Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó

Előre jelzem, hogy ez a bejegyzés nem a viccesek közé tartozik. Nem is lesz lélekemelő. Sőt, sokak számára nagyon is lehangoló lehet…

Nehéz a téma, és magam is sokat gondolkodtam, hogyan közelítsem meg, hogyan tudnám megírni az elmúlt két nap alatt látottakat, az érzéseimet.
Valahogy a halállal kapcsolatos gondolkodásmódunk jutott ennek során az eszembe.
Ha gyászoló embert látunk vagy halálos beteggel találkozunk, szinte zavarba jövünk, szemérmesen elfordítjuk a fejünket, esetleg elrebegünk pár mondatot és igyekszünk mielőbb eltávolodni a helyzetből. Pedig a halál éppolyan természetes velejárója az életnek, mint a születés. Egyikünk sem fogja elkerülni…

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a fogyatékosság természetes állapot. Inkább azt, hogy óhatatlanul hozzátartozik az élethez, hogy születnek sérült csecsemők, hogy történnek balesetek és hogy kialakulnak súlyos betegségek. Ebben a világ minden táján a lakosság bizonyos százaléka érintett.

Vietnámban az átlagosnál nagyobb mértékben, hiszen a háború során szétszórt Agent Orange a mai napig is érezteti károsító hatását. Többször írtam már erről a témáról, most nem részletezem.
És úgy döntöttem, hogy a fogyatékos gyerekek láttán rám törő érzéseket sem fogom részletezni. Valószínűleg nem is igazán tudnám….
Igyekszem inkább objektív módon leírni a tapasztalataimat.

Kicsit visszanyúlok az időben, hiszen tudva, hogy mennyi árva és elesett gyerek van ebben az országban, hónapok óta tervezem, hogy önkéntesként hasznossá teszem magam. Rengeteg nagy jótékonysági szervezet működik Saigonban és persze szerte Vietnámban, szorgalmasan végigböngésztem az oldalaikat, hogyan és kiknek segítenek. Valahogy az volt az érzésem, hogy elsősorban pénzadományt várnak, meg hogy túl nagy létszámban dolgoznak, nem éreztem a közvetlen kapcsolatukat az intézményekkel. Miután regisztráltam néhány honlapon és semmi reakció nem érkezett, beigazolódni láttam a „sok bába közt elvész a gyermek” szindrómát.

Két hete szerencsésen az egyik itteni közösségi oldalon találtam egy bejegyzést. Maria megosztotta velünk, hogy közvetlenül gyerekotthonokkal, kórházakkal áll kapcsolatban, és támogatókat keres a Sunshine Support Group néven beindított munkájához.
Azonnal küldtem neki egy mailt, hogy szívesen csatlakoznék hozzá. Innentől kezdve pedig szépen beindultak végre a dolgok.
Egy kávé mellett részletesen elmesélte, hogy mely otthonokban milyen eredményeket értek el eddig.
Az elmúlt két napban meglátogattunk pár intézményt.

Elsőként egy olyan otthont, melyet a katolikus egyház tart fenn súlyosan fogyatékos gyermekek számára. A közel hatvan gyerek fele szinte teljesen magatehetetlen, még felülni sem tud. Néhányan kerekesszékben töltik a napjaikat, s néhányan gurulós járókerettel képesek megtenni pár lépést. Az egész épület nagyon szépen gondozott, tele színes játékokkal, eszközökkel. Az örökösen mosolygó személyzet pedig eteti, tisztába teszi és tornáztatja a kicsavarodott lábú, eltorzult, parányi és nagyobbacska testű gyerekeket.
Megkérdeztem, hogyan kerülnek ide a gyerekek. Azt a választ kaptam, amit már számtalanszor hallottam máshonnan az elhagyott gyerekekről: leggyakrabban a kapu elé letéve találják őket. Vagy a templomok, pagodák előtt.

Nem csak sérült gyerekektől válnak meg ilyen módon. Számtalan megesett lányanya is ekképpen szabadul meg a nemkívánatos jövevénytől.
Lányfejjel gyermeket szülni nagy szégyen. A családok hallgatnak és elfordítják a fejüket lányuk kerekedő hasát látván, rá bízva, hogy hogyan oldja meg a helyzetet. S ha megoldotta, folytatódik az élet a régi kerékvágásban, senki nem teszi fel a kérdést: „Hova lett a gyerek?”
Azok a házaspárok, akiknek fogyatékos gyerekük születik, leggyakrabban titkolják, elrejtik a külvilág szeme elől, majd „túladnak” rajta. Akkor is, ha anyagilag megengedhetnék maguknak a legjobb orvosi ellátást.
Ezeket a történeteket vietnámi lányok, asszonyok mesélték nekem, s bármennyire hitetlenkedem, a valóságtartalmát nem kérdőjelezhetem meg.

Azt mindenesetre fontos leszögeznem, hogy ez a jelenség nem általános, nem igaz mindenkire. Számos nyomorék gyereket látunk az utcán, akiket a családtagok sétáltatnak, szeretettel gondoznak.

Sajnos, nem ez igaz azokra a HIV-pozitív gyerekekre, akiket a következő otthonban Maria-val meglátogattunk. 56 gyermek él pár hónapostól 18 éves korig a szintén egyház által üzemeltett intézetben. Hat kicsivel ott van az édesanyja, aki ugyanúgy HIV-pozitív. A többiek árvák, félárvák. A fertőzöttség az anyákon keresztül, magzati korban érte a gyerekeket, s a háttérben többnyire drog és prostitúció áll.
A nagyobb gyerekek kijárnak a környékbeli általános és középiskolába. Ahol állítólag senki nem tud a betegségükről, legalábbis a vezetőnő azt mondta, hogy teljesen titokban tartják. Az ápolószemélyzet az életkornak megfelelően világosítja fel az érintett gyerekeket a betegség mibenlétéről, a szükséges gyógyszerelésről, a kilátásokról.
Ebbe az otthonba egyébként a kórházakból kerülnek be a gyerekek. Vagy azért, mert nincs is családjuk, vagy azért, mert lemondtak róluk, vagy a fertőzött anyjukkal együtt csak itt tudnak meghúzódni.

Ma egy olyan árvaházat néztünk meg, melyet a kormány tart fenn. Jóllehet, árvaház az elnevezése, de itt sem arról van szó igazán, hogy ne lennének szülők, család valahol.
Közel 300 gyermek él itt, újszülöttől tizenéves korig, egészségestől a nagyon súlyos fogyatékosig.
Olykor-olykor előfordul, hogy néhány szerencsés, kisebb, ép gyermeket örökbe fogadnak, de a legtöbbjük jövője kilátástalan. Különösen a Down-kóros vagy vízfejjel született, mozgásképtelen, szabályosan csak vegetálni tudó gyerekeké. Gyógyszert nem igazán kapnak, a táplálásuk infúzióval történik. Egyetlen remény velük kapcsolatban, hogy a természet hamar kegyes lesz hozzájuk…

Hogy pszichológusként miben tudok segíteni a meglátogatott gyerekeken, már körvonalazódik, de még nem tudom pontosan. Most magamnak is időt kell hagynom arra, hogy leülepedjen a sokkhatás.
Maria-tól azzal búcsúztam, hogy amikor visszajövök szeptember 26-án, összeülünk és megbeszéljük a tennivalókat, lehetőségeket.
A blogomban pedig mindig ezzel a címmel visszatérek a témára. Remélem, lesznek majd olyan eredményeink, amikről érdemes beszámolnom.

Senkinek a jóérzését nem áll szándékomban megsérteni. Csak olyan képeket teszek ide, ahol egyik gyermek sem beazonositható. Jóllehet, legtöbbjük az árvaházban kapott néven él, sokszor még a születésük időpontja is ismeretlen...

A legkisebbek terme. Pillanatnyilag 27-en vannak. Ide érkeznek látogatók, orokbe fogadásuk iránt még van némi érdeklődés...

Öthetes kisbaba. Békésen alszik, mit sem sejt a rá váró életről...

Beazonositás végett vastag filctollal irják a picik lábszárára a nevüket:

Minden szobában ilyen tábla mutatja a bentlakók adatait. Hogy mikor érkezett az árvaházba, mikor született (vagy kb. mikor), és mit kap enni.

Ez a legsúlyosabb állapotban lévő gyerekek szobája. Kicsiknek látszanak, de némelyik már 3-4 éves. Vizfejjel születtek, szinte semmit nem érzékelnek a környezetükből...

Jóllehet már Magyarországon is vásárolhatunk különböző egzotikus termékeket, Vietnámban számtalan olyan gyümölcsöt, zöldséget látunk, aminek korábban hírét sem hallottuk, leggyakrabban beazonosítani sem tudjuk őket.

Lévén, hogy bevállalós és kísérletezős típusú emberek vagyunk, természetesen igyekszünk mindent kipróbálni, megkóstolni. Különösen akkor, amikor egy olyan csábító külsejű dologra bukkanunk, mint a sárkánygyümölcs.
A piacon ízlésesen feltornyozva ellenállhatatlanul hívogat bennünket ez a különleges külsejű, ciklámenszínű termés.

A sárkánygyümölcs, vagy más néven dragonfruit eredetileg Dél-Amerikából származik. A kaktuszfélék családjához tartozik és napjainkban leginkább Izraelben, Kínában és Vietnámban termesztik.

A legendák szerint a sárkányok teremtették, a sárkányok tojásához hasonlítják, ami azon alapulhat, hogy a gyümölcs külsejét hegyes pikkelyek borítják. Ebből a monda szerint természetszerűleg az következik, hogy elfogyasztásuk után éppen olyan erősek leszünk, mint a sárkányok.

Hogy így van-e, nem tudjuk. A Vung Tau-i zsebtolvajt leszámítva szerencsére ezidáig nem kellett semmilyen ellenséggel megküzdenünk. Őt meg nem láttuk szemtől szemben, ezért aztán nem volt módunk kipróbálni sárkányerejünket…

Bár az is kétségtelen, hogy a sárkánygyümölcs nem tartozik a mindennapi fogyasztásaink közé. Amennyire érdekes a külseje, annyira meglepő a héja alatt meglapuló tartalom. A belseje fehér, tele apró fekete magvakkal, az állaga kicsit kásás. Az íze kissé semleges, ha veszünk is, inkább gyümölcssalátába használom.

A képre kattintva szemléltető video! Tamás igazán remekelt debütáló operatőrként :)

 

Írtam már arról, hogy Vietnám lakossága jócskán 80 millió felett van és az átlagéletkor 35 év körüli. Ebből könnyen kikövetkeztethető, hogy a háborút követően rengeteg gyerek született és születik napjainkban is.
A túlnépesedés miatt az állam a kétgyermekes családmodellt támogatja.
Számos „No Third Child” klub működik, az utcákon pedig plakátokat lehet látni, melyek arra biztatnak, hogy állj meg két gyereknél, ne vállalj többet.

Mindemellett természetesen itt is akadnak bőven olyan házaspárok, akiknek az első baba sem jön össze.
Meddőségi problémákkal is foglalkozó pszichológusként muszáj megosztanom két cikket, melyeket az itteni internetes hírportálokon találtam.

Az elsőnél még egy kicsit talán mosolyogni is tudtam az emberi leleményességen.

A második olyan szinten megdöbbentett, hogy kommentárt sem tudok fűzni hozzá. És bocsánatot kérek az angolul nem beszélő Olvasóktól. Nincs lelkierőm lefordítani…:(
 

Mi mást is tennék ide, ha nem egy gyerek fotóját...