Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó

Mint utaltam rá előzőleg, átéltem vietnámi élményeim egyik legszörnyűbbikét. Most már túl vagyok a sokkhatáson, feldolgoztam lelkileg, ideje megosztanom.

Történt, hogy amikor Tamás ott függeszkedett a Bitexco épülete oldalában Ég és Föld között himbálózva, elindultam shoppingolos körútra.
Elsősorban Kismenyemnek igyekeztem volna beszerezni sarut, amiről tudtam, hogy örömet szereznék.

A Ben Thanh Market felé vettem az irányt, mert annak mindkét oldalában van egy-egy utca, szinte kizárólag cipőboltokkal.
Bár maga a Ben Thanh Market árai messze felülmúlják a helyi piacokét, és kifejezetten a turistákra hegyezik a ceruzájukat, valahogy a cipők utcája ebben hagyománytörő, pontosabban nagyon is hagyományosan tartja az árakat. Még a vidéki kisvárosokkal összehasonlítva is abszolút versenyképes.

Viszont a megszámlálhatatlan üzlet még megszámlálhatatlanabb kínálatát tekintve azt hiszem, nincs ember, aki ne találna itt az ízlésének megfelelő cipőt. Illetve, dehogynem, éppen jómagam.
Ez viszont nem a szortimenten múlik, sokkal inkább a méreteken. Merthogy azt hiszem, a vietnámi nők között a legnagyobb is maximum 37-es lábbal rendelkezik, emiatt többnyire itt meg is áll a méretválaszték. Én meg néha arra gondolok, hogy ha annakidején japán módon töpörítettem volna a lábamat, akkor most nem kellene 38-as cipőre vadásznom :)

Lényeg, hogy a Ben Thanh nem csak a turisták körében közkedvelt környék, hanem talán sokkal inkább a turistákra vadászó árusok, „szolgáltatók” körében. Gyakorlatilag errefelé bármire szert tehet az ember, aminek örülhet, ami szép és hasznos, és persze minden olyasmire is, amire biztosan soha az életben nem lesz szüksége.

Így van az, hogy a cipőpucolásra szakosodott fiúk is szorgalmasan járják a vidékét, és árgus szemekkel figyelik a lábbeliket. Gyakorlatilag a hagyományos vietnámi papucsot viselőket kivéve mindenkinek ajánlgatják szolgáltatásukat, akinek már legalább három pántból álló szandál van a lábán.

Mivel éppen a Bitexco bejárásáról érkeztem, a fekete sportcipőm kétségtelenül rettenetesen poros volt. Becsületemre legyen mondva, hogy megpróbáltam a mosdóban nedves ronggyal letörölgetni, de azért hagyott kívánnivalót maga után.
Főleg, hogy az utcák is porosak, három lépés után egy fekete cipő garantáltan szürkének látszik.

Élelmes shoeshine boy-om (a továbbiakban nevezzük csak egyszerűen SSB-nek) persze azonnal kibökte, és már messziről lelkesen integetett felém, kezében a cipőkefével. Mosolyogva mondtam neki, hogy köszi, semmi szükségem pucoválásra, és különben sem vagyok turista.

Rám tapadt, erősködött, én is erősködtem, aztán hirtelen felcsillant a szeme: kezd leválni a cipőtalp, majd ő megragasztja. Ezt is igyekeztem visszautasítani, de csak mutogatott, és elég volt az a másodperc, amíg megálltam lenézni a cipőmre, már le is húzta a lábamról.
Tényleg elvált a ragasztás, legalább három milliméternyi szakaszon :)
Sebaj, gondoltam, legyen egy jó napja, ragassza meg. Különösen, hogy nagyon kedvesen még egy papucsot is adott, nehogy már mezítláb ácsorogjak a koszos utcán.

Ebben a pillanatban azonban ott termett egy második SSB, aki elkezdte a másik, még lábamon lévő cipőt mosószerrel bekenni.
Akkorra már a ragasztás boszorkányos gyorsasággal elkészült, első számú SSB szintén belefogott a nála lévő cipőm takarításába.
Olyan élénken tiltakoztam, hogy addigra legalább tízen álltak körül, figyelve a fejleményeket.
SSB kedvesen intett, mintegy azt jelezve, hogy érti, és ne aggódjak, a pucolást grátisz kapom. Az jó, mondtam neki, különösen, hogy nincs is nálam pénz.

Közben ugyanis átgondoltam a pénztárcám tartalmát. Egy órával korábban csaknem valamennyi aprómat odaadtam egy anyukának, aki nyomorék gyereket tolva maga előtt, lottót árult.
Már csak nagyon kevés pénzem maradt, illetve természetesen a nagyobb tételek, kétszázezresek a belső rekeszben. Azzal meg biztos nem fizetek, mert még nem adnának vissza belőle...
Átgondoltam, hogy bizonyára nem kérnek ezért az egész akcióért tízezernél többet, és valamelyest meg is nyugodtam. Elővettem a pénztárcámat, amire SSB szeme felcsillant és közölte, hogy tíz dollár lesz.
Micsoda? Tíz dollár? Az kétszázezer dong, éppen annyiért árulják a vadonatúj cipőket a szomszéd utcában!!!
Kissé elborult aggyal közöltem vele, hogy én előre szóltam: nem vagyok turista, nem kérek cipőpucolást és nincs pénzem. Nem hogy dollárom, de dongom sem. Látványosan kitártam a pénztárcámat, kivettem belőle a kilencezer dongot (kb. kilencven forint), odaadtam és határozott lépésekkel továbbálltam.
A nézőközönség (vietnámi persze) csaknem megtapsolt, SSB pedig csak kapkodta a levegőt, szóhoz sem jutott.

Elindultam a cipők utcája felé, de meg kell valljam, a szívem a torkomban dobogott.
Ezek most tuti utánam jönnek és meglincselnek. Szerencsére nem így történt. A harmadik üzletbe még mindig remegő lábakkal léptem be, amikor Attila hívott, hogy tíz perc múlva tudunk találkozni (lásd korábbi bejegyzésemet). Tulajdonképpen a vele való beszélgetés alatt tudtam igazán megnyugodni.

Amúgy senkit nem szeretnék elijeszteni, ez nagyon is kirívó történet. Persze, vannak rámenősebb árusok, de mosollyal többnyire leszerelhetők és nem erőszakoskodnak. Azt meg végképp respektálják, ha azt mondom, hogy nem vagyok turista, hanem itt élek Saigonban.

Viszont elhatároztam, hogy akkor sem torpanok meg soha többé egy pillanatra sem, ha egy újabb SSB azt közli velem, hogy egyszerre hat csótány szaladgál a cipőimen… (na, azért inkább nem nézném meg, hogy egy ilyen kijelentéstől hogy nem gyökerezne azonnal földbe a lábam :))))

Happyend része a dolognak csak két nap múlva lett. (Ibolya, ha olvasod, itt most gyorsan csukd be a szemed, vagy nem lesz meglepetés!)
Akkor mentem vissza a cipők utcájába, és sikeresen begyűjtöttem Kismenyemnek mindjárt két pár egészen különleges bőrsarut.
Ibolya sok-sok pozitív tulajdonsága mellett szerencsére 36-os lábon él, így nem volt nehéz válogatnom a méretében.
Sőt, valami csoda folytán magamnak is találtam egy 38-as szandálat.
Alkudni mindig lehet, többes vásárlás esetén különösen, így a három pár gyönyörűségért összesen 5300 forintnyi dongot fizettem.
Hurrá, jöhet a nyár, most már otthon is:)
 
Mivel annyi lélekjelenlétem természetesen nem volt, hogy lefotózzam a jelenetet (majd máskor, más áldozatokkal:)), felteszek pár képet a Ben Thanh Market-ról.

Tudom, elmaradtam egy ideje. Pedig szó sincs arról, hogy ne lenne miről írni, vannak szorgos hétköznapok, és persze vannak események.
Talán mindegyik megérdemelt volna egy külön bejegyzést, de most így alakult, megírom egyben tíz nap krónikáját…:)

Az egyik esemény még múlt vasárnap zajlott. Nevezetesen megünnepeltük Adri és Dani eljegyzését. Ez már önmagában is ünnepelni való lenne, de így, egy ilyen távoli kis kolóniában még inkább szívet melengető.

