Hogy mennyire nehéz megbirkózni ezzel az egész vietnami nyelvtanulási kérdéssel, jól mutatja legutóbbi próbálkozásunk. Amivel persze semmiképpen nem azt akarom mondani, hogy mi aztán mindent megtettünk, sőt azt sem, hogy itt feladjuk…

Történt, hogy kb. tíz napja rábukkantam az egyik saigoni google-csoport bejegyzései között egy itt élő német férfi hirdetésére. Külföldiek számára hirdetett vietnami nyelvklubot minden hétfőn és szerdán este 7-től 9-ig az egyik városközpontban lévő pub első emeleti helyiségében.
Leírta, hogy kilenc éve él Vietnamban, folyékonyan beszéli a nyelvet, amit szerinte sokkal könnyebb megtanulni, mint ahogy a külföldiek gondolják. Azt is sugallta a hirdetés, hogy ez egy hosszú ideje működő klub, nyitott, és minden érdeklődőt vár.

A rám jellemző, szokásos határtalan lelkesedéssel azon nyomban írtam neki, hogy ez bennünket rettenetesen érdekel, küldjön több infót. Amire visszaválaszolt, hogy minden fontos infó benne van a hirdetésben, egyszerűen csak csatlakozzunk, szeretettel vár.

Part 1 – Man 1.

Múlt szerdán odamentünk.
Igaz, 7 előtt tíz perccel érkeztünk a pubba, ami gyakorlatilag kihalt volt, viszont legalább tízfőnyi személyzet csapott ránk azonnal, koktél,- bor- és egyéb itallapokat, valamint asztalokat mutogatva, hogy hova ülnénk legszívesebben és mit fogyasztanánk.
Mi egyfolytában a német ember nevét emlegettük, hogy őt keressük.
Nem igazán szeretem lejáratni személy szerint az embereket, ezért a nevét konkrétan így le nem írom, de kiejtésben kétségtelenül közel áll a sör sok nyelven – így a vietnamiban is – használatos megnevezéséhez. Emiatt amikor kiejtettük a nevét, hogy őt keressük, máris hozni akartak két sört.

Mi azonban nemet intettünk, és mutogattunk az emeleti szintre, miszerint itt egy jól működő vietnami nyelvklub üzemel külföldieknek. Ebből valamennyi átment, és egyre csak a „closed” szót ismételgették, azaz az emelet le van zárva.

Azt mondanom sem kell, hogy tíz pincérből kilenc összesen kilenc szót értett angolul. Miután nem voltunk hajlandóak leülni egyik asztalhoz sem, elvezettek a mindentudó tizedikhez, akivel meg tudtuk értetni magunkat.
A klubról viszont ő sem hallott sosem, a német emberről sem, és megerősítette, hogy az emeleti rész zárva van.

Már éppen kezdtem azt hinni, hogy én tévedtem, de szerencsére mindig jól felkészült vagyok, előkaptam a jegyzetemet a hirdetésben megjelölt pontos címmel, amiből kétséget kizáróan kiderült, hogy elvileg a legjobb helyen vagyunk.

Tamással úgy döntöttünk, hogy teszünk egy sétát a környéken, majd visszajövünk, és ha még mindig nincs itt senki, akkor beülünk a kedvenc helyünkre.

Így is lett, és amikor 15 perccel később visszatértünk, a pub félhomályában, az egyik sarokban (persze a földszinten), rátaláltunk két német férfire. Egyikük a szervező, a sörre hajazó nevével és persze stílusosan sörökkel maga előtt. Kölcsönös örömmel üdvözöltük egymást. Pár perc múlva csatlakozott hozzánk egy itt élő svéd.

A bemutatkozás során a következőket tudtuk meg:

1. A klub szervezője üzletember, bútorok kereskedelmével foglalkozik, itt gyártat komoly darabokat. Kiterjedt kapcsolatai vannak vietnami szállodákkal és szerte a világban, még Kanadát is ellátja az egyedi darabokkal.
Mindehhez tudni kell, hogy a vietnami bútorok valóban nehéz fából készülnek, gyönyörűen faragottak, és még egy-egy szék súlya is olyan tetemes, hogy nem hogy mi nem tudjuk kirúgni magunk alól, de Fekete Lacinak is komoly kihívást jelentene akár csak fél méterrel odébb tolni őket.
Mivel érdekelt a téma – szinte minden téma érdekel, emiatt ritkán tudom visszafogni a kíváncsiságomat -, feltettem néhány kérdést. Gyártásról, megrendelésekről, ügyfelekről, szállításról, konténerekről, sőt, még számlázásról is, ami itt elég sarkalatos kérdés tud lenni...

