A Saigonba való visszatérésem érzéseihez néhány gondolat…

Amikor Budapesten vagyok, természetesen azt mondom: otthon. Hiszen a szülővárosom, és egészen 2010 februárjáig csakis abban a városban éltem.
Kevés szívemet melengettetőbb képet tudok felidézni, mint a Budai Vár látványa a Duna-korzó felől, mondjuk egy tiszta nyári esti kivilágításban. Vagy éppen onnan lenézni és gyönyörködni a panorámában, a lent elhaladó hajókkal követni a Duna ívét, megcsodálni a hidakat, a Parlamentet, az ódon és új épületeket, a jellegzetes templomtornyokat.

És mégis, már legalább fél éve Saigonban is azt érzem, mondom: itthon vagyok.

Hol érezzük magunkat otthon igazán, miért van az, hogy Saigonban minden ennyire természetes, hogy azonnal befogad, és a magadénak érzed?
Ezekről a kérdésekről is beszélgettünk szombaton este két honfitársunkkal, néhány pohár sör társaságában a BBQ Gardenben.
És persze tekintsünk el attól a nagyon is banális értékeléstől, hogy könnyű otthon érezni magunkat egy saigoni kerthelyiségben, a gyöngyözően hideg sör mellett, gyönyörű naplemente után, 25 fokos kellemes estén, miközben tudjuk, hogy Magyarországon éppen ismét havazik….

Nem, nem az időjárás áll az érzéseink hátterében, ebben mindnyájan megállapodtunk.

Attila helyzete különösen elgondolkodtató. Egy ideje Angliában él, ahol négy évvel ezelőtt megismerkedett egy vietnámi lánnyal. Szerelem volt első látásra, majd fél év múlva házasság. Mint mondja, előtte nem sokat tudott az országról, a vietnámi kultúráról, körülményekről.
Mégis, már az első ideutazásukkor beleszeretett az országba, azóta csakis ide húzza a szíve, pedig mindössze párszor néhány hetet tudtak itt tölteni.

Másik beszélgetőtársunk évek óta Ázsiában él, több országot és nagyvárost kipróbált a régióban. Saigonban másfél évet töltött, s jóllehet, a székhelyét egy ideje áttette Malajziába, rendszeresen visszajár. És az otthonérzést minden alkalommal átéli.

Mert Saigonnak van egy nagyon sajátságos hangulata. Mondjuk inkább, hogy különleges aurája. Átölel, magával ragad, beszippant, felold, egyszóval elvarázsol.

Mint arról már többször írtam, a vietnámi emberek mindig mosolyognak, integetnek, köszöntenek, örülnek az életnek, és úgy egyáltalán mindennek. Ez a nyitottság, örömérzés óhatatlanul átragad minden idelátogató és itt élő külföldire, a mosoly szinte belsővé válik.

Mivel a külső alapján azonnal látszik, ki nyugati, velük azért mosolygunk össze, mert egyfajta sorsközösséget érzünk. A legtermészetesebb, hogy beszédbe elegyedünk, bárhol, az utcán, vendéglőben, áruházban, parkban, megtudjuk egymásról, honnan érkeztünk, miért jöttünk, mivel foglalkozunk.
Tanácsokat adunk, megosztjuk a tapasztalatainkat, névjegyeket cserélünk és kölcsönösen bátorítunk, hogy nyugodtan keressük egymást, ha bármiben segítségre van szükségünk.

Így van az, hogy jóllehet a 14 milliós Saigonra lassan ki lehetne tenni a „megtelt” táblát, mégis olyan bensőséges és családias itt az élet, mintha egy magyarországi párezres lélekszámú falucskában lennénk. Nagyon gyorsan válik minden és mindenki ismerőssé.

Otthonérzésünket nyilvánvalóan az is fokozza, hogy jelenleg itt van a tartós székhelyünk, itt bérelünk lakást, melybe első látásra beleszerettünk. Beköltözésünk óta még inkább a magunk ízlésére formáltuk, megtöltve a saját kedves emléktárgyainkkal, fényképekkel, egyszóval belaktuk annak rendje és módja szerint, igazán itthon vagyunk benne.
Így kaptak számunkra az „itthon”, „otthon”, „hazamegyünk” szavak sajátságosan összetett jelentést.
Egyvalami azonban nem változott, és soha nem is fog: a HAZÁNK Magyarország.

Saigon utcáit már a közelgő Holdújév ünnepi hangulata hatja át. Amiről a következő bejegyzéseimben sokat igyekszem írni, megmutatni...