvasni, megpihenni.
És ez így is volt 48 órán keresztül, némileg csendesebben töltődtem.

Onnantól kezdve azonban újra begyorsult az élet. Meglátogattam azokat a barátnőimet is, akik nem közvetlenül Budapesten élnek, és akikkel mindig is nagy, elmélyülős eszmecserét folytattunk az élet és a lélek dolgairól.  Ezt most is így tettük. És a hátralévő 12 napban felváltva barátnőztem, Ábeleztem, Zsófiztam és Balázsoztam.
Persze lementem a kővágóörsi „birtokra” is, körbenéztem, bokrokat metszettem, ottani barátnőztem, majd hazafelé Veszprém felé kanyarodtam, hogy pótoljam a karácsonykor elmaradt látogatásokat az ott élő rokonokkal.

A legnagyobb nehézséget az egész idő alatt a hontalanság érzése jelentette, amit persze a korábbi otthonlétünkkor is megéltünk.
Pillanatnyilag nincs Budapesten egy közös fészkünk, ahol igazán otthon érezhetnénk magunkat. És persze van számos barát, ismerős, akiknek üres lakásaik vannak, számtalan helyen meg tudnánk húzni magunkat.
Közben azonban nyilvánvalóan nem szeretnénk elmenni sehova, hanem együtt lenni a Szeretteinkkel. És ez persze azzal jár együtt, hogy vagy kitúrjuk a Gyerekeket a kényelmes házastársi ágyukból, vagy különböző vendégágyakon, kanapékon húzzuk meg magunkat.

Mit tagadjam, hihetetlenül jó érzés volt elnyújtózni bűntudat nélkül a 160-as franciaágyunkon Saigonban, meg úgy egyáltalán: hazatérni. Mert ezt éreztem. Hogy miért is, erről szóljanak az újabb bejegyzések….

Végignéztem az otthoni eseményekről készült többszáz fotót. Szívem szerint szinte mindet feltenném ide, de az lehetetlen. Kiválasztottam a legkedvesebbet.
Ábel-Baba első karácsonyi üdvözlete Zsófi megörökítésében: