Korábban írtam arról, hogy milyen fokozott létszámmal őrzik a Bitexco épületét, biztonságát.
Szerencsére a kommunikáció mégis jól működik, mert a második alkalommal még ki sem szálltunk a taxiból, máris két őr szaladt oda hozzánk „Mr. Tamas?” kérdést intézve, természetesen Tamáshoz:)

Azonnal beindult az információáramlás, és pillanatokon belül megjelent egy harmadik, kezében papírral, amelyre fel voltak neki írva azok az emeletszámok, amelyeket Tamás ellenőrizni akart.
Kivételesen ez a fiú egészen jól beszél angolul, így nagyon megörültünk a kalauzolásának. (Annak már kevésbé, hogy elkérte Tamás telefonszámát és esténként sms-esben szórakoztat bennünket az éppen aktuális programjairól és hangulatairól. Persze megértjük, gyakorolni szeretné az angolt…:)))

Miután bejártuk a 35. és 45. emeletet, elmondtuk, hogy én a 49.-re szeretnék menni, a skydeck-re, ott fogom várni Tamás leereszkedését. Így is lett, kivezetett az egyetlen kész szintre és jelezte, hogy felkíséri Tamást a tetőre, majd visszajön értem.

Körbejártam az emeletet, megcsodáltam ismét a kilátást, az éppen két szinttel felettem lévő helikopter-leszállót, majd kényelmesen elhelyezkedtem a pihenés céljára elhelyezett ülőgarnitúrában. Hamarosan búgó zajt hallottam, mely hol elcsendesedett, hol újraindult. Sejtettem, hogy ez a karbantartó egység hangja, és ez egyben azt jelenti, hogy Tamásék elkezdték a lassú ereszkedést. Pár perccel később valóban megjelentek a külső falon, vicces volt látni az ablakon keresztül egymást. Rövid időre kikötöttek, majd tovább ereszkedtek :)

Mivel tudtam, hogy legalább kétórányi szabadidőm van a fotózás ideje alatt, mi mással is tölthetném hasznosabban, ha nem egy kis shoppingolással. Különösen, hogy hamarosan hazautazom, ideje beszerezni némi ajándékot, nehogy véletlenül is üres kézzel és bőrönddel érkezzek:)

Azon egy percig sem csodálkoztam, hogy a korábbi biztonsági őr nem jött vissza értem, inkább magabiztosan elindultam a lift irányába. Egy másik őr szolgálatkészen megnyomta nekem a hívógombot, csodák csodájára a lift is megérkezett kezelőjével együtt két perc alatt.
Csakhogy most már tényleg mindenki tudott rólunk. Annyit értettem az őr és a liftes fiú beszélgetéséből, hogy itt van a két magyar, és a 68. emeletre kell vinni őket.

Próbáltam elmagyarázni, hogy nem, engem nem a tetőre kell vinni, én az utcára szeretnék kijutni. Persze, ők az utasításhoz próbáltak igazodni, és mindenáron a másik felvonóhoz akartak kísérni.
Eltartott egy ideig a „több nyelven sem értjük egymást” típusú kommunikáció, mutogatással egybekötve, mert én bizony elég határozottan beszálltam a liftbe és az „LL”-gombra mutattam, hogy a földszintre szeretnék menni.
Nem volt egyszerű, és csak azért nem izzadtam bele a helyzetbe, mert természetesen a még épülő Bitexco valamennyi emeletét is éppen olyan szinten légkondizzák jéghidegre, mint az összes irodaházat és bevásárlóközpontot Saigonban. Hihetetlen és elszomorító ez az energiapocséklás…:(

Miután mégiscsak sikeresen kijutottam az épületből, készítettem néhány fotót az utca felől a magasban függeszkedő Tamásról és vidáman vettem célba a Ben Thanh Market-et.
A közelébe érve belefutottam egy cipőpucoló fiúba, aki életem egyik legszörnyűbb saigoni élményében részesített. Na, erről inkább máskor, a tapasztalat még a lelki feldolgozás szintjén áll…

Szerencsére két percen belül megszólalt a telefonom. Attila hívott, aki Hanoiból érkezett két napra, és már nagyon úgy nézett ki, hogy zsúfolt programjai miatt ezúttal sem lesz módunk személyesen találkozni.
Azért telefonált, mert felszabadult egy órája, szerzett egy motort. Tíz perc múlva a Ben Thanh-on lesz, szuper!
Amikor megérkezett, megmutattam neki a Bitexco épületét, az oldalán lógó Tamással, majd beültünk egy kávézóba.

Attila két éve él Hanoiban, igazi szervező alkat, nagyon sok mindennel foglalkozik. Többek közt a Viethung Magazin tartalmát színesíti. Eddig csak mail-en és telefonon „ismertük” egymást, így nagyon kellemesen elbeszélgettünk a vietnámi élményeinkről. Kicsit arról is, hogy hogyan jött Tamásnak ez a munka. Ettől függetlenül egy pillanatig nem gondoltam arra, hogy éppen egy interjú alanya is vagyok, teljesen meglepődtem másnap, amikor átküldte e-mailen, hogy milyen cikket irt rólunk. Itt olvasható!

Amikor elköszöntem Attilától, láttam, hogy időközben az egység visszatért a tetőre, Tamás nyilván végzett, ezért visszasétáltam a Bitexco-hoz.
És képzeljétek, fény derült arra a rejtélyre, hogy miért vannak elcsúszva az emeletszámozások! Ugyanis nincs sem 13., sem 14. emelet az épületben.

A 13-as szám annyira nem meglepő, hiszen a mi kultúránkban is sokan szerencsétlennek tartják.
A 14-esről viszont kiderült, hogy kiejtve egyben halált is jelent. Ezért nem használják.
S hogy mikor melyik jelentésben kell értelmezni, az a kontextusból derül ki.
Megint kicsit okosabban tértünk haza...
 

Azt tudtuk, hogy az épület még nincs teljesen kész. De hogy ennyire??? :) Ez a 35. emelet

45. emelet

A liftajtó a 45. emeleten

EZ A KÉP KIZÁRÓLAG NAGYKORÚAKNAK KÉSZÜLT! "Barlangrajz" az egyik belső oszlopon... Hiába, a fantázia egyfelé jár mindenütt a Világban :) Fogadni mernék, hogy az öltözőszekrények belsejét is aktfotók díszítik...

Ez már a Skydeck a 49. emeleten. Aki csak ezt látja, azt hiszi, egy komplett épületben jár...

Mondjuk a dekoráció elég egyhangú... mindenütt a Bitexco-ról készült fotók

Így látni a helikopter-leszállót

A kanapén ücsörögve felnéztem, és a plafon tükrében magamat láttam. Nem tudtam kihagyni ezt a felvételt, különösen, hogy nem volt kéznél egy profi fotós... :)

És megjelent Tamás az ablakon kívül. A lelkemre kötötte, írjam meