Az óévbúcsúztató kapcsán már sejteni lehetett, hogy mindaz, amit nagy szorgalommal és kemény kutatómunkával összegyűjtöttem az interneten a vietnámi TET-hagyományokkal kapcsolatban, javarészt jelentősen módosult.
A következő napokban jócskán megtapasztaltuk a különbséget, amiből két következtetést vontam le.
Egyrészt pontosan mutatja, hogy a virtuális életnek annyi köze van a valósághoz, mint egy hangyának a piramisépítéshez.
Másrészt - és azért belátom, hogy ez a jelentősebb -, a modernizáció, a rohanó világgal együtt járó jelenségek a vietnámi szokásokat sem hagyják változatlanul. Bizonyára a magyar karácsonyi szokásokkal kapcsolatban sem éppen a plázaőrületről olvashat az irántunk élénken érdeklődő külföldi odalátogató...
De mielőtt a közepébe vágnék a dolgoknak, haladjunk sorjában az események mentén.
Holdújév első napján, csütörtökön reggel fél kilenckor telefonált Attila, hogy elindult értünk autóval.
Attiláról pár szót már ejtettem korábban. Éppen a blogomnak köszönhető a megismerkedésünk, lelkes olvasója, olykor kommentezője a bejegyzéseimnek. Angliában él vietnámi feleségével, Thanh-nal, és amikor tavaly nyáron hazalátogattak, személyesen is megismerkedtünk.
A lakásunkba költözést követően ők voltak az első vendégeink, Thanh szüleivel és unokatestvérével, Minh-nel együtt eljöttek megnézni új otthonunkat.
Decemberben Attilával otthon is találkoztunk (na, már megint ez az itthon, haza és otthon… azaz Vietnám és Magyarország), pár napot az ünnepek körül Ő is Budapesten töltött.
Most, a TET alkalmából ismét itt vannak, és kaptunk tőlük egy nagyon megtiszteltető meghívást az ünnepekre, Thanh szüleihez.
Már a meghíváskor borzasztóan fellelkesültünk. Vajon mikor élhet át egy Vietnámba utazó turista, vagy akár egy tartósabban itt élő nyugati olyan élményeket, ami egy itteni család ünnepnapjaiba enged betekintést?
Szinte ez volt az első gondolatom, és az elmúlt napokban átéltek jócskán beigazolták a helyzet különlegességét...
Thanh Go Cong-ból származik, a családja nagy része ma is ott él.
Go Cong-ról sajnos nem sokat ír a Wikipedia, így előzetesen szinte csak annyit sikerült megtudnom, hogy a Mekong-delta térségében fekvő város, és Dél-Vietnám egészéhez hasonlóan, jócskán érintett volt az amerikai háború idején. Amivel kapcsolatban persze ezernyi kérdésem lett volna, de tudván azt, hogy TET idején csak örömteli dolgokról beszélünk, nem igazán mertem feszegetni a sötét múltat…
Arról már többször írtam, hogy Vietnámban nyugati ember nem vezet autót, nem is igazán javasolt, hogy volán mögé üljön, így természetszerűleg Attila kibérelte kedvenc sofőrjét és persze az autóját, azzal jött értünk.
Miután Tamással gyorsütemben lehörpintettek egy kis hazai pálinkát – nem, nem azért…, csak mert Attila előző nap gyomorrontást kapott és azt muszáj volt fertőtleníteni -, nekiindultunk.
Az út Go Cong-ig kb. két óra, változó útviszonyok mellett. Néhol teljesen felújított, néhol por és kő, főleg az utolsó szakaszon. De már az a szakasz is épül.
Közben komppal átkeltünk a Mekongon, ami egy külön élmény. A folyó itt már kiszélesedik, a parton mindenütt pálmafák és változatos növényzet.
Elsőként Thanh anyai nagyszüleihez mentünk, ahol már türelmetlenül vártak bennünket. A vietnámi szokásoknak megfelelően ajándékkosarat vittünk az ünnepre, amit itt gyakorlatilag minden sarkon be lehet szerezni, szépen, ízlésesen összeállítva.
Tartalmaz italt, kávét, kakaót, bonbont, teasüteményt és mindenféle apró cukorkát, édességet. Az ára amúgy nevetségesen elenyésző, kétezer és tízezer forint között van a tartalomtól függően, de nem hiszem, hogy ha darabonként vásárolnám össze a hozzávalókat, akkor kihoznám ennyiből. Ráadásul gyönyörűen becsomagolva, masnizva árulják.
A nagymamánál máris szembesültünk azzal a természetes szokással, hogy kézből etetnek bennünket. A felkockázott görögdinnyét fogpiszkálóval, az ünnep jellegzetes aprócukorkáit pedig kibontva a csomagolásból adták a szánkba.
A nagymamáéktól átsétáltunk Thanh 3. számú nagybátyjához.
A család összetételével kapcsolatban ugyanis fontos tudni, hogy Thanh anyukájáék nyolcan, apukájáék pedig tízen vannak testvérek. A számos testvérnél született gyerekszámot is figyelembe véve nem nehéz megérteni, hogy maga Thanh sem igazán van képben az unokatestvéreket, nagybácsikat és nagynéniket illetően. Az egyszerűség kedvéért tehát számozva jelölik őket.
A 3. nagybácsi egy gyönyörű, új házban lakik, amit az egyik gyereke lottónyereményéből építettek fel. Igazi idillikus környezet, szép nagy kerttel, kis tavacskával.
Amúgy tó szinte minden házhoz tartozik arrafelé, ami különösen a száraz évszakban játszik létfontosságú szerepet.
A teraszon szépen megterítettek, és itt már belekóstolhattunk a hagyományos ünnepi ízekbe. Volt szárított hal, húspástétom-szerűség, kolbászkarika, savanyított apróhagyma, különböző szószok, mint chili és szója.
És italnak természetesen sör. Itt tanultuk meg igazán azt a korábban a környékünkről hallott, és a következő négy napban általunk is többször alkalmazott rítust, amikor a söröskorsókat mindenki összekoccintva elüvölti: „Mot, hai, ba, jóóóóóóóóóóóóó”. Azaz egy, kettő, három, egészségedre!
Van egy csendesebb változata is az ivásra invitálásnak, ez a „Sin moj”, ami amúgy mindenféle udvarias kérést jelent, többek közt ezt használják akkor, amikor arra biztatnak, hogy foglaljunk helyet, de akkor is, amikor étkezésre invitálnak. Iváskor azonban az előbbi sokkal erőteljesebb, és főleg, sokkal harsányabb:)
Miután a 3. számú nagybácsi családjától elköszöntünk, átsétáltunk a hátsó kerten keresztül az 5. számúhoz. Itt is egy gyönyörű házban fogadtak bennünket, ismét terített asztallal és persze sörrel.
Jómagam az előző helyen derekasan végigkóstoltam mindent, és megállapítva, hogy a tradicionális vietnámi konyha nem igazán az én világom, inkább a gyümölcsök széles választékában tobzódtam. Meg a magvakban, különböző mogyorókban és mézzel összepréselt szezámmagos édességekben.
A „mot, hai, ba, jóóóóóóóóóóóó” persze itt sem maradhatott el, mint ahogy a „Chuc Mung Nam Moi” (Nagyon Boldog Újévet) jókívánságok sem.
Miután az ünnepi hangulat a tetőfokára hágott, és le is csitult, visszasétáltunk az autóhoz, amivel Thanh következő nagybácsijához, a nem tudom, hányas számúhoz érkeztünk.
Őt Attila nyomán ma már mindenki csak Herr Direktornak hívja, mivel a helyi iskola igazgatója és amúgy Minh édesapja.
Minh egyébként Thanh egyik legszorosabban kapcsolattartó unokatestvére, Saigonban él és dolgozik, jól beszél angolul, és rengeteg időt töltött velünk.
Számos kérdésünkre ő adott választ. Többek közt tőle tudtuk meg, hogy Go Cong lakosainak száma közel egymillió, tehát magyarországi léptékkel mérve hatalmas nagyváros. De vietnámi léptékben sem kicsi éppen.
Minh családja különösen kitett magáért, sorra kerültek az asztalra a tradicionális ételek. A korábbi menü kiegészült különböző főtt húsokkal, olyanokkal, ami nálunk leginkább a disznósajtba kerül.
Tehát a legfinomabb falatoknak a fejhús-típusú darabokat tekintették. Volt különleges savanyúság, amit maga Minh is azzal tálalt, hogy tudja, a szaga rémisztő, de az íze nagyon finom.
Lélegzetemet visszafogva derekasan meg is kóstoltam, de a kapcsolatom ennyiben maradt a nevezett különlegességgel...
A sörözés és koccintás újonnan tanult rituáléja természetesen itt sem maradhatott el :)
Minh szüleitől hazamentünk Thanh-ék házába. Miután mindenki lezuhanyozott, nekiindultunk, hogy belevegyüljünk a Go Cong-ban tartott búcsú, azaz a Hoi Xuan tavaszünnepi seregletébe.
A búcsú egy hatalmas parkban zajlott, számtalan játékkal és persze étkezési, italozási lehetőségek végtelen sorával.
A játékok között csupán a céllövölde hasonlított a nálunk megszokotthoz. Persze, hozzá kell tennem, évek óta nem voltam otthoni búcsúban, akár az is lehet, hogy azóta minden megváltozott...:)
Itt volt rácsos hálón bedobható pingponglabda, ami elengedés után ment a maga útján, és amelyik kis kockában landolt, aszerint lehetett nyerni. Rágógumit, üdítőitalt, sört. Ez utóbbi volt szinte mindenhol a főnyeremény.