Ezek nyomán kiderült, hogy éppen ugyan nincs bejegyzett vállalata, de a számlázás kérdését a kapcsolatai segítségével megoldja. Ami persze nem megy csodaszámba itt, tehát hamar továbblapoztam magamban a témát.

Kiderült még, hogy vietnami a felesége és van egy kislányuk.

A klubot szinte passzióból indította, azért, mert tudja, milyen borzasztóan nehéz a vietnami nyelv, mennyire félnek a külföldiek megtanulni.
De ő tud egy csomó módszert arra, hogyan lehet mindezt könnyedén elsajátítani. Kérdésünkre elmondta, hogy többnyire legalább tizenketten itt vannak a klubban. Mindezért nem kér nagy összeget, úgy gondolja, mindenki adjon alkalmanként 50.000 dongot (kb. ötszáz forint), vagy ha úgy érzi, hogy nagyon megérte azért, amit tanult, akkor többet.
(Mindezen információknak később lesz jelentősége, már ha lesz türelme a Kedves Olvasómnak végigolvasni ezt a hosszabb bejegyzésemet…)

2. A másik német fiúról azt tudtuk meg, hogy programozással foglalkozik, szintén nagy sikerei vannak („a világ egyik legjobb programozója”), és borzasztóan leterhelt. Olyannyira, hogy este 8 órakor fel is állt az asztaltól azzal, hogy még vissza kell mennie dolgozni.

3. A svédről az derült ki, hogy korábban az IKEA-nak dolgozott területi kereskedelmi vezetőként. Hogy most mit csinál, azt nem tudni, mivel csak a korábbi névjegyét tudta odaadni.
Amúgy az IKEA Vietnamban csak beszerzési szinten van jelen, nincs itt áruházuk.

Az együtt töltött két óra többnyire a Vietnamban szerzett tapasztalatok eszmecseréjéről szólt, természetesen angolul. Amiért persze messze nem nehezteltünk, bőven van még mit tanulnunk az itteni dolgokról....

Azért némi vietnami nyelvleckét is kaptunk. Amit a leghasznosabbnak éreztem, az az, hogy nem szabad görcsölni a hatféle tónuson, csak tanulni kell a szavakat, és használni a nyelvet bátran, mert a kontextusból úgyis pontosan érteni fogják, hogy mire gondolunk. És ha harmadszorra sem értenek meg, akkor egyszerűen tovább kell állni.

Aki idáig eljutott az olvasásban, nyilván megfogalmaz kételyeket a mi kis „nyelvtanárunkkal” kapcsolatban. Persze, ahogy én is, mi is megfogalmaztunk….

Mégis mázsányi kő zúdult le rólunk a lazasága kapcsán, hogy lám, ezt a nyelvet is éppolyan bátran használhatjuk, mint az összes többit, egy csomó gátat szabadított fel bennünk.
  
Megelégedetten távoztunk és eltökélt szándékunk volt, hogy minden lehetséges alkalommal elmegyünk a klubba. Hurrá, végre megtanulunk vietnamiul!

Part 2 – Man 2.

Hétfőn elfoglaltak voltunk, olyannyira, hogy a B.-től kapott emlékeztető mailt is csak később olvastam.

Ma estére mindenképpen beterveztük a klubot, amire csak ráerősített az érdeklődő SMS B.-től, hogy megyünk-e. Visszajeleztem, hogy persze.

Amikor hét órakor odaértünk a pubba, a két német ott ült, ugyanannál az asztalnál. Éppen hogy üdvözöltük egymást, amikor csatlakozott hozzánk egy vietnami lány.

Megkezdődött a „nyelvóra”.
B. körbenézett a pubban, és a látottak alapján gyorsan összedobta a tematikát. Elsorolta, hogy mi a padló, a mennyezet, a fal vietnami nyelven. Pontosabban kezdte elsorolni, amikor a vietnami lány próbálta kiigazítani a kiejtését.
B. elmondta neki a koncepcióját: nem a kiejtés a lényeg, hanem a kontextus, mi erre koncentrálunk. Amivel persze mi egyet is értettünk.

Aztán még nézelődött egy kicsit a pubban, rendelt újabb sört (persze mi is), rágyújtott egy cigarettára, amitől kipattant a szikra az agyában: folytassuk az emberi testtel.
Miután felsorolta a szem, száj, orr, fül vietnami megfelelőjét, a hajnál hirtelen elakadt. A vietnami lány segítségét kérte.
Egészen addig szorgalmasan jegyzeteltem az erre a célra használatos füzetembe, szinte megszűnt számomra a külvilág. De mert elakadt, felnéztem.

