Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó

Arról már többször írtam, hogy rengeteg un. expat él Saigonban. Ők többnyire topmenedzserek a multiknál, akiket munkáltatójuk Saigonba delegált. Ha van feleség, család, akkor természetesen együtt érkeznek.
Adott tehát egy csomó nyugati feleség, akik többnyire boldog háztartásbeliként leginkább semmit nem csinálnak, hiszen a ház körüli teendők ellátására mindenhol ott van a többnyire Nannyként emlegetett vietnámi bentlakó segítség.

Persze nem mindegyikük unatkozik, némelyek próbálják értelmesen tölteni az időt, vagy legalábbis kitölteni a napjaikat. Az aktívabbak még 1992-ben létrehozták az International Ladies in Vietnam elnevezésű klub-ot, és rendszeresen összejönnek. Például minden csütörtökön 10-kor kávézós délelőttöt tartanak az egyik szállodában.

Még márciusban értesültem erről a programról, de valahogy mindig halogattam a csatlakozást. Miután júliusban beköltöztünk a lakásunkba és elrendezkedtünk, úgy éreztem, ideje minden szinten szocializálódni. Kiderült, hogy mindenki nyaral, emiatt a kávézós csütörtökök csak szeptemberben folytatódnak.

Így éppen ma tudtam szerét ejteni ennek a fajta szocializálódásnak. Pszichológus létemre is kissé túlzott előítélettel a „Stepfordi feleségek”-re emlékeztető feelingre számítottam. Aki látta a filmet, kb. sejti, mire gondolok...

Persze nagyon nem lőttem mellé, de azért lényegesen jobb lett, mint amit feltételeztem.
A rögtönzött divatbemutatót pedig kifejezetten élveztem. Az 50-60 éves molett hölgyek úgy suhantak át a színpadon és olyan manökenjárást produkáltak, melyet akár Heidi Klum vagy Naomi Campbell is megirigyelhetne:)

Mindeközben lefolytattam néhány magasröptű és még több, alacsonyabb fekvésben szálló beszélgetést.
A mellettem ülő J-betűs országból érkezett hölgy például, amikor átnyújtottam neki a névjegykártyámat, megkérdezte, hogy ez a férjemé-e… :)

Felvilágosítottam, hogy bizony saját névjeggyel rendelkezem és részletesen elmeséltem neki, hogy online pszichológusként dolgozom. Beszéltem neki a módszerről, a dolog mikéntjéről, ugyanis látszólag értően és érdeklődve bólogatott.

15 perccel később csatlakozott hozzánk egy másik hölgy, aki amint megtudta, hogy pszichológus vagyok, rém izgatottan előjött a szokásos „te akkor belelátsz az emberek gondolataiba”-sémával. Mire előző beszélgetőpartnerem szemrebbenés nélkül feltette a kérdést: „Miért, mivel is foglalkozik egy pszichológus?” (BANG!!!!!)

A legnagyobb sikert azonban akkor arattam, amikor a „Mit csinál a férjed?” című kérdést megválaszolva elmondtam, hogy fotós. Olyan „Wow”, „Hooooo” és egyéb hangutánzó szavak buggyantak fel, amilyet szinte kizárólag angol ajkúak tudnak kiadni magukból, vagy legfeljebb még külföldiek, de csakis angol nyelven. És azt hiszem, akkor sem néztek volna rám nagyobb csodálattal, ha azt mondom, hogy bizony, az én párom az Egyesült Államok elnöke...

Mindemellett ezek a hölgyek nem csak unatkoznak. Rendszeresen összejárnak még bridzselni, golfozni, teniszezni, bowlingozni, táncolni és persze scrabble-t játszani.
Ja, és van egy könyvklubjuk is. Legközelebb azt is megnézem, mit olvasnak...

Amúgy persze nekem is vannak ötleteim, hogy mivel gazdagithatják még a napjaikat. Hiszen ezért mentem el közéjük….

A kép nem a Saigoni, hanem a Stepfordi feleségek-et ábrázolja:)