Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó

A vietnámi turisztikai események sorában a legnagyobb az International Travel Exhibition, melyet ezen a hétvégén rendeztek meg Saigonban.
A háromnapos rendezvényen 155 kiállító képviseltette magát és kínált utazási, kikapcsolódási lehetőségeket az ország legvarázslatosabb helyeire.

Vietnám szerencsére egyre népszerűbb célpont az utazást kedvelők számára. Nem csak a természeti szépségek teszik vonzóvá, hanem a megfizethető árak és az emberek kedvessége is.
Jóllehet az idegenforgalom 30 százalékkal emelkedett az elmúlt egy évben, s talán nem is lenne szükséges reklámozni, mégis csak ajánlani tudom mindazoknak, akik szeretik a különleges helyeket. És azoknak, akik nem akarnak keserű szájízzel, azzal az érzéssel hazatérni egy nagyobb nyaralás után, hogy jól „lehúzták” őket.
Az ideutazás legnagyobb költsége a repülőjegy, minden egyéb élmény megfizethető áron van.

Ahogyan a barátoknak, családtagoknak szoktam mondani: éppen ezért érdemes hosszabb időt, legalább 3-4 hetet Vietnámban eltölteni.

A kiállításnak vélhetően mi voltunk az egyetlen (kettetlen:)) magyar látogatói. Ennek fényében különösen szívmelengető volt a bejáratnál anyanyelvünkön olvasni az üdvözlést.
Már csak ezért is megérdemelt egy blogbejegyzést…

Amint korábban jeleztem és terveztem, Saigonba való visszatérésemmel rögtön kezdeményeztem a charity-tevékenység lehetőségeinek továbbtérképezését.

Ma délelőtt Maria segítségével egy hallássérültek otthonába látogattunk el többedmagunkkal, csupa segítőkész, tenni akaró expat hölggyel. Na, nem a Stepfordi feleségek tipusúakkal…)

Egy seregnyi nagyon vidám gyerek fogadott bennünket.
A katolikus egyház által fenntartott intézetben közel száz gyerek nevelkedik. Szerencsére, egy részüknél megmaradt a háttér, ők naponta délutánonként hazatérnek a családjukhoz. A többiek itt laknak, élnek, itt zajlik a teljes életük.

A nagyobbak iskolába járnak, így ottlétünkkor főleg a kisebbekkel találkoztunk.
Kifejezetten üdítő volt a közös játék, rajzolás velük. És szabályosan közelharcot vívtak azért, hogy szerepelhessenek a fényképeken… :)

A képen nem látszik, de valamennyien hallókészüléket viselnek. Ami szinte egy pillanatig sem akadályozza a kommunikációt...

Eredetileg egy kislány szeretett volna fotózkodni velem. Amint leültünk, egy pillanat alatt ott termettek a többiek.

Úgy kezdődött, hogy körberajzolták egymást a gyerekek....

Aztán a kapott szines ceruzákkal, zsirkrétákkal a körvonalat elkezdték lelkesen kiszinezni...

És ilyen rajzok készültek. Mindet kifüggesztettük az ebédlő falára.

A számitógépes szoba részlete. A charity-gyűjtésnek köszönhetően pár hete kaptak hat újabb gépet. Mára már boszorkányos ügyességgel használják.

Arról már többször írtam, hogy rengeteg un. expat él Saigonban. Ők többnyire topmenedzserek a multiknál, akiket munkáltatójuk Saigonba delegált. Ha van feleség, család, akkor természetesen együtt érkeznek.
Adott tehát egy csomó nyugati feleség, akik többnyire boldog háztartásbeliként leginkább semmit nem csinálnak, hiszen a ház körüli teendők ellátására mindenhol ott van a többnyire Nannyként emlegetett vietnámi bentlakó segítség.

Persze nem mindegyikük unatkozik, némelyek próbálják értelmesen tölteni az időt, vagy legalábbis kitölteni a napjaikat. Az aktívabbak még 1992-ben létrehozták az International Ladies in Vietnam elnevezésű klub-ot, és rendszeresen összejönnek. Például minden csütörtökön 10-kor kávézós délelőttöt tartanak az egyik szállodában.

Még márciusban értesültem erről a programról, de valahogy mindig halogattam a csatlakozást. Miután júliusban beköltöztünk a lakásunkba és elrendezkedtünk, úgy éreztem, ideje minden szinten szocializálódni. Kiderült, hogy mindenki nyaral, emiatt a kávézós csütörtökök csak szeptemberben folytatódnak.

Így éppen ma tudtam szerét ejteni ennek a fajta szocializálódásnak. Pszichológus létemre is kissé túlzott előítélettel a „Stepfordi feleségek”-re emlékeztető feelingre számítottam. Aki látta a filmet, kb. sejti, mire gondolok...

Persze nagyon nem lőttem mellé, de azért lényegesen jobb lett, mint amit feltételeztem.
A rögtönzött divatbemutatót pedig kifejezetten élveztem. Az 50-60 éves molett hölgyek úgy suhantak át a színpadon és olyan manökenjárást produkáltak, melyet akár Heidi Klum vagy Naomi Campbell is megirigyelhetne:)

Mindeközben lefolytattam néhány magasröptű és még több, alacsonyabb fekvésben szálló beszélgetést.
A mellettem ülő J-betűs országból érkezett hölgy például, amikor átnyújtottam neki a névjegykártyámat, megkérdezte, hogy ez a férjemé-e… :)

Felvilágosítottam, hogy bizony saját névjeggyel rendelkezem és részletesen elmeséltem neki, hogy online pszichológusként dolgozom. Beszéltem neki a módszerről, a dolog mikéntjéről, ugyanis látszólag értően és érdeklődve bólogatott.

15 perccel később csatlakozott hozzánk egy másik hölgy, aki amint megtudta, hogy pszichológus vagyok, rém izgatottan előjött a szokásos „te akkor belelátsz az emberek gondolataiba”-sémával. Mire előző beszélgetőpartnerem szemrebbenés nélkül feltette a kérdést: „Miért, mivel is foglalkozik egy pszichológus?” (BANG!!!!!)

A legnagyobb sikert azonban akkor arattam, amikor a „Mit csinál a férjed?” című kérdést megválaszolva elmondtam, hogy fotós. Olyan „Wow”, „Hooooo” és egyéb hangutánzó szavak buggyantak fel, amilyet szinte kizárólag angol ajkúak tudnak kiadni magukból, vagy legfeljebb még külföldiek, de csakis angol nyelven. És azt hiszem, akkor sem néztek volna rám nagyobb csodálattal, ha azt mondom, hogy bizony, az én párom az Egyesült Államok elnöke...

Mindemellett ezek a hölgyek nem csak unatkoznak. Rendszeresen összejárnak még bridzselni, golfozni, teniszezni, bowlingozni, táncolni és persze scrabble-t játszani.
Ja, és van egy könyvklubjuk is. Legközelebb azt is megnézem, mit olvasnak...

Amúgy persze nekem is vannak ötleteim, hogy mivel gazdagithatják még a napjaikat. Hiszen ezért mentem el közéjük….

A kép nem a Saigoni, hanem a Stepfordi feleségek-et ábrázolja:)