Más helyeken kislabdát kellett beledobni különböző vödrökbe.
És volt hörcsögös játék, ahol egy nagy kör közepén vödörrel lefedve szobrozott szerencsétlen jószág, a kör szélén álltak feltornyozva a nyeremények, és ahova futott a vödör felemelése után, azt lehetett megnyerni.
Állatvédők, hajrá, van itt mit tenni!
Persze, a hörcsög nem igazán mozdult semerre, valahogy mindig visszatért a kör közepére. Nem kétséges a trükk, az a terület be volt kenve valami számára hívogató dologgal, nehogy már a söröskonzervek közé fusson szegény ártatlan jószág, és ezáltal anyagi csődbe hajszolja jóságos gazdiját…:)
Volt még rulettszerű játék, ahol viszont többnyire mindenki zacskószámra nyerhette a Mi Chinh-t. Erről a szerről még nem írtam, csak régóta tervezem.
Ételízesitő, ránézésre só, s miközben mindenki pontosan tudja, hogy mérgező, hallucinogén hatású, mégis előszeretettel használják főzéskor, a supermarketekben pedig hosszú polc-sorokon lehet válogatni a kínálatból. Majd, eseménytelenebb időszakunkban külön bejegyzést szentelek a témának, bőven megéri…
Az est fénypontja egy show-műsor volt, ahol eldönthetetlen nemű énekesek léptek fel. Pontosabban egy idő után nagyon is világosan látszott, hogy amúgy férfiak énekelnek női ruhában, annak megfelelő sminkelésben.
Nekem egy kicsit (nagyon) elborzasztó volt, a Thaiföldön látott transzvesztiták emlékét idézte. És ennek nyomán óhatatlanul eszembe jutott az ottani szánalmas szex-turizmus. Meg az is, hogy nehogy már Vietnám is oda jusson…
A show-műsorhoz nyereményjáték is kapcsolódott. Számokkal telenyomtatott cédulákat árultak, melyeken különböző oszlopokban és sorokban szerepeltek a számok. A fellépők pedig pár dal eléneklése után mindig megszakították az előadást, és egy kerek gömbből elkezdték kihúzni a számokat.
A közönség lelkesen, krétával jegyezte a maga kis papirkáján a kihúzott számokat. Amikor kijött egy sorban valamennyi szám, akkor nyertek. Változóan, hol megint csak egy zacskó Mi Chinh-t, hol egy egész karton Heineken sört.
A legviccesebb az volt az egészben, hogy az előadók énekelve adták elő a kihúzott számokat, ami még a mellettem ülő Minh számára is követhetetlennek tűnt.
Egy-egy szám kihúzása között pedig folyamatosan azt énekelték, hogy „Nam bi bay”, megfelelően kellemes zenei aláfestéssel, olyannyira, hogy a mai napig a fülemben cseng, és Tamásnak rendszeresen éneklem:)
Miután véget ért a show, és pontosan egy perc alatt szedték le a színpadot, ahogyan ugyanennyi idő alatt pakolta el valamennyi mutatványos a sátrát, hirtelen mindenki a kijárat felé vette az irányt.
Addigra Attila már a kijárattal szemben lévő kedvenc kávézójában üldögélt, egy sör mellett. Egy olyan kávézóban, ahol amúgy nem adnak sört, csakis kizárólag neki. Meg ez alkalommal nekünk is, persze :)
Megittunk még egy-egy doboz sört, majd nyugovóra tértünk Thanh szüleinek második emeleti szobájában, szigorúan szúnyogháló alatt.
Akkor még nem is éreztem fáradtságot, inkább a következő nap. Azt hittem, azt is le tudom most írni, de ez a bejegyzés máris hosszúra sikerült.
Folyt. köv…..
| Tamás és Attila a Go Cong felé tartó kompon |
 |
| Az első családi látogatás: Thanh nagymamajánál |
 |
| A 3. számú nagybácsi teraszán a csapat, megterített asztal mellett |
 |
| Mot, hai, ba, jóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó :) |
 |
| Családi oltár Minh szülei házában |
 |
| Thanh és Minh nagy összpontosításban... |
 |
| Vajon melyik kockába érkezik a pingponglabda? |
 |
| Hajrá hörcsög, indulj el a játékosok kedvéért! |
 |
| Hurrá, nyertünk egy fél kiló Mi Chinh-t :) |
 |
| A gyerek nem a nyeremény része :) |
 |
| Megtévesztő? Pedig férfiak énekelnek a színpadon.... |
 |
| Számhúzáskor kréta a kézben. Gyorsnak kell lenni, a számok csak egyszer hangzanak el... |
 |
Hozzászólások