Go Congban töltött második napunkon napsütéses reggelre virradtunk, ami viszonylag korán, olyan nyolc óra magasságában kicsalogatott az ágyból bennünket. Mivel úgy gondoltuk, hogy Attiláék még alszanak, Tamással csendben felfedező útra indultunk. A célunk természetesen egy kávézó azonnali megtalálása volt.

Ha a TET-hagyományokkal kapcsolatban korábban leírtakból indultunk volna ki, akkor persze esélyünk sem lett volna ezen a napon nemhogy kávézót, de semmilyen üzletet nyitva találni. Éppen úgy képzeltem ezt a napot, mint nálunk karácsony első napját: minden csöndes és zárt.

Ehhez képest szinte szemünk sem rebbent a csodálkozástól, hogy ünnep ide, vagy oda, Thanh apukája lent ül a ház földszinti részén, ami a boltját foglalja magába, minden tárva nyitva, kipakolva, és teljes szélességben kínálja a komplett árukészletet.
Ami egyébként elég változatos: lehet itt dioptriás szemüveget készíttetni, napszemüveget, karórát, faliórát és bukósisakot is vásárolni. Valamint választhatunk LCD-képernyőre emlékeztető, méretes képekből, amelyek valójában szintén digitális órák. A képek hátterét a világ különböző nagyvárosait vagy éppen különleges természeti tájait bemutató fotók adják.

Az üzlet nyitva tartása láttán felbuzdulva, még optimistábban és lelkesebben indultunk el a helyi piac irányába. Számos aktív utcai árust elhagyva, pár száz méterrel később láttuk, hogy Thanh anyukája is megnyitotta a maga kis boltját – amúgy szintén napszemüvegeket, órákat és bukósisakokat árul.

Az úton átellenben pedig máris felfedeztük vágyaink tárgyát, egy hamisítatlan helyi kávézót. Boldogan kucorogtunk bele a Vietnám-szerte használt parányi műanyagszékekbe, és vidáman rebegtük el a varázsszavakat: Mot café sú da, mot café da. Azaz egy tejeskávé jéggel, egy sima kávé, jéggel.
Ekkor vett észre Thanh anyukája bennünket, azonnal átrohant a kávézóba jelenteni, hogy az ő vendégeik vagyunk, nehogy már valami híg löttyöt kapjunk kávé gyanánt…:)

Húsz perccel később Attiláék is megérkeztek, hiszen egy ilyen „kisvárosban” nem maradhat titokban, hol leledzünk éppen. Velük ismét ittunk egy-egy kávét, majd körbenéztünk a piac környékén, leginkább azért, mert szerettem volna egy pár új és kényelmes cipőre szert tenni.
S jóllehet maga a piac főépülete zárva volt, jó néhány kiskereskedő kínálta a portékáit.
A vásárlás csak azért nem volt sikeres, mert nem találtam kedvemre valót. Pontosabban méretre valót a 38-as lábamra. Vietnámban a készletezés a 37-esig terjed, hiszen olyan apróak, hogy senkinek nincs ennél nagyobb lába...

Így szépen visszasétáltunk Thanh-ék házához. Ott, pontosabban a bolt közepén már megterített asztal várt bennünket. Minh is megérkezett autóval, hogy a nap folyamán ő szállítson bennünket.

Míg a készülő tükörtojásra várakoztunk, eszembe jutott, hogy máris kezdem elveszíteni az események fonalát, és jó lenne jegyzeteket készítenem. (Súlyos számitógépfüggőségünk ellenére erre a pár napra sikerült laptopok nélkül megejtenünk az utazást).
Minht kértem, hogy szerezzen nekem Thanh apukájától egy darab papírt, amire először kicsit furcsán nézett rám. Tamás a segítségemre sietett, és elismételte Ő is, hogy igen, papírra lenne szükségem.
Minh arca szélesen felderült, hogy maga hozza nekem a papírt. Térült-fordult, és egy perc múlva megjelent a kezében egy kis tálkával, amiben sóval összekevert bors volt.
Magyarán az angol paper-t pepper-nek értette… :)
Jót derültünk a félreértésen, és részletesen kifejtettük, hogy jegyzetelni szeretnék tollal egy darab papírlapra, hogy majd a blogomban kronológiai sorrendben tudjam megírni az élményeinket.

Így aztán került papír, lett jegyzet, majd hamarosan tükörtojás is, finom gyümölcsök, és a reggeli végeztével átsétáltunk a szemben lévő impozáns, koloniális épületet megtekinteni és megfotózni. Békésen sétálgattunk a ház méretes kertjében, amikor élénk dobszóra lettünk figyelmesek.
Megjelentek a sárkányosok, akik szinte elengedhetetlen szereplői a TET-ünnepnek. Saigonban is voltak, filmeztem is lelkesen az előadásukat, de túl vontatott volt a pénzkéregetős jelenetük, emiatt nem annyira éreztem bemutatásra méltónak és izgalmasnak az elkészült videofelvételt.
Igaz, pénzt itt is kértek, de az előadásuk valahogy bohókásabb volt, Tamás jó pár felvételt készített róluk.

Időközben Thanh szülei bezárták a boltjaikat, és elindultunk az 5. számú apai nagybácsi házába. Neki élelmiszerboltja van a piac közelében, az ünnep ellenére természetesen szintén nyitva.
Hat gyermekük van, így népesen összegyűlt a család, gyerekek, vők, mennyek és unokák. A család nőtagjainak egy része vitte a frontot, miközben a bolt mögötti helyiségben megterített asztal várt bennünket, a már megszokott ételválasztékkal. És persze sörrel. Sok-sok „Mot, hai, ba, jóóóóóóóóóóóóóóóó” elhangzása után előkerült jóféle francia konyak is, két pohárral.
A rituálé pedig az volt, hogy mindig ketten osztoztak egy-egy pohár italon, azaz egyvalaki megitta a kitöltött konyak felét, a másik felét pedig a házigazda, vagy Thanh apukája.
És itt lett világos számunkra, hogy mekkora megtiszteltetésnek számit közös pohárból inni…

Mint ahogy az is itt lett világos, hogy ugyan a megérkezéskor rövid időre Thanh és anyukája is leült a közös asztalhoz, hamarosan felálltak, és előrementek a bolti részbe, az asszonyokhoz.
Onnantól kezdve egyedül maradtam nőként a férfitársaságban. Attila már korábban felkészített arra a szokásra, hogy a nők és férfiak teljesen elkülönülnek, a férfiak szinte szigorúan magukban isznak, míg a nők – honnan tudná, hogy mit csinálnak? -, leginkább beszélgetnek, bárminemű alkohol nélkül.
Ja, és a nők itt Vietnámban természetesen nem is dohányoznak….

Valahogy előző nap nem tűnt fel ez az elkülönülés, túl sok volt az élmény ahhoz, hogy erre is figyelhessek.

A megtartott hagyományok ellenére egy percig nem éreztem, hogy rosszallóan néznének rám, amiért nőként a férfiak között maradtam.
Sőt, még a konyakból is részesültem, miután már négyen ittak a pohárból, a következő töltésnél felém nyújtotta a nagybácsi.
Vonakodva fogadtam el, de tudtam, hogy nem utasíthatom vissza, a pohárban maradt felet maga a családfő hörpintette ki.

Amint kezdett elharapózni az italozás, Thanh odajött, és finoman figyelmeztetett bennünket, hogy a nagybátyja cukorbeteg, és vissza kellene fognunk.
Így lassan elbúcsúztunk, és a 6. számú anyai nagybácsi háza felé vettük az irányt.

Ők rizsfeldolgozásból élnek, elképesztő mennyiségű zsákban állt a felvásárolt rizs a hatalmas tárolóban. Miután körbejártuk a „birtokot” és az üzemet, természetesen itt sem maradhatott el a terülj asztalkám, és persze a sör sem.
Mondjuk, én itt visszafogtam magam, és mindössze egy jegeskávét kértem.
Mivel itt mindenütt tetemes adag jéggel adják a kávét, olyannyira, hogy kiinni csak úgy lehet, hogy közben a fele jég az ember ölébe hullik, s többnyire mindenütt szívószállal szervírozzák, itt ennek híján kénytelen voltam feltenni a kérdést: „Can I have a szívószál?”
Jóllehet, nem vagyok büszke arra, hogy nem tudtam a szó angol megfelelőjét, azért nagy derültséget keltettem a kérdésemmel.

Hamarosan pár újabb – kizárólag férfinemű – családtaggal bővült a társaság. Akik természetesen motoron érkeztek. Jó néhány, már korábban ismertetett rituális koccintás után azon is távoztak…:)

Az ivászattól ezúttal távol tartottam magam, korainak találtam az időt a bódulatra.
Csaknem délután fél négy lett, mire Minh lelkes sürgetésére végre felkerekedett a társaság, és elindultunk az anyósáék házához. Minek is részletezném újra a menetrendet: asztalterítés, ételek végeláthatatlan sora, sörök halmaza… És persze számolatlanul a „Mot, hai, ba, jóóóóóóóóóó!”

Amire itt még az is különös alkalmat adott, hogy Minh felesége háromévnyi, már csaknem reménytelennek látszó próbálkozás után végre babát vár. 18 hetes, és kisfiút hordoz a szíve alatt. Lehet ilyen körülmények között a koccintásnak ellenállni?

Este hétkor értünk vissza Thanh-ék házához, azzal az elképzeléssel, hogy zuhanyozást, és rövid pihenést követően még bevetjük magunkat Go Cong esti-éjszakai életébe.

Ehhez képest Tamással éppen úgy dőltünk ki, ahogy kell, nyolc órakor már az igazak álmát aludtuk.
És meg kell valljam, amikor másnap Attila éjjel kettőig tartó kalandjait, további sörözését hallgattuk, egy pillanatig sem sajnáltuk, hogy mindebből kimaradtunk.

Ezzel kapcsolatban pedig az vesse ránk az első követ, aki még egyáltalán követni tudta az elmúlt két napban meglátogatott nagybácsik, nagynénik és egyéb rokonok végeláthatatlan sorát….

Autentikus vietnámi kávézó :)

Thanh apukájának boltja a TET-ajándékcsomagokkal

Tamás a ház felső részéből lejövet

TET-reggeli a bolt közepén

Sárkánymutatványosok a bolt előtt

Hegyekben a TET-sütemény

De ha rágcsálni támadna kedvünk, bételt is vehetnénk :)

A szorgalmasabbja TET idején is dolgozik

Ha elfogyna a hús, lehet utánpótolni...

Vietnámi leves a járdán megterítve....

Nekünk szerencsére asztalra terítettek :)

Még egy kis jeget a sörbe? :)

Mot, hai, ba, jóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó!

A rizsfeldolgozó üzem

És újabb koccintás....

A semmihez nem hasonlítható zöldszínű rizsföld

Igyunk már végre egyet....:)