Vietnámban azt (is) szeretjük, hogy tele van titkokkal. Ez esetben a legnagyobb titok, hogy mi lehetett a Bernie’s Bárban kancsószám felszolgált Margarita koktél alapanyaga. Erre a rejtélyre máig nincs válasz, de a hatását még másnap is jócskán éreztük:)

A következő napok rohamléptékben teltek, és valahogy máris szombat lett.
Erre az estére megint meghirdettük a szokásos tetőteraszos bulinkat, ezúttal minden korábbinál népesebb létszámban. Ugyan a tetőteraszra elfelejtettünk felmenni, de a buli így is remekül sikerült.. .:)

Csúcsidőben vagy harmincan voltunk, és azért sem kezdeményeztük a lakásból való kivonulást, mert mindig jöttek újabb befutók.
Emiatt viszont a társaság jó része az erkélyen zsúfolódott, főként azért is, mert a résztvevő gyerekekre is tekintettel ez volt a dohányzásra kijelölt hely.
Gyerekből négy volt, 7 hónapostól a 15 évesig. Felnőttekből meg volt magyar, vietnámi, dán, belga és egyéb „keverék”.

A soknemzetiségű összetétel miatt magyaros jellegű ételekkel is készültem. Volt tojással töltött egybesült fasírt, majonézes burgonyasaláta, zöldsaláta, avokádókrém és igazi magyar palacsinta. Igaz, túróra itt képtelenség szert tenni, de azért sikerült ötféle ízesítést összeállítanom.

Persze, a vendégek is hoztak mindenféle finomságot, így senki nem maradt éhen az este folyamán. Sőt, a maradékoknak köszönhetően két napig nem kellett azon törnöm a fejemet, hogy mit főzzek.
Meg aztán a szomjhalál sem nagyon fenyeget bennünket a közeljövőben :)

A buli fergetegesen jól sikerült, reggel 7-ig tartott, és úgy érzem, méltón ünnepeltük közelgő otthoni látogatásomat.

Vasárnap koraeste nagy várakozással indultunk Bob Dylan saigoni koncertjére.
Hamvas bakfislánykoromban elég nagy rajongója voltam, ezért különös lelkesedés töltött el arra a gondolatra, hogy személyesen láthatom az „élő legendát”.
Valószínűleg így lehetett ezzel az a kb. hatezer főnyi közönség, akikkel együtt voltunk részesei az eseménynek. A közönség nagyobbik része az itt élő vagy éppen itt turistáskodó nyugatiakból tevődött össze.

Bob Dylan koncertje egyébként a tavaszi ázsiai turnéjának része. Megérkezése előtt felröppent a hír, hogy a vietnámi kormány néhány dalában szövegmódosítást kért. A meginterjúvolt kulturális miniszter ezt azzal indokolta, hogy az eredeti szövegek a mai fiatalságnak már nem lennének érthetőek:)
Amúgy a kínai koncertjén még erősebb volt a cenzúra...

Hogy mit írt át, és mit nem, azt nagyon nehéz lett volna megfejteni, ugyanis meglehetősen elkent hangon szólt az előadás.
Tehát maga Bob, és a koncert is elég nagy csalódás volt. Gyakorlatilag leült a színpad közepén és pont úgy tett, mintha magának gitározva énekelgetne.
A közönséghez egy szót sem szólt...

Pedig aki ismeri, tudja, hogy annakidején elég jelentősen protestált a vietnámi háború ellen. Sokan azt vártuk, hogy legalább néhány szót szól arról, hogy milyen öröm egy békés Vietnámban fellépnie. Vagy legalább üdvözli a megjelenteket...
Hamar megállapítottam, hogy nem egy Varga Livius, aki még azt is tudatosan megtervezi a koncertek előtt, hogy milyen összekötőszöveggel szórakoztassa a közönséget :)

Jellemző, hogy már a koncert után fél órával megindultak Facebook-on a bejegyzések az itteni expatoktól. „Bob Dylan kómában volt”, „befüvezett”, és „hagyd abba Dylan” – hogy csak a legenyhébbeket idézzem.

Hogy ő füvezett-e, azt nem tudom, de hogy a teljes koncertterületet áthatotta a jellemzően édes-kesernyés illat, az biztos. Amúgy is, az egész koncertnek totál Sziget-hangulata volt :)

Jómagam úgy voltam vele, hogy egy hetvenéves embertől talán már az is teljesítmény, hogy ennyit utazik, és hogy mégiscsak lenyom egy-egy kétórás koncertet.
Elvégre mégsem ugrálhat-rohangálhat mindenki úgy a színpadon ebben a korban, mint Mick Jagger vagy Kóbor János.

A bejegyzésem végére hagytam a legfontosabbat, amit talán elsőként kellett volna megemlítenem.
Bob Dylan koncertjéhez a fénytechnikát és a látvány-showt egy Kambodzsában dolgozó magyar cég, a PRO-FEEL biztosította. Honlapjuk kattintásra nyílik, érdemes belenézni, komoly sikereket tudhatnak magukénak a régióban.

És nem utolsósorban nekik köszönhetjük a VIP-jegyeket. Várjuk őket máskor is Saigonban. Persze nem csak az ingyenjegyek miatt…:) 
 

Poénos apróság a Jegyeseknek: homokóra, mert bizony a kapcsolatokhoz olykor nagy türelem kell :)

A bulinkon csak azért nem tettük ki az erkélyre a "Megtelt" táblát, mert már annak sem maradt hely...

Vietnámi szokás, hogy sokan leveszik a cipőt, mielőtt a lakásba lépnének. Így nézett ki a bejáratunk előtti folyosó...

Tamás lesi-puskázza Bob Dylant. Nagyon titokban, mert persze ezen a koncerten is csak engedéllyel szabadott volna fotózni...

Bob Dylan a színpadon

Korábban írtam arról, hogy milyen fokozott létszámmal őrzik a Bitexco épületét, biztonságát.
Szerencsére a kommunikáció mégis jól működik, mert a második alkalommal még ki sem szálltunk a taxiból, máris két őr szaladt oda hozzánk „Mr. Tamas?” kérdést intézve, természetesen Tamáshoz:)

Azonnal beindult az információáramlás, és pillanatokon belül megjelent egy harmadik, kezében papírral, amelyre fel voltak neki írva azok az emeletszámok, amelyeket Tamás ellenőrizni akart.
Kivételesen ez a fiú egészen jól beszél angolul, így nagyon megörültünk a kalauzolásának. (Annak már kevésbé, hogy elkérte Tamás telefonszámát és esténként sms-esben szórakoztat bennünket az éppen aktuális programjairól és hangulatairól. Persze megértjük, gyakorolni szeretné az angolt…:)))

Miután bejártuk a 35. és 45. emeletet, elmondtuk, hogy én a 49.-re szeretnék menni, a skydeck-re, ott fogom várni Tamás leereszkedését. Így is lett, kivezetett az egyetlen kész szintre és jelezte, hogy felkíséri Tamást a tetőre, majd visszajön értem.

Körbejártam az emeletet, megcsodáltam ismét a kilátást, az éppen két szinttel felettem lévő helikopter-leszállót, majd kényelmesen elhelyezkedtem a pihenés céljára elhelyezett ülőgarnitúrában. Hamarosan búgó zajt hallottam, mely hol elcsendesedett, hol újraindult. Sejtettem, hogy ez a karbantartó egység hangja, és ez egyben azt jelenti, hogy Tamásék elkezdték a lassú ereszkedést. Pár perccel később valóban megjelentek a külső falon, vicces volt látni az ablakon keresztül egymást. Rövid időre kikötöttek, majd tovább ereszkedtek :)

Mivel tudtam, hogy legalább kétórányi szabadidőm van a fotózás ideje alatt, mi mással is tölthetném hasznosabban, ha nem egy kis shoppingolással. Különösen, hogy hamarosan hazautazom, ideje beszerezni némi ajándékot, nehogy véletlenül is üres kézzel és bőrönddel érkezzek:)

Azon egy percig sem csodálkoztam, hogy a korábbi biztonsági őr nem jött vissza értem, inkább magabiztosan elindultam a lift irányába. Egy másik őr szolgálatkészen megnyomta nekem a hívógombot, csodák csodájára a lift is megérkezett kezelőjével együtt két perc alatt.
Csakhogy most már tényleg mindenki tudott rólunk. Annyit értettem az őr és a liftes fiú beszélgetéséből, hogy itt van a két magyar, és a 68. emeletre kell vinni őket.

Próbáltam elmagyarázni, hogy nem, engem nem a tetőre kell vinni, én az utcára szeretnék kijutni. Persze, ők az utasításhoz próbáltak igazodni, és mindenáron a másik felvonóhoz akartak kísérni.
Eltartott egy ideig a „több nyelven sem értjük egymást” típusú kommunikáció, mutogatással egybekötve, mert én bizony elég határozottan beszálltam a liftbe és az „LL”-gombra mutattam, hogy a földszintre szeretnék menni.
Nem volt egyszerű, és csak azért nem izzadtam bele a helyzetbe, mert természetesen a még épülő Bitexco valamennyi emeletét is éppen olyan szinten légkondizzák jéghidegre, mint az összes irodaházat és bevásárlóközpontot Saigonban. Hihetetlen és elszomorító ez az energiapocséklás…:(

Miután mégiscsak sikeresen kijutottam az épületből, készítettem néhány fotót az utca felől a magasban függeszkedő Tamásról és vidáman vettem célba a Ben Thanh Market-et.
A közelébe érve belefutottam egy cipőpucoló fiúba, aki életem egyik legszörnyűbb saigoni élményében részesített. Na, erről inkább máskor, a tapasztalat még a lelki feldolgozás szintjén áll…

Szerencsére két percen belül megszólalt a telefonom. Attila hívott, aki Hanoiból érkezett két napra, és már nagyon úgy nézett ki, hogy zsúfolt programjai miatt ezúttal sem lesz módunk személyesen találkozni.
Azért telefonált, mert felszabadult egy órája, szerzett egy motort. Tíz perc múlva a Ben Thanh-on lesz, szuper!
Amikor megérkezett, megmutattam neki a Bitexco épületét, az oldalán lógó Tamással, majd beültünk egy kávézóba.

Attila két éve él Hanoiban, igazi szervező alkat, nagyon sok mindennel foglalkozik. Többek közt a Viethung Magazin tartalmát színesíti. Eddig csak mail-en és telefonon „ismertük” egymást, így nagyon kellemesen elbeszélgettünk a vietnámi élményeinkről. Kicsit arról is, hogy hogyan jött Tamásnak ez a munka. Ettől függetlenül egy pillanatig nem gondoltam arra, hogy éppen egy interjú alanya is vagyok, teljesen meglepődtem másnap, amikor átküldte e-mailen, hogy milyen cikket irt rólunk. Itt olvasható!

Amikor elköszöntem Attilától, láttam, hogy időközben az egység visszatért a tetőre, Tamás nyilván végzett, ezért visszasétáltam a Bitexco-hoz.
És képzeljétek, fény derült arra a rejtélyre, hogy miért vannak elcsúszva az emeletszámozások! Ugyanis nincs sem 13., sem 14. emelet az épületben.

A 13-as szám annyira nem meglepő, hiszen a mi kultúránkban is sokan szerencsétlennek tartják.
A 14-esről viszont kiderült, hogy kiejtve egyben halált is jelent. Ezért nem használják.
S hogy mikor melyik jelentésben kell értelmezni, az a kontextusból derül ki.
Megint kicsit okosabban tértünk haza...
 

Azt tudtuk, hogy az épület még nincs teljesen kész. De hogy ennyire??? :) Ez a 35. emelet

45. emelet

A liftajtó a 45. emeleten

EZ A KÉP KIZÁRÓLAG NAGYKORÚAKNAK KÉSZÜLT! "Barlangrajz" az egyik belső oszlopon... Hiába, a fantázia egyfelé jár mindenütt a Világban :) Fogadni mernék, hogy az öltözőszekrények belsejét is aktfotók díszítik...

Ez már a Skydeck a 49. emeleten. Aki csak ezt látja, azt hiszi, egy komplett épületben jár...

Mondjuk a dekoráció elég egyhangú... mindenütt a Bitexco-ról készült fotók

Így látni a helikopter-leszállót

A kanapén ücsörögve felnéztem, és a plafon tükrében magamat láttam. Nem tudtam kihagyni ezt a felvételt, különösen, hogy nem volt kéznél egy profi fotós... :)

És megjelent Tamás az ablakon kívül. A lelkemre kötötte, írjam meg, hogy nem csak fotózott, hanem aktívan részt vett a unit kormányzásában, kikötésében. És komoly tekintélyre tett szert ezáltal a viet munkások szemében :)

Kéz az üvegablak túloldalán...

Aztán továbbereszkedtek...

Ilyen kívülről, az utca felől fotózva

És így láttuk a Ben Thanh Market bejáratától