Beleszagoltam a levegőbe. Döbbenten észleltem, hogy a semmivel össze nem téveszthető fűszag terjeng körülöttem.
Ránéztem B. kezére, amelyben egy sodort spangli füstölgött.

És szó szerint egy világ omlott össze bennem.
Az egy dolog, hogy szerintem a tanuláshoz tiszta fej kell. Hogy eleve nem gondolom megfelelő tanulási keretnek a „sörözzünk és közben tanuljunk” helyzetet, de a fű az mégis más...

Különösen más egy olyan országban, ahol éppen vagyunk.
Percekre lemerevedtem, rémképeket látva, hogy ha ide most bejön a rendőrség egy razziára (jól működnek a szocializmusban szocializálódott reflexeim), azonnal mindnyájunkat elvisznek és soha többé nem lesz alkalmunk elmagyarázni nem csak azt, hogy mi soha nem élünk fűvel, de azt sem, hogy amúgy ehhez az emberhez semmi közünk.

Nem is tudom, miért maradtam ülve, hogyan nem rohantam el azonnal, és hogyan társalogtam végig a következő másfél órát. Hála a pszichológiai technikáknak, rendesen lenyugtattam magam, hogy nem lehet semmi baj….

Az est hátralévő részében még megtanultuk a színek, a járművek és néhány készülék nevét, amiket amúgy már régen tudtam. Vagy legalábbis benne volt a füzetemben jegyzetként, hiszen azért alkalomszerűen gyűröm én itthon rendesen az interneten elérhető nyelvleckéket. És amelyek abszolút fölöslegesek a mindennapi helyzeteinkben.
Még soha nem volt szükségem kimondani sem a „lábfej”, sem a „könyök” szavakat, viszont nagyon jó lenne végre tudnom, hogyan is mondjam el a taxisofőrnek, hogy kapcsolja már ki végre a légkondit, mert jéggé fagyok…

Időközben azt is megtudtuk, hogy B. komoly egzisztenciális gondokkal küzd.
Ma már szó sem volt virágzó bútorkereskedelemről, sokkal inkább arról, hogy tele lett a hócipője azzal, hogy meghirdette ezt a klubot itt élő nyugatiaknak, de senkit nem érdekel. Kiderült, öten voltunk a legtöbben, múlt szerdán...

És nem tud tanítani sem németet, sem angolt, mert nincs papírja hozzá. Dőlt belőle a keserűség.

Miután kifizettük a fogyasztásunkat, adtunk neki 200.000 dongot az okításért, és elmondtuk, hogy nagyon elfoglaltak leszünk a következő hetekben.

„Keep in touch” szlogennel búcsúztunk, ami pontosan egyenértékű a magyar „majd hívlak”, azaz „soha többé nem jelentkezem” című fordulattal.

Megkönnyebbülve kisétáltunk kedvenc helyünkre, a Saigon folyó partjára, ahol romantikázni szoktunk. Meg persze ahol sok-sok "vietnami sünt" is lehet látni.
Rájöttem, hogy éppen öt hete jöttem vissza a nyári szünetemről, és azóta egyetlenegy sünit sem láttam.

Sok minden változóban errefelé.

Az csak egy dolog, hogy a sör korábban itt 20.000 dong volt, ma 30.000.
Nem csekély áremelés.... És nem vertek át, nem turistáknak szóló ár, a megjegyzésemre azonnal megmutatták az itallapot.

A másik meglepetés, hogy mind a part, mind a folyó tiszta, nyoma sincs a korábbi szerteszét szórt szemétnek. Azért sünik még vannak bőven, kitartóan keresgélnek, ők még nem adták fel…

Sok mindenről beszélgettünk. Elmondtam Tamásnak, hogy ezért is tartottam magam HR-esként ahhoz, hogy egy-egy állásra jelentkező jó jelölttel készítsünk második interjút. Számtalanszor megtapasztaltam hasonló „pálfordulást” a második körben.

És persze ez rendesen megdönti az „első benyomás” elméletet is. Amitől óva intek mindenkit….

Arról is beszélgettünk, hogy azok a nyugatiak, akik nem annyira szerencsések, hogy egy multi-cég tízezer dolláros fizetését tudják magukénak havonta a bankszámlájukon, luxusvillával és sofőrrel együtt járó egylégterű jókora autóval, azok mi mindennel próbálkoznak.
De ez igazán megér majd egy új bejegyzést, és nem csak azért, mert hosszú lettem mostanra…

A "vietnami süni" túl közel ólálkodott a lábamhoz, pánikszerűen elhessegettem.
Aztán soha többé nem jött vissza, ezért csak menekülés közben, hátulról tudom egy részét, leginkább a farkincáját megmutatni: