Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó

Csaknem hatheti otthon-tartózkodás és töltődés után most már én is szerencsésen visszaérkeztem Saigonba. Ezúton is köszönöm minden kedves Blogolvasómnak a kitartást, és legfőképpen kicsit megkésve ugyan, de annál nagyobb szeretettel kívánok nagyon boldog, örömteli, sikeres 2011-et!

Úgy gondoltam, hogy az elmúlt hetek eseménysorozatát megpróbálom egyetlen blogbejegyzésbe sűríteni, továbbra is szem előtt tartva, hogy ez a blog a vietnámi élményeinkkel kapcsolatban született.
Tehát a folytatás ismét az itteni életünkről szól majd, amiről máris látjuk, hogy nem lesz eseménytelen, jócskán lesz miről beszámolni…

Most előbb azonban az otthoni hetekről, amik szintén mozgalmasan teltek, olyannyira, hogy én konkrétan és kifejezetten csakis kipihenős, leeresztős, láblógatós, olvasásos, bulimentes pár napra vágytam a visszaérkezésemkor.

A hazaérkezésünk kezdődött azzal, hogy Ferihegyről egyenesen Érdre mentünk, ahol, miután órákig gyömködtem, majd megfürdettem Ábel-Babát, a világ legédesebb gyerekét (az én megítélésem szerint, persze), Balázs fiam születésnapi ünneplésével máris kivédhetetlenül elkezdődött a jó magyar szokás szerinti evés-ivás sorozat.

Ez pedig a mi otthonlétünk ünneplését túlmenően is minden formában folytatódott. Gyakorlatilag nem volt olyan esténk, ami üresjáratban telt volna.

Ja, és ez persze messze nem panasz! Hogy is lenne az, amikor a búcsúbulinkon 96-an vettünk részt, és csak azért ilyen „kevesen”, mert vagy harmincan elakadtak a tavaly januári hóesésben!
Természetes, hogy mindenkivel találkozni szerettünk volna, és fájdalom, hogy végülis nem mindenkivel tudtunk….

Akikkel sikerült, azokkal volt részünk mindenféle közös örömökben, magyaros és nemzetközi vacsorákban, pálinka-, unicum- és (brrrr) hubertus- ivásban, különböző borkóstolásban (a sörözést a hideg időjárásra való tekintettel Tamás sem preferálta), sőt, még az igazi karaoke élményt is megtapasztaltuk.

Legfőképpen azonban nagyon mély beszélgetéseken vehettünk részt, éppen ott folytatva, ahol pár hónappal korábban abbahagytuk…
És persze volt egy csodálatos, feledhetetlen Karácsony, több napig tartó, hiszen hál’Istennek, immár nagyon nagy a Család, időbe telt, mire mindenhova eljutottunk.
S jóllehet a temetőkbe is ellátogattunk, legfontosabb nyugvó Szeretteinkhez virágot és mécsest vittünk, szembesülnünk kellett azzal, hogy nem mindenhova tudunk elmenni, hogy vannak határaink...

Azt hiszem, most éltem, éltük meg igazán az idő miatti korlátokat. Az én rokonaim között volt, ahova már csak egyedül tudtam elmenni Tamás elutazása után, miközben tudom, hogy Ő is szeretett volna velünk lenni. Voltunk Érden, Budapesten, Üllőn, Kaposváron, Pécsett, Dunaújvárosban, és ettől ki is fulladtunk. Ráadásul, amikor visszatértünk Budapestre, újabb programok vártak ránk.
Benne volt 30-án egy Quimby-koncert a MŰPA-ban, aminek az élményét persze Liviusnak köszönhetjük és ahol a Fiúk igazán remekeltek, hatalmas tapsvihart, majd hosszú dedikálós sorokat, igazi sikert söpörhettek be maguknak.

2011-et is méltóképpen megünnepeltük. Hajnali fél hatig táncoltunk egy baráti házaspár buliján, és remekül éreztük magunkat.
Utána lencseevős vacsorán vettünk részt annak érdekében, hogy megfelelő gazdagságban teljen az Új Év. Jelentem, mi mindent teljesítettünk az ügy érdekében, hiszen jómagam is a hagyományoknak megfelelően hatalmas kondér lencsefőzeléket főztem….

Január másodikán nagycsaládos részvétel mellett Ábel-Baba a Kolosy téri templomban keresztvíz alá került, amely eseményt természetesen szintén nem lehetett üres gyomorral és száraz torokkal csak úgy átvészelni, az Úr jóságát áldva fogyasztottunk jócskán ebből is, abból is:)

És hogy még mindig ne legyen vége az ünneplésre okot adó eseménysorozatnak, január harmadikán felköszöntöttük Tamást a szülinapján.

Miután január 5-én Tamást kivittem Ferihegyre – egyedül jött vissza, mert feladatok vártak Rá -, semmi más vágyam nem volt, mint kimenni Érdre, Balázsékhoz, szeretgetni Ábelt, belefeledkezni a babázás-feelingbe, kicsit olvasni, megpihenni.
És ez így is volt 48 órán keresztül, némileg csendesebben töltődtem.

Onnantól kezdve azonban újra begyorsult az élet. Meglátogattam azokat a barátnőimet is, akik nem közvetlenül Budapesten élnek, és akikkel mindig is nagy, elmélyülős eszmecserét folytattunk az élet és a lélek dolgairól.  Ezt most is így tettük. És a hátralévő 12 napban felváltva barátnőztem, Ábeleztem, Zsófiztam és Balázsoztam.
Persze lementem a kővágóörsi „birtokra” is, körbenéztem, bokrokat metszettem, ottani barátnőztem, majd hazafelé Veszprém felé kanyarodtam, hogy pótoljam a karácsonykor elmaradt látogatásokat az ott élő rokonokkal.

A legnagyobb nehézséget az egész idő alatt a hontalanság érzése jelentette, amit persze a korábbi otthonlétünkkor is megéltünk.
Pillanatnyilag nincs Budapesten egy közös fészkünk, ahol igazán otthon érezhetnénk magunkat. És persze van számos barát, ismerős, akiknek üres lakásaik vannak, számtalan helyen meg tudnánk húzni magunkat.
Közben azonban nyilvánvalóan nem szeretnénk elmenni sehova, hanem együtt lenni a Szeretteinkkel. És ez persze azzal jár együtt, hogy vagy kitúrjuk a Gyerekeket a kényelmes házastársi ágyukból, vagy különböző vendégágyakon, kanapékon húzzuk meg magunkat.

Mit tagadjam, hihetetlenül jó érzés volt elnyújtózni bűntudat nélkül a 160-as franciaágyunkon Saigonban, meg úgy egyáltalán: hazatérni. Mert ezt éreztem. Hogy miért is, erről szóljanak az újabb bejegyzések….

Végignéztem az otthoni eseményekről készült többszáz fotót. Szívem szerint szinte mindet feltenném ide, de az lehetetlen. Kiválasztottam a legkedvesebbet.
Ábel-Baba első karácsonyi üdvözlete Zsófi megörökítésében: