Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó

Ezen a hétvégén Vietnámban hosszú hétvége volt, mivel szeptember 2-án, csütörtökön az ország a függetlenség kikiáltásának 65. évfordulóját ünnepelte. A történelemben és némileg a blogomban is jártasabb olvasók pontosan tudják, hogy az elmúlt 65 év messze nem telt zavartalan szabadságban, de az esemény jelentősége azért még nagyon is kiemelkedő.

A második világháború előtt Vietnám déli harmada francia gyarmat volt.
Az ország északi kétharmadát Bao Dai császár vezette. Ez a terület az Annami Protektorátushoz tartozott, melyet valójában a francia–vietnami közigazgatási rendszer felügyelt, mintegy bábcsászár szerepet ruházva Bao Dai-ra.

A második világháború idején Észak-Vietnám Japán megszállás alá került egészen 1945-ig.
Időközben Ho Chi Minh 1941-ben megalakította a Szövetség Vietnám Függetlenségéért, azaz a Viet Minh nevű szervezetet, lendületet adva ezzel a nemzeti mozgalomnak.

1945-ben a japánok lerohanták Indokinát, a francia tisztviselőket kivégezték vagy bebörtönözték. Fél évvel később azonban, amikor az USA ledobta az atombombát Hiroshimára és Nagaszakira, kapitulációra kényszerültek.

Ezek az események elősegítették a vietnámi forradalmárok számára a hatalomátvétel lehetőségét. Amikor a japánok kivonultak, Bao Dai császárt elmozdították trónjáról, s a Viet Minh vezetője, Ho Chi Minh Hanoiban, a Ba Dinh téren összegyűlt hatalmas tömeg előtt 1945. szeptember 2-án kikiáltotta a Vietnámi Demokratikus Köztársaság függetlenségét.
Ez a nap azóta nemzeti ünnep Vietnámban.

Kíváncsian álltunk elébe, hogyan is ünnepelnek. A napközbeni eseményekről nem tudok beszámolni, mert a munkám a laptopomhoz szegezett. Tamás belenézett a helyi tv-műsorokba, melyekben visszaemlékezéseket sugároztak.

Koraeste tudtunk csak felkerekedni és bebuszozni a városközpontba. Szemünk-szánk elállt a csodálkozástól a feldíszített utcák láttán. Az, hogy minden épületen zászlók lobogtak, nem lepett meg bennünket. A fákon elhelyezett égősorok annál inkább. Szinte karácsonyi hangulatot éreztünk, hiszen olyan volt minden, mint mondjuk az Andrássy út decemberben. Keveredve az otthoni majálissal, tele lufi árusokkal, különböző mozgójátékokat hurcolászó gyerekekkel.

És persze azon sem lepődtünk meg, hogy valamennyi üzlet éppen úgy nyitva tart, mint a hét bármelyik napján. Itt nincs leállás, a kereskedelemben nincs piros betűs ünnep.
A hivatalok zárva tartanak, nincs ügyintézés ezen a hosszú hétvégén, de az üzletnek pörögnie kell. A Ben Thanh-on is éppen úgy dübörgött az éjszakai piac, mint máskor. Így szerencsésen szert tettünk néhány ajándékra a közelgő hazalátogatásom alkalmából :)

De most kicsit előreszaladtam. Előbb még tettünk egy jókora sétát a belvárosban, majd visszakanyarodtunk a Ben Thanh térhez, ahol a Pham Ngu Lao utcával párhuzamos parkban mindig zajlanak az események. Ez alkalomból felállítottak egy színpadot, nézőteret széksorokkal.
Mire odaértünk, teltház volt, türelmes várakozással. Tamás előrement a színpad közelébe pár fotót készíteni, s közben észrevette, hogy a sorok között még van pár üres szék. Megcéloztuk, hogy helyet foglaljunk. Már éppen beoldalaztunk volna az egyik sorba, amikor egy biztonsági őr odajött, és az első sor felé irányított bennünket. Majd jött elölről egy újabb biztonsági ember, aki egészen a feldíszített asztalokig vezetett és intett, hogy foglaljunk helyet.

Így történt, hogy az ünnepi előadást díszhelyről nézhettük végig. Várakozásunkkal ellentétben nem volt semmilyen beszéd, csak nagyon szép és tartalmas, zenés-táncos előadás. Az időnkénti tapsviharból ítélve a legnagyobb vietnámi sztárok előadásában.
A háttérben filmeket vetitettek a régmúlt eseményeiből, és meg kell vallanom, hogy a képeket látva, a lélekig ható zenét hallva bizony néha könnyek szöktek a szemembe.
Mindketten feltöltődve, érzelmekkel telve álltunk fel az előadás végén.

S amint kiértünk a térre, megkezdődött a tűzijáték. Tátott szájjal néztük a közel félórás fényjátékot és kicsit kárpótolva éreztük magunkat az otthoni augusztus 20-ra gondolva, ami ebben az évben a távollétünkben telt....
 

Az első öt fotó mögé feltettem filmfelvételeket. Érdemes a képekre kattintani, átadják a hangulatot... Saigon teljes diszben. És motorosok tömegében...

A Városháza előtt, Hó apó szobránál

Saigon, Operaház

Részlet az ünnepi előadásból:

Újabb részlet:

A finálé, hulló csillámokkal. Sajnos, itt már a fényképezőgépem merülőfélben volt, csak fotót tudtam késziteni...

El sem hiszem, hogy itt ülünk a diszasztalnál....

Tűzijáték Saigon felett...

... és még...

Cu Chi nem egy lélekemelő, lazítós kirándulási helyszín, jóllehet a pénztárnál a belépőjegy mellé kaptunk egy szórólapot, miszerint a turisták itt élvezhetik a vidéki specialitásokat, s nem csak egy séta kiváló helyszíne, hanem ideális helyszín minden kikapcsolódásra, kempingezésre, csoportoknak, gyerekeknek egyaránt.
Hát, nem tudom…  Annyi gyönyörű hely van ebben az országban, ahol szívesen kempingeznék, még inkább behúzódnék egy romantikus nádkunyhó fedele alá. De ez nem feltétlenül itt van.

Cu Chi történelmi szerepe az első indokinai háború idején (1946-54) kezdődött, amikor a gerillacsapatok egy föld alatti alagútrendszert kezdtek építeni 5-6 méter mélységben a franciák elleni támadás céljából.

Vietnám történelme meglehetősen összetett és eseménydús, akárcsak a miénk. Ami lényegét tekintve ehhez a bejegyzéshez tartozik, az az, hogy miután a japánok kivonultak, 1945. szeptember 2-án, azaz éppen 65 éve, Ho Shi Minh, a hadsereg felszabadító vezére bejelentette az ország függetlenségét. A franciák természetesen kevésbé méltányolták ezt a bejelentést. Még kilenc évig tartották magukat, amikor 1954-ben, egy Dien Bien Phu-nál zajlott véres eseményt követően végre távoztak az országból. A július 21-én aláirt genfi tűzszüneti egyezmény során Vietnámot hivatalosan is két részre osztották, köztük egy demilitarizált övezettel.

Ettől azonban még messze nem oldódott meg az északi és déli országrész ellentéte. 
A Ho Shi Minh vezette kommunista Észak-Vietnámot Kína és Szovjetunió, míg Dél-Vietnámot, melynek élére Ngo Dinh Diem-et nevezték ki, az USA támogatta.
Ho Shi Minh a Vietkong (vagy Viet Minh) nevezetű függetlenségi mozgalom vezetője volt. Diem pedig senkiben sem bízva, a legfontosabb pozíciókba a saját családtagjait ültette.

A növekvő dél-vietnámi elégedetlenség nyomán 1955. március 29-én a Nemzeti Felszabadítási Front fegyveres felkelést robbantott ki Saigonban. Ennek hatására nagyarányú egyházi tiltakozások is elkezdődtek Cao Dai hívők körében. 1955 októberére a dél-vietnámi fegyveres erők elfojtották a felkeléseket. 1956 januárjában elfoglalták Tay Ninh-t, a Cao Dai vallás politikai központját, mely ismét fegyveres felkeléseket váltott ki. Végül február 28-án született egy egyezmény, mely a Cao Dai vallás gyakorlását engedélyezte, de a politikai tevékenységüket megtiltotta.

Mindeközben egyre erősödött az amerikaiak jelenléte Vietnámban. 1954-ben még csak anyagi támogatást nyújtottak, s tanácsadókat küldtek az országba, de 1961-62-ben már nagyobb harci egységek is érkeztek.
Az Egyesült Államok biztatása nyomán 1963. november 1-én Duongh Van Minh tábornok vezetésével erőszakos puccs keretében megdöntötték Diem uralmát, majd kivégezték. És éppen három héttel később J. F. Kennedy amerikai elnök ellen halálos merényletet hajtottak végre Dallasban…

Az őt követő Johnson elnök pedig folytatta a segítségnyújtást Dél-Vietnámnak.
1964-ben bekövetkezett a Tonkini incidens néven elhíresült esemény.
Eszerint észak-vietnámi hajók támadást intéztek az Egyesült Államok rombolói ellen. S jóllehet 2005-ben nyilvánosságra hozták azt a dokumentumot, miszerint semmi támadás nem történt, ez akkor éppen elég apropót teremtett arra, hogy Amerika lépjen.

1964. augusztus 7-én az USA kongresszusának határozata nyomán Johnson elnök azonnal elrendelte Észak-Vietnám ipari és katonai létesítményeinek bombázását.
És ettől kezdve gyakorlatilag nem volt megállás. Háború, kegyetlenkedések, bombázások, mészárlások a civil lakosság körében is. 1969 áprilisában 543 400 amerikai katona tartózkodott Vietnámban, ez volt a legmagasabb állományi létszám.
Végül a nemzetközi tiltakozások nyomására - és persze a veszteségek nyomán - Amerika meghátrált, és 1973. március 29-én az utolsó alakulat is elhagyta az országot.

Napokat, heteket töltöttem már el a vietnámi háborúról és persze a régebbi történelemről szóló írások olvasásával, és hosszú oldalakat tudnék még írni róla. De nem, mert úgy gondolom, akit érdekel, utána olvashat….

Térjünk inkább vissza Cu Chi-hoz, ahova az egynapos kirándulásunk ebédjét követően érkeztünk. 
Mint említettem, az itteni látványosság – már ha lehet az ilyesmit annak nevezni -, a föld alatti elképesztően keskeny alagútrendszer, mely a háború idején 200 km hosszan húzódott.
Ez az alagútrendszer kötötte össze a falvakat, és ezrek rendezkedtek be itt a föld alatti életre a háború idején. Házasságokat kötöttek itt, gyermekek születtek, iskolákat alakítottak ki a nagyobbak számára, és persze kórházakat a háború sebesültjeinek ellátására.
Volt színház, és volt hely, ahova visszavonulhattak kellő intimitásba. Épp úgy, mint a valóságos világban, csak éppen 5-6 méterrel feljebb bombázások folytak, emberek haltak, miközben védték a hazájukat. Ezért voltak fegyverraktárak és alapvetően Vietkong erődítményül is szolgált a védekezéshez. Az alagútrendszer annyira keskeny volt, hogy csak a kisméretű vietnámiak tudtak bejutni.

Mára a megmaradt részt kiszélesítették, így az odalátogató turisták bejárhatják, pontosabban guggoló lépésekben végigkövethetik egy részét, kicsit átérezve, hogy milyen is lehetett itt az élet. Nagyon kicsit, mert annakidején csak laposkúszásban lehetett itt közlekedni.
A múzeummá alakított területen láthatjuk a vietkong-ok által alkalmazott védekezési módszereket.
A humánusnak semmiképpen nem nevezhető csapdákat, a kinyíló ajtóról éppen nemiszerv-magasságban becsapódó szöges csapdákat, és még sorolhatnám…
Arról, hogy leleményességért ők sem mentek a szomszédba, már írtam a márciusi War Remnant Museumban történt látogatásunk kapcsán. És amikor az Agent Orange áldozataira gondolok, arra, hogy a mai napig is születnek fogyatékos csecsemők a szerteszórt dioxin következtében, olvasok napi híreket, látom az elborzasztó fotókat, sőt, látom az utcán szembejövő, megnyomoritott embereket, nagyon nehéz lenne állást foglalnom. Nehéz állást foglalnia bárkinek is...

Hogy a Cu Chi-ban tett látogatás a csoportunkból kinek mit jelentett, nem tudom. Idegenvezetőnk szinte semmit nem mondott, csak felvetette, hogy szívesen válaszol kérdésekre. És kevés kérdés érkezett.
Annyi kiderült, hogy ő annakidején tisztként vett részt a háborúban, majd két és fél évet töltött átképzésben...

Mára leleményes idegenvezetővé vált. Az utolsó 20 percben leadott egy vicces, de amúgy semmitmondó show-műsort. Aztán mindenkihez odajött személyes búcsúzásra és kézfogásra.
Amolyan nagyon direkt borravalós kéztartósra… Persze, az vesse rá az első követ, aki nem ismeri az itteni béreket.

Az elhelyezett csapdákat a környezetnek megfelelő fűvel álcázták. Egy rossz lépés után az ellenfél máris vasszögek között találta magát...

De ugyanezek rejtőztek a lehullott lombok alatt is...

A csapdák rejtette vasszögek:

Kinlódom... Ami semmi ahhoz képest, amit az alagútredszerben élők átéltek.

Föld alatti konyha. Itt már tágasabb...

Katonai szobrok között

Makett egy üvegvitrin mögött, ami mutatja az eredeti alagútrendszert:

Szombaton egy kicsit turistát játszottunk. Ez annyit jelent, hogy egy iroda által szervezett út keretében egész napos kiránduláson vettünk részt. Igazság szerint már hónapok óta terveink között szerepelt ez a túra, de valahogy mindig halasztódott.

A lelkesedésünknek megfelelően nem is annyira nehezen, de az idejekoránnál jóval korábban, hajnali hat órakor keltünk, hogy a nyolc órai buszindulást le ne késsük.
A városközpontba menet álmélkodva csodáltuk, hogy szombaton, ilyen korai órában is milyen élénk a forgalom, máris mindenki jön-megy, nyüzsög, intézi a dolgait, árulja a portékáit, szállítja a megvásárolt szekrény-méretű holmikat a kismotor hátsó ülésére kötözve. Ennél a szállítási módnál mindig bámuljuk, hogy hogyan maradnak fenn a dolgok és jutnak el a rendeltetési helyükre…:)

Mindenesetre szerencsésen elértük a buszunkat és kényelmesen elhelyezkedtünk. Valahogy nem is igazán gondoltunk bele, hogy a szervezett úttal milyen kötöttséget vállalunk. Hogy hosszú órákat töltünk a buszon megállás nélkül, hogy nem állhatunk meg az útszélen csak úgy egy-egy érdekesség láttán. Nem kalkuláltunk azzal sem, hogy a látványosságokat rohamléptékben kell megtekintenünk, magunkon érezve az idegenvezető folyamatosan rosszalló „gyertek már, ne nézelődjetek annyit” típusú tekintetét.

Amúgy az idegenvezetőnk egy köpcös, meglehetősen tekintélyes pocakkal rendelkező hatvanas úriember volt, aki folyamatosan lökte az általa szellemesnek tartott anekdotáit.
Na jó, elismerem, hogy némelyik tényleg vicces volt, időnként nagyokat nevettünk rajta. De nem bántam volna, ha egy kicsit nagyobb történelmi áttekintést ad, ha elmond néhány fontos tényt az úti célhoz kapcsolódóan. Persze, végtére is erre jó az internet, szerencsésen kellő felkészültséggel álltunk a nap elébe…

Elsőként egy fogyatékos embereket foglalkoztató kézműves műhelynél álltunk meg, ahol végignézhettük, amint végtelen türelemmel készítik a szebbnél szebb berendezési - és ajándéktárgyakat. A helyi boltban vásárolni is lehetett. Megjegyzem, ugyanezeket a tárgyakat lényegesen alacsonyabb áron be lehet szerezni a különböző saigoni piacokon…

Közeledik a hazalátogatásom időpontja, így szívem szerint minden kezem ügyébe eső dolgot felvásárolnék, de ezúttal visszafogtam magam és végül üres kézzel szálltunk vissza a buszba.

Kirándulásunk következő állomása Tay Ninh volt, amely a kaodaizmus központja, s egyben itt található a legnagyobb Cao Dai templom.
A kaodaizmus egy viszonylag új, vietnámi monoteista vallás, mely a három ázsiai vallást – az indiai buddhizmust, a kínai taoizmust és konfucianizmust – ötvözi a katolikus kereszténység tanításával. Az irányzat alapítója Ngo Van Chieu (1878-1932), akinek 1925 karácsonyának éjszakáján megjelent egy visszatérő szellem és felfedte, hogy ő nem csupán egy személy, hanem maga Cao Dai, a Legfelsőbb Lény. A kaodaizmus alaptételeit Chieu a látomásai alapján dolgozta ki.

Mindemellett a hívők Istent tartják a megalapítónak és Jézus, Mózes, Buddha és Lao Ce próféták mellett minden kor nagy gondolkodóját is magukénak vallják.
Napjainkban több mint négyszáz Cao Dai templom található Vietnámban, s bár a hívők száma nem éri el az általuk remélt hatmilliós közösséget, Kambodzsában, Franciaországban és az Egyesült Államokban is szép számmal vannak követőik.

A Cao Dai templomok jellegzetesen sajátos stílusban épültek, különleges, semmihez sem hasonlítható színvilággal, egyedi ornamentikával, színes állatfigurákkal díszített templombelsővel, oszlopokkal, mennyezettel.
Végignéztünk egy misét, majd megebédeltünk egy jellegzetes vietnámi, út menti étteremben.
Ezután Cu Chi felé vettük az irányt. Arról azonban másik bejegyzést írok…

A Tay Ninh-i Cao Dai Templom homlokzata

Templombelső szószékekkel és oszlopokkal, csillagos eget idéző mennyezettel

Mennyezeti disz

Gyülekeznek a hivők a misére

A mise alatt szigorúan meghatározott alakzatban kell a hivőknek helyet foglalniuk

A templom külső erkélyén

És ami a templomlátogatás előtt volt: a kézművesműhely előtere

Készülnek a vázák

Mindenki elmélyülten dolgozik, mit sem törődve a turistaáradattal

Elkészült disztárgyak minden mennyiségben