Az otthonlét utolsó hetében hirtelen nagyon erősen rám tört a vágy, hogy mielőbb ismét Saigonban legyek és folytassam az itt kialakított életemet.
Érthető, hiszen már öt hete egyebet sem tettem, mint vakációztam. Azaz fürödtem a Szeretteinkkel való együttlét örömeiben, önfeledtem babáztam, buliztam, de azon túl, hogy Ábelre vigyáztam párszor, míg Ibolya KRESZ-tanfolyamon volt, vagy míg elmentek Balázzsal egy felüdülős, úszással egybekötött szaunázásra, meglehetősen inaktívnak és főként improduktívnak kezdtem megélni a napjaimat.

Kezdett eluralni a tettvágy, az itteni rutinom hiánya, a megszokott jótékonykodás, a blogírás, a találkozások saigoni ismerősökkel, a networkingről szóló partik, még a Facebook-os kapcsolattartás is. Egyszóval mindaz, amit itt az elmúlt hónapok alatt szépen felépítettünk és kitölti a napjaimat.

Már alig vártam a visszautazást. Aztán hirtelen, két nappal az indulás előtt elfogott valami megmagyarázhatatlan szorongás.
Nem igazán az otthoniaktól való újabb elszakadás miatt, hiszen már a táskámban lapult két újabb repülőjegy, pontosan tudtam, hogy április 17-én ismét hazatérek négy hétre, és július 4-én egy hosszabb nyaralásra.

A szorongásom okát nehéz volt beazonosítanom. Mi a bajom, amikor itt vár rám Tamás és Vele együtt a szerelem?
Csakhogy otthon sorra szembesülnünk kellett azokkal a kérdésekkel, amiket én sem, mi sem szívesen teszünk fel magunknak: „Meddig maradtok Vietnámban?” „Mikor jöttök végleg haza?” „Hol és hogyan fogtok élni utána?”

Nem tudjuk még a válaszokat. Azt tudjuk, hogy minden nehézség ellenére itt nagyon is jól érezzük magunkat.
Tudjuk, hogy a kitűzött céljainkat még nagyon nem valósítottuk meg, de azt is egyértelműen érezzük, hogy a magokat mindehhez elvetettük, és a legnagyobb ostobaság lenne nem itt maradni addig, amíg a termés beérik és elkezdődik az aratás, a betakarítás ideje.

És persze, ahogyan az lenni szokott, vetéskor még a legtapasztaltabb gazda sem tudja megjósolni, hogy milyen lesz a termés. Lesz-e hozzá megfelelő időjárás, elegendő napsütés és eső, nem lesz-e szárazság, vagy ellenkezőelg, túlzottan sok csapadék, vagy éppen nem veri-e el egy hatalmas jégeső az egészet úgy, ahogy van.
Mi sem tudjuk. De nagyon erősen hisszük, hogy jó úton indultunk és jó irányba tartunk.
És azt tudjuk, hogy a vetés és az aratás között hosszabb időnek kell eltelnie, mint az otthoni négy-évszakos, kialakult körforgásban. Talán pár évnek. Hogy pontosan mennyinek, azt nehéz lenne megmondanunk.

Talán éppen ez okozta a szorongást bennem. Dupla Rák-jegyű lévén kiélezett a biztonságigényem, hogy szinte pontosan tudjam, mikor, mi fog történni. Mindezt átbeszéltük Tamással skype-on, és a magabiztossága, szilárdsága, megnyugtató lelkesedése hallatán valamelyest engedett a gyomromat görcsbe rántó szorítás.

A pár nappal korábban érzett erős vágyakozás azonban sehogyan sem akart visszatérni.
Szerdán könnyek között vettem búcsút Ábel-Babától, majd délután fél háromkor Ferihegyen a Gyerekeimtől. A Párizsig tartó repülőúton megpróbáltam a női magazinok könnyedebb hangvételű cikkeit olvasva elnyomni a gondolataimat. Aztán a Charles de Gaulle reptéren, egyik termináltól a másik felé haladva szembejött velem egy babakocsit toló házaspár, egy éppen Ábel-korú gyerekkel. És megállíthatatlanul elkezdtek folyni a könnyeim…
Az érzelmi válságból szerencsésen kibillentett a szigorú biztonsági ellenőrzés és a bangkoki gépre már viszonylag megnyugodva szálltam fel. Vártam a vacsorát, megszoktam, hogy két-három kisüveg vörösbor és a jóllakottság érzése, a gép monoton zúgása a kényelmetlen székben is segít álomba ringatóznom.

Ezúttal sajnos nem így történt. Igaz, a vörösborban is hiány mutatkozott, az Air France alulméretezte a készletet, én meg a magam „vagy azt fogyasztom, amit szeretek, vagy semmit” csökönyösségével nem fogadtam el a helyette felkínált fehérbort. Maradt az ásványvíz és a legújabb filmválaszték böngészése.

Nem igazán dobott fel az a tudat sem, hogy úgy is régen voltunk moziban, legalább bepótolhatok némi hiányosságot. A harmadik film végére sikerült csak annyira elálmosodnom, hogy szenderegjek két órát.

A hangulatomra rátelepedett egyfajta apátia, ürességérzés, amit csak fokozott a bangkoki reptéren eltöltött hétórás kényszerű várakozás a saigoni csatlakozásra. Ennek az időnek tetemes részét a Smoking Room elképesztő füstfelhőjébe burkolózva töltöttem. Némi színt az hozott a lehangoltságérzésembe, hogy elkezdtem olvasni Elisabeth Gilbert „Eat, Pray, Love” című könyvének második részét, így máris hamar egy másik világban, egy másik ember életébe bújva találtam magam.

Ettől függetlenül még mindig meglehetős rezignáltsággal szálltam fel a Vietnam Airlines járatára, és csakis arra tudtam gondolni, hogy másfél óra múlva landolok Saigonban, egy újabb órával később a lakásban leszek, és azonnal bezuhanok az ágyba, ahol legalább 12 órát alszom egyvégtében. Ott, akkor még azt sem tudtam elképzelni, hogy lesz erőm legalább lezuhanyozni...

A hangulatom abban a pillanatban váltott át, amikor a mosolygó vietnámi stewardess „Xin chao” köszöntését meghallottam. Welcome to Vietnam, máris megérkeztem :)
A következő másfél óra a géppel együtt nagyon gyorsan elrepült, és a vízumellenőrzési procedúra után máris a lépcsőhöz jutottam, ahonnan már látszott az üvegfalon keresztül lelkesen integető Tamás.
Talán az a pár perc volt az egész, közel 24 órás utazásban a leghosszabb, amíg végre a bőröndöm is megérkezett (hurrá, bizony ezúttal rendben megérkezett!) és egyenesen Tamás karjaiba sétálhattam.
Megcsapott a párás hőség, a már ismert vietnámi illatok, a zajok, a nyüzsgés. A taxiból nézve a már nagyon is ismerős várost, felidéztem a tavaly februári megérkezést, amikor nekem még minden idegen, de első perctől kezdve varázslatos volt.

A varázs ezúttal a lakásban folytatódott, ahol szépen kirakosgatva vártak a Szeretteinktől karácsonyra kapott kedves ajándékok, dísztárgyak, képek, valamint Tamás a közelgő Holdújév ünnepének megfelelő hangulatot teremtett. Sárga virágmatricák minden üvegfelületen, sárga gerbera csokor a vázában, gazdagon megrakott gyümölcskosár az asztalon.
Bárhova nyúltam a lakásban aznap este és még másnap is, mindenütt dollárbankókat találtam. Minden fiókban, az íróasztalomban, az alsóneműim között, a kávésdobozon, az élelmiszerpolcon, mindenütt egy újabb százdolláros kötegre bukkantam.
Na, jó, senkit ne tévesszen meg ez a hivalkodónak tűnő gazdagság, az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezek csak játékpénzek. Ezzel kapcsolatban bőségesen írok még magyarázatot, hiszen a kínai újévkezdethez kapcsolódóan hamarosan megkezdődik a vietnámiak legnagyobb ünnepe, és mi magunk is nagy várakozással tekintünk az előttünk álló élmények elébe...

Annyi bizonyos, hogy minden fáradtságom és letargiám elmúlt, olyannyira, hogy éjjel egykor alig tudtam elaludni.
Hajnali ötkor pedig úgy pattant ki a szemem, és olyan ébernek, tettre késznek éreztem magam, hogy nem bírtam az ágyban maradni.
Felkeltem, s miközben folytattam a könyvem olvasását, rázendítettek a kakasok és megindult a forgalom az ébredező városban. Még a busz irányjelzőjének jellegzetes csengőhangja is felhallatszott a főútról.
Teljesen áthatott a jóleső érzés: megérkeztem, itthon vagyok:)
 
A lakásunk már ünnepi díszbe öltözött: