Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó

Go Congban töltött második napunkon napsütéses reggelre virradtunk, ami viszonylag korán, olyan nyolc óra magasságában kicsalogatott az ágyból bennünket. Mivel úgy gondoltuk, hogy Attiláék még alszanak, Tamással csendben felfedező útra indultunk. A célunk természetesen egy kávézó azonnali megtalálása volt.

Ha a TET-hagyományokkal kapcsolatban korábban leírtakból indultunk volna ki, akkor persze esélyünk sem lett volna ezen a napon nemhogy kávézót, de semmilyen üzletet nyitva találni. Éppen úgy képzeltem ezt a napot, mint nálunk karácsony első napját: minden csöndes és zárt.

Ehhez képest szinte szemünk sem rebbent a csodálkozástól, hogy ünnep ide, vagy oda, Thanh apukája lent ül a ház földszinti részén, ami a boltját foglalja magába, minden tárva nyitva, kipakolva, és teljes szélességben kínálja a komplett árukészletet.
Ami egyébként elég változatos: lehet itt dioptriás szemüveget készíttetni, napszemüveget, karórát, faliórát és bukósisakot is vásárolni. Valamint választhatunk LCD-képernyőre emlékeztető, méretes képekből, amelyek valójában szintén digitális órák. A képek hátterét a világ különböző nagyvárosait vagy éppen különleges természeti tájait bemutató fotók adják.

Az üzlet nyitva tartása láttán felbuzdulva, még optimistábban és lelkesebben indultunk el a helyi piac irányába. Számos aktív utcai árust elhagyva, pár száz méterrel később láttuk, hogy Thanh anyukája is megnyitotta a maga kis boltját – amúgy szintén napszemüvegeket, órákat és bukósisakokat árul.

Az úton átellenben pedig máris felfedeztük vágyaink tárgyát, egy hamisítatlan helyi kávézót. Boldogan kucorogtunk bele a Vietnám-szerte használt parányi műanyagszékekbe, és vidáman rebegtük el a varázsszavakat: Mot café sú da, mot café da. Azaz egy tejeskávé jéggel, egy sima kávé, jéggel.
Ekkor vett észre Thanh anyukája bennünket, azonnal átrohant a kávézóba jelenteni, hogy az ő vendégeik vagyunk, nehogy már valami híg löttyöt kapjunk kávé gyanánt…:)

Húsz perccel később Attiláék is megérkeztek, hiszen egy ilyen „kisvárosban” nem maradhat titokban, hol leledzünk éppen. Velük ismét ittunk egy-egy kávét, majd körbenéztünk a piac környékén, leginkább azért, mert szerettem volna egy pár új és kényelmes cipőre szert tenni.
S jóllehet maga a piac főépülete zárva volt, jó néhány kiskereskedő kínálta a portékáit.
A vásárlás csak azért nem volt sikeres, mert nem találtam kedvemre valót. Pontosabban méretre valót a 38-as lábamra. Vietnámban a készletezés a 37-esig terjed, hiszen olyan apróak, hogy senkinek nincs ennél nagyobb lába...

Így szépen visszasétáltunk Thanh-ék házához. Ott, pontosabban a bolt közepén már megterített asztal várt bennünket. Minh is megérkezett autóval, hogy a nap folyamán ő szállítson bennünket.

Míg a készülő tükörtojásra várakoztunk, eszembe jutott, hogy máris kezdem elveszíteni az események fonalát, és jó lenne jegyzeteket készítenem. (Súlyos számitógépfüggőségünk ellenére erre a pár napra sikerült laptopok nélkül megejtenünk az utazást).
Minht kértem, hogy szerezzen nekem Thanh apukájától egy darab papírt, amire először kicsit furcsán nézett rám. Tamás a segítségemre sietett, és elismételte Ő is, hogy igen, papírra lenne szükségem.
Minh arca szélesen felderült, hogy maga hozza nekem a papírt. Térült-fordult, és egy perc múlva megjelent a kezében egy kis tálkával, amiben sóval összekevert bors volt.
Magyarán az angol paper-t pepper-nek értette… :)
Jót derültünk a félreértésen, és részletesen kifejtettük, hogy jegyzetelni szeretnék tollal egy darab papírlapra, hogy majd a blogomban kronológiai sorrendben tudjam megírni az élményeinket.

Így aztán került papír, lett jegyzet, majd hamarosan tükörtojás is, finom gyümölcsök, és a reggeli végeztével átsétáltunk a szemben lévő impozáns, koloniális épületet megtekinteni és megfotózni. Békésen sétálgattunk a ház méretes kertjében, amikor élénk dobszóra lettünk figyelmesek.
Megjelentek a sárkányosok, akik szinte elengedhetetlen szereplői a TET-ünnepnek. Saigonban is voltak, filmeztem is lelkesen az előadásukat, de túl vontatott volt a pénzkéregetős jelenetük, emiatt nem annyira éreztem bemutatásra méltónak és izgalmasnak az elkészült videofelvételt.
Igaz, pénzt itt is kértek, de az előadásuk valahogy bohókásabb volt, Tamás jó pár felvételt készített róluk.

Időközben Thanh szülei bezárták a boltjaikat, és elindultunk az 5. számú apai nagybácsi házába. Neki élelmiszerboltja van a piac közelében, az ünnep ellenére természetesen szintén nyitva.
Hat gyermekük van, így népesen összegyűlt a család, gyerekek, vők, mennyek és unokák. A család nőtagjainak egy része vitte a frontot, miközben a bolt mögötti helyiségben megterített asztal várt bennünket, a már megszokott ételválasztékkal. És persze sörrel. Sok-sok „Mot, hai, ba, jóóóóóóóóóóóóóóóó” elhangzása után előkerült jóféle francia konyak is, két pohárral.
A rituálé pedig az volt, hogy mindig ketten osztoztak egy-egy pohár italon, azaz egyvalaki megitta a kitöltött konyak felét, a másik felét pedig a házigazda, vagy Thanh apukája.
És itt lett világos számunkra, hogy mekkora megtiszteltetésnek számit közös pohárból inni…

Mint ahogy az is itt lett világos, hogy ugyan a megérkezéskor rövid időre Thanh és anyukája is leült a közös asztalhoz, hamarosan felálltak, és előrementek a bolti részbe, az asszonyokhoz.
Onnantól kezdve egyedül maradtam nőként a férfitársaságban. Attila már korábban felkészített arra a szokásra, hogy a nők és férfiak teljesen elkülönülnek, a férfiak szinte szigorúan magukban isznak, míg a nők – honnan tudná, hogy mit csinálnak? -, leginkább beszélgetnek, bárminemű alkohol nélkül.
Ja, és a nők itt Vietnámban természetesen nem is dohányoznak….

Valahogy előző nap nem tűnt fel ez az elkülönülés, túl sok volt az élmény ahhoz, hogy erre is figyelhessek.

A megtartott hagyományok ellenére egy percig nem éreztem, hogy rosszallóan néznének rám, amiért nőként a férfiak között maradtam.
Sőt, még a konyakból is részesültem, miután már négyen ittak a pohárból, a következő töltésnél felém nyújtotta a nagybácsi.
Vonakodva fogadtam el, de tudtam, hogy nem utasíthatom vissza, a pohárban maradt felet maga a családfő hörpintette ki.

Amint kezdett elharapózni az italozás, Thanh odajött, és finoman figyelmeztetett bennünket, hogy a nagybátyja cukorbeteg, és vissza kellene fognunk.
Így lassan elbúcsúztunk, és a 6. számú anyai nagybácsi háza felé vettük az irányt.

Ők rizsfeldolgozásból élnek, elképesztő mennyiségű zsákban állt a felvásárolt rizs a hatalmas tárolóban. Miután körbejártuk a „birtokot” és az üzemet, természetesen itt sem maradhatott el a terülj asztalkám, és persze a sör sem.
Mondjuk, én itt visszafogtam magam, és mindössze egy jegeskávét kértem.
Mivel itt mindenütt tetemes adag jéggel adják a kávét, olyannyira, hogy kiinni csak úgy lehet, hogy közben a fele jég az ember ölébe hullik, s többnyire mindenütt szívószállal szervírozzák, itt ennek híján kénytelen voltam feltenni a kérdést: „Can I have a szívószál?”
Jóllehet, nem vagyok büszke arra, hogy nem tudtam a szó angol megfelelőjét, azért nagy derültséget keltettem a kérdésemmel.

Hamarosan pár újabb – kizárólag férfinemű – családtaggal bővült a társaság. Akik természetesen motoron érkeztek. Jó néhány, már korábban ismertetett rituális koccintás után azon is távoztak…:)

Az ivászattól ezúttal távol tartottam magam, korainak találtam az időt a bódulatra.
Csaknem délután fél négy lett, mire Minh lelkes sürgetésére végre felkerekedett a társaság, és elindultunk az anyósáék házához. Minek is részletezném újra a menetrendet: asztalterítés, ételek végeláthatatlan sora, sörök halmaza… És persze számolatlanul a „Mot, hai, ba, jóóóóóóóóóó!”

Amire itt még az is különös alkalmat adott, hogy Minh felesége háromévnyi, már csaknem reménytelennek látszó próbálkozás után végre babát vár. 18 hetes, és kisfiút hordoz a szíve alatt. Lehet ilyen körülmények között a koccintásnak ellenállni?

Este hétkor értünk vissza Thanh-ék házához, azzal az elképzeléssel, hogy zuhanyozást, és rövid pihenést követően még bevetjük magunkat Go Cong esti-éjszakai életébe.

Ehhez képest Tamással éppen úgy dőltünk ki, ahogy kell, nyolc órakor már az igazak álmát aludtuk.
És meg kell valljam, amikor másnap Attila éjjel kettőig tartó kalandjait, további sörözését hallgattuk, egy pillanatig sem sajnáltuk, hogy mindebből kimaradtunk.

Ezzel kapcsolatban pedig az vesse ránk az első követ, aki még egyáltalán követni tudta az elmúlt két napban meglátogatott nagybácsik, nagynénik és egyéb rokonok végeláthatatlan sorát….

Autentikus vietnámi kávézó :)

Thanh apukájának boltja a TET-ajándékcsomagokkal

Tamás a ház felső részéből lejövet

TET-reggeli a bolt közepén

Sárkánymutatványosok a bolt előtt

Hegyekben a TET-sütemény

De ha rágcsálni támadna kedvünk, bételt is vehetnénk :)

A szorgalmasabbja TET idején is dolgozik

Ha elfogyna a hús, lehet utánpótolni...

Vietnámi leves a járdán megterítve....

Nekünk szerencsére asztalra terítettek :)

Még egy kis jeget a sörbe? :)

Mot, hai, ba, jóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó!

A rizsfeldolgozó üzem

És újabb koccintás....

A semmihez nem hasonlítható zöldszínű rizsföld

Igyunk már végre egyet....:)

Az óévbúcsúztató kapcsán már sejteni lehetett, hogy mindaz, amit nagy szorgalommal és kemény kutatómunkával összegyűjtöttem az interneten a vietnámi TET-hagyományokkal kapcsolatban, javarészt jelentősen módosult.

A következő napokban jócskán megtapasztaltuk a különbséget, amiből két következtetést vontam le.
Egyrészt pontosan mutatja, hogy a virtuális életnek annyi köze van a valósághoz, mint egy hangyának a piramisépítéshez.
Másrészt - és azért belátom, hogy ez a jelentősebb -, a modernizáció, a rohanó világgal együtt járó jelenségek a vietnámi szokásokat sem hagyják változatlanul. Bizonyára a magyar karácsonyi szokásokkal kapcsolatban sem éppen a plázaőrületről olvashat az irántunk élénken érdeklődő külföldi odalátogató...

De mielőtt a közepébe vágnék a dolgoknak, haladjunk sorjában az események mentén.
Holdújév első napján, csütörtökön reggel fél kilenckor telefonált Attila, hogy elindult értünk autóval.

Attiláról pár szót már ejtettem korábban. Éppen a blogomnak köszönhető a megismerkedésünk, lelkes olvasója, olykor kommentezője a bejegyzéseimnek. Angliában él vietnámi feleségével, Thanh-nal, és amikor tavaly nyáron hazalátogattak, személyesen is megismerkedtünk.
A lakásunkba költözést követően ők voltak az első vendégeink, Thanh szüleivel és unokatestvérével, Minh-nel együtt eljöttek megnézni új otthonunkat.

Decemberben Attilával otthon is találkoztunk (na, már megint ez az itthon, haza és otthon… azaz Vietnám és Magyarország), pár napot az ünnepek körül Ő is Budapesten töltött.
Most, a TET alkalmából ismét itt vannak, és kaptunk tőlük egy nagyon megtiszteltető meghívást az ünnepekre, Thanh szüleihez.

Már a meghíváskor borzasztóan fellelkesültünk. Vajon mikor élhet át egy Vietnámba utazó turista, vagy akár egy tartósabban itt élő nyugati olyan élményeket, ami egy itteni család ünnepnapjaiba enged betekintést?
Szinte ez volt az első gondolatom, és az elmúlt napokban átéltek jócskán beigazolták a helyzet különlegességét...

Thanh Go Cong-ból származik, a családja nagy része ma is ott él. 
Go Cong-ról sajnos nem sokat ír a Wikipedia, így előzetesen szinte csak annyit sikerült megtudnom, hogy a Mekong-delta térségében fekvő város, és Dél-Vietnám egészéhez hasonlóan, jócskán érintett volt az amerikai háború idején. Amivel kapcsolatban persze ezernyi kérdésem lett volna, de tudván azt, hogy TET idején csak örömteli dolgokról beszélünk, nem igazán mertem feszegetni a sötét múltat…

Arról már többször írtam, hogy Vietnámban nyugati ember nem vezet autót, nem is igazán javasolt, hogy volán mögé üljön, így természetszerűleg Attila kibérelte kedvenc sofőrjét és persze az autóját, azzal jött értünk.

Miután Tamással gyorsütemben lehörpintettek egy kis hazai pálinkát – nem, nem azért…, csak mert Attila előző nap gyomorrontást kapott és azt muszáj volt fertőtleníteni -, nekiindultunk.

Az út Go Cong-ig kb. két óra, változó útviszonyok mellett. Néhol teljesen felújított, néhol por és kő, főleg az utolsó szakaszon. De már az a szakasz is épül.
Közben komppal átkeltünk a Mekongon, ami egy külön élmény. A folyó itt már kiszélesedik, a parton mindenütt pálmafák és változatos növényzet.

Elsőként Thanh anyai nagyszüleihez mentünk, ahol már türelmetlenül vártak bennünket. A vietnámi szokásoknak megfelelően ajándékkosarat vittünk az ünnepre, amit itt gyakorlatilag minden sarkon be lehet szerezni, szépen, ízlésesen összeállítva.
Tartalmaz italt, kávét, kakaót, bonbont, teasüteményt és mindenféle apró cukorkát, édességet. Az ára amúgy nevetségesen elenyésző, kétezer és tízezer forint között van a tartalomtól függően, de nem hiszem, hogy ha darabonként vásárolnám össze a hozzávalókat, akkor kihoznám ennyiből. Ráadásul gyönyörűen becsomagolva, masnizva árulják.

A nagymamánál máris szembesültünk azzal a természetes szokással, hogy kézből etetnek bennünket. A felkockázott görögdinnyét fogpiszkálóval, az ünnep jellegzetes aprócukorkáit pedig kibontva a csomagolásból adták a szánkba.

A nagymamáéktól átsétáltunk  Thanh 3. számú nagybátyjához.

A család összetételével kapcsolatban ugyanis fontos tudni, hogy Thanh anyukájáék nyolcan, apukájáék pedig tízen vannak testvérek. A számos testvérnél született gyerekszámot is figyelembe véve nem nehéz megérteni, hogy maga Thanh sem igazán van képben az unokatestvéreket, nagybácsikat és nagynéniket illetően. Az egyszerűség kedvéért tehát számozva jelölik őket.

A 3. nagybácsi egy gyönyörű, új házban lakik, amit az egyik gyereke lottónyereményéből építettek fel. Igazi idillikus környezet, szép nagy kerttel, kis tavacskával.

Amúgy tó szinte minden házhoz tartozik arrafelé, ami különösen a száraz évszakban játszik létfontosságú szerepet.
A teraszon szépen megterítettek, és itt már belekóstolhattunk a hagyományos ünnepi ízekbe. Volt szárított hal, húspástétom-szerűség, kolbászkarika, savanyított apróhagyma, különböző szószok, mint chili és szója.

És italnak természetesen sör. Itt tanultuk meg igazán azt a korábban a környékünkről hallott, és a következő négy napban általunk is többször alkalmazott rítust, amikor a söröskorsókat mindenki összekoccintva elüvölti: „Mot, hai, ba, jóóóóóóóóóóóóó”. Azaz egy, kettő, három, egészségedre!

Van egy csendesebb változata is az ivásra invitálásnak, ez a „Sin moj”, ami amúgy mindenféle udvarias kérést jelent, többek közt ezt használják akkor, amikor arra biztatnak, hogy foglaljunk helyet, de akkor is, amikor étkezésre invitálnak. Iváskor azonban az előbbi sokkal erőteljesebb, és főleg, sokkal harsányabb:)

Miután a 3. számú nagybácsi családjától elköszöntünk, átsétáltunk a hátsó kerten keresztül az 5. számúhoz. Itt is egy gyönyörű házban fogadtak bennünket, ismét terített asztallal és persze sörrel.
Jómagam az előző helyen derekasan végigkóstoltam mindent, és megállapítva, hogy a tradicionális vietnámi konyha nem igazán az én világom, inkább a gyümölcsök széles választékában tobzódtam. Meg a magvakban, különböző mogyorókban és mézzel összepréselt szezámmagos édességekben.
A „mot, hai, ba, jóóóóóóóóóóóó” persze itt sem maradhatott el, mint ahogy a „Chuc Mung Nam Moi” (Nagyon Boldog Újévet) jókívánságok sem.

Miután az ünnepi hangulat a tetőfokára hágott, és le is csitult, visszasétáltunk az autóhoz, amivel Thanh következő nagybácsijához, a nem tudom, hányas számúhoz érkeztünk.
Őt Attila nyomán ma már mindenki csak Herr Direktornak hívja, mivel a helyi iskola igazgatója és amúgy Minh édesapja.
Minh egyébként Thanh egyik legszorosabban kapcsolattartó unokatestvére, Saigonban él és dolgozik, jól beszél angolul, és rengeteg időt töltött velünk.
Számos kérdésünkre ő adott választ. Többek közt tőle tudtuk meg, hogy Go Cong lakosainak száma közel egymillió, tehát magyarországi léptékkel mérve hatalmas nagyváros. De vietnámi léptékben sem kicsi éppen.

Minh családja különösen kitett magáért, sorra kerültek az asztalra a tradicionális ételek. A korábbi menü kiegészült különböző főtt húsokkal, olyanokkal, ami nálunk leginkább a disznósajtba kerül.
Tehát a legfinomabb falatoknak a fejhús-típusú darabokat tekintették. Volt különleges savanyúság, amit maga Minh is azzal tálalt, hogy tudja, a szaga rémisztő, de az íze nagyon finom.
Lélegzetemet visszafogva derekasan meg is kóstoltam, de a kapcsolatom ennyiben maradt a nevezett különlegességgel...
A sörözés és koccintás újonnan tanult rituáléja természetesen itt sem maradhatott el :)

Minh szüleitől hazamentünk Thanh-ék házába. Miután mindenki lezuhanyozott, nekiindultunk, hogy belevegyüljünk a Go Cong-ban tartott búcsú, azaz a Hoi Xuan tavaszünnepi seregletébe.

A búcsú egy hatalmas parkban zajlott, számtalan játékkal és persze étkezési, italozási lehetőségek végtelen sorával.
A játékok között csupán a céllövölde hasonlított a nálunk megszokotthoz. Persze, hozzá kell tennem, évek óta nem voltam otthoni búcsúban, akár az is lehet, hogy azóta minden megváltozott...:)

Itt volt rácsos hálón bedobható pingponglabda, ami elengedés után ment a maga útján, és amelyik kis kockában landolt, aszerint lehetett nyerni. Rágógumit, üdítőitalt, sört. Ez utóbbi volt szinte mindenhol a főnyeremény.
Más helyeken kislabdát kellett beledobni különböző vödrökbe.

És volt hörcsögös játék, ahol egy nagy kör közepén vödörrel lefedve szobrozott szerencsétlen jószág, a kör szélén álltak feltornyozva a nyeremények, és ahova futott a vödör felemelése után, azt lehetett megnyerni.
Állatvédők, hajrá, van itt mit tenni!
Persze, a hörcsög nem igazán mozdult semerre, valahogy mindig visszatért a kör közepére. Nem kétséges a trükk, az a terület be volt kenve valami számára hívogató dologgal, nehogy már a söröskonzervek közé fusson szegény ártatlan jószág, és ezáltal anyagi csődbe hajszolja jóságos gazdiját…:)

Volt még rulettszerű játék, ahol viszont többnyire mindenki zacskószámra nyerhette a Mi Chinh-t. Erről a szerről még nem írtam, csak régóta tervezem.
Ételízesitő, ránézésre só, s miközben mindenki pontosan tudja, hogy mérgező, hallucinogén hatású, mégis előszeretettel használják főzéskor, a supermarketekben pedig hosszú polc-sorokon lehet válogatni a kínálatból. Majd, eseménytelenebb időszakunkban külön bejegyzést szentelek a témának, bőven megéri…

Az est fénypontja egy show-műsor volt, ahol eldönthetetlen nemű énekesek léptek fel. Pontosabban egy idő után nagyon is világosan látszott, hogy amúgy férfiak énekelnek női ruhában, annak megfelelő sminkelésben.
Nekem egy kicsit (nagyon) elborzasztó volt, a Thaiföldön látott transzvesztiták emlékét idézte. És ennek nyomán óhatatlanul eszembe jutott az ottani szánalmas szex-turizmus. Meg az is, hogy nehogy már Vietnám is oda jusson…

A show-műsorhoz nyereményjáték is kapcsolódott. Számokkal telenyomtatott cédulákat árultak, melyeken különböző oszlopokban és sorokban szerepeltek a számok. A fellépők pedig pár dal eléneklése után mindig megszakították az előadást, és egy kerek gömbből elkezdték kihúzni a számokat.
A közönség lelkesen, krétával jegyezte a maga kis papirkáján a kihúzott számokat. Amikor kijött egy sorban valamennyi szám, akkor nyertek. Változóan, hol megint csak egy zacskó Mi Chinh-t, hol egy egész karton Heineken sört.

A legviccesebb az volt az egészben, hogy az előadók énekelve adták elő a kihúzott számokat, ami még a mellettem ülő Minh számára is követhetetlennek tűnt.
Egy-egy szám kihúzása között pedig folyamatosan azt énekelték, hogy „Nam bi bay”, megfelelően kellemes zenei aláfestéssel, olyannyira, hogy a mai napig a fülemben cseng, és Tamásnak rendszeresen éneklem:)

Miután véget ért a show, és pontosan egy perc alatt szedték le a színpadot, ahogyan ugyanennyi idő alatt pakolta el valamennyi mutatványos a sátrát, hirtelen mindenki a kijárat felé vette az irányt.

Addigra Attila már a kijárattal szemben lévő kedvenc kávézójában üldögélt, egy sör mellett. Egy olyan kávézóban, ahol amúgy nem adnak sört, csakis kizárólag neki. Meg ez alkalommal nekünk is, persze :)

Megittunk még egy-egy doboz sört, majd nyugovóra tértünk Thanh szüleinek második emeleti szobájában, szigorúan szúnyogháló alatt.
Akkor még nem is éreztem fáradtságot, inkább a következő nap. Azt hittem, azt is le tudom most írni, de ez a bejegyzés máris hosszúra sikerült.
Folyt. köv…..

Tamás és Attila a Go Cong felé tartó kompon

Az első családi látogatás: Thanh nagymamajánál

A 3. számú nagybácsi teraszán a csapat, megterített asztal mellett

Mot, hai, ba, jóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó :)

Családi oltár Minh szülei házában

Thanh és Minh nagy összpontosításban...

Vajon melyik kockába érkezik a pingponglabda?

Hajrá hörcsög, indulj el a játékosok kedvéért!

Hurrá, nyertünk egy fél kiló Mi Chinh-t :)

A gyerek nem a nyeremény része :)

Megtévesztő? Pedig férfiak énekelnek a színpadon....

Számhúzáskor kréta a kézben. Gyorsnak kell lenni, a számok csak egyszer hangzanak el...

Hihetetlenül mozgalmas és tartalmas öt nap van mögöttünk, ahogyan illik, rendesen kivettük a részünket a TET-ünneplésből. Nehéz lesz átadnom azt a sok-sok élményt, amit megélhettünk, de azért szépen sorban megpróbálom…

Az óév utolsó napjai a vietnámiak számára hatalmas készülődésben teltek. Amúgy is állandó a nyüzsgés, a zsúfoltság mindenütt, a piacokon különösen, de ezekben a napokban mindez megsokszorozódott.

Kedden este fényképezőgépekkel felszerelkezve lementünk a közelünkben lévő piacra és egy ünnepi vásárba, hogy megörökítsük a forgatagot. Nehéz visszaadni a hangulatot, az érzést.
Azt hittem, hogy már jól beletanultam a száguldó motorosok közötti gyalogosközlekedésbe, hiszen megszoktam, hogy figyelnek rám, kikerülnek. Most viszont azt éreztem, hogy mindenki zaklatott, kapkod, messze nem volt olyan biztonságérzetem az utcán, mint máskor. Sőt, néhányszor tényleg szabályosan el kellett ugranom a motorosok elől, akik csaknem elsodortak.

Ettől eltekintve öröm volt nézni az izgatott készülődést, a portékák körültekintő válogatását. Minden árut megtapogattak, megszagoltak, láthatóan csak a legjobbakat vásárolták meg.

A vásárban mindent lehetett kapni, mi szem-szájnak ingere, ami szükséges az ünnephez, és ami nem, azt is :)

Az év utolsó napján, ami a mi szilveszterünknek felel meg, déltájban újra lenéztünk a piacra. Ekkor már az üzletek fele zárva volt, leginkább azok vásárolgattak zaklatottan, akik az utolsó pillanatra hagyták a dolgokat.

A lakásunkhoz visszafelé jövet, az ide vezető utcában már minden háznál szépen meg voltak terítve az asztalok, égtek a füstölők, világítottak a feldíszített családi oltárok.

Az egyik háznál már javában zajlott a buli. A család nagy körben ült a földön, körülöttük tányérok és poharak, sörös dobozok, miközben a tévéből szólt a karaoke és a családfő lelkesen énekelt a mikrofonba.
Óhatatlanul meg kellett állnunk, megcsodálni őket. Amikor megláttak, a legtermészetesebb módon üdvözöltek, kaptunk két üveg üdítőitalt, majd a ház ura, abbahagyva az éneklést, felénk nyújtotta a tányérját. Kézzel megfogott egy darabka sertéssültet és a számba tette:) Majd a saját söröskorsóját felém nyújtva intett, hogy igyak.

A húsdarabot még csak-csak legyűrtem, pontosabban a mócsingos részt illedelmesen elfordulva kiköptem, de a korsóból nem igazán akartam inni. Tamás elfogadta, ivott egy félpohárnyi sört, s mint utóbb kiderült, nagyon jól tette.
A vietnámiak részéről ugyanis az a legnagyobb megtiszteltetés, ha közös pohárból isznak és szájba adják az ételt.
Lelkes „Chuc Mung Nam Moi!” kívánságokkal búcsúztunk a családtól.

Két házzal arrébb újabb barátságot kötöttünk. Az ott lakó család legújabb szeme fényét, egy különleges, felújított dzsipet súroltak éppen fényesre. Kellő bámulattal csodáltuk, és eldöntöttük, hogy a közeljövőben egy dzsungeltúrára kibéreljük. Ahhoz azonban még valahogy össze kell szednünk a szótárból a megfelelő vietnámi mondatokat, lévén, hogy egy szót sem beszélnek angolul...

Miután tőlük is elköszöntünk, hazajöttünk ebédelni. Jó magyaros marhapörköltet főztem, nokedlivel és ecetes uborkát ettünk hozzá.
Kellően jóllakottan és optimistán sétáltunk le a buszmegállóba délután három órakor, azzal a reménnyel, hogy a buszok bizonyára közlekednek négy óráig, az ünnep hivatalos kezdetéig.
Hiú ábránd volt. Félórányi ácsorgás és az utolsó pillanatban TET-fát vásárlók nézegetése után rá kellett döbbennünk, hogy nem hogy a buszok nem járnak, de taxi is alig-alig suhan el mellettünk. S ha el is suhan, tele van.

Végül sikerült egy szabad autót kifognunk, és hamarosan a Nguyen Hue-n találtuk magunkat.
Ez a széles utca a Városházától vezet a Saigon folyó partjáig, és a legtöbb városi eseményt itt rendezik. Ezúttal virágutcává alakították, melynek látványa ezreket vonz. Ahogyan múlt az idő, és közeledett az éjfél, egyre nagyobb tömeg gyűlt össze a környéken.
A rengeteg családi motorost látva egyre inkább az volt az érzésünk, hogy az év utolsó estéjét mégsem szűk körben, még csak nem is a pagodákban töltik, hanem az utcán. Városnéző motorozással, sárkányos mutatványosok között, várva az éjféli tűzijátékot és az új év beköszöntét.

A tömeg egyre nyomasztóbbá vált számomra. Különösen, hogy egyre kevesebb józan embert lehetett látni, viszont annál több punk-kinézetű tizenévest, akik kezdtek sportot űzni abból, hogy hosszú menetet képezve, egymást lökdösve, másokat taszigálva furakodtak a folyó irányába.

Ez volt az a pont, amikor kerestünk egy viszonylag csendesebb mellékutcát és a taxiállomáshoz vettük az irányt. Tamással eleve úgy terveztük, hogy a tűzijátékot itthonról, a tetőteraszunkról nézzük meg, hiszen innen az egész várost belátjuk.

Jó döntés volt, pár szomszéd társaságában, távol az utcai forgatagtól, békésen búcsúztattuk a Tigris évét.
Tudván, hogy másnaptól nagy kalandok várnak ránk, hamarosan nyugovóra is tértünk…
 

Piaci alkudozás az ünnep kellékei között. Természetesen kizárólag motoron:)

Phu My Hung közeli parkja, ünnepi díszben

Phu My Hung, az új nyugati negyed egy része

Áldozati pénzégetés

Tamás kedvencei, a csodaszép Truck-ok az ünnep alkalmával felvirágozva pihennek

Ez már az óév utolsó délelőttje. Piaci körút véghajrában

Ahhoz képest, hogy mennyi hús megmaradt, nagyon vidám a henteslány. Vajon mi lesz a portékával?

Az utolsó pillanatban még én is szert tettem egy új kalapra :)

A karaoke-zó családfő kedves invitálása...

És a gyönyörűséges dzsip

TET-fa, feldíszítve

Nguyen Hue, aktuálisan a virágok utcája

Készülnek a jókívánságok

Ünnepi fények alkonyatkor

A díszkivilágítás még a Városháza hatalmas épületét is eltakarja

Mindenki az utcán, motoron

A tűzijáték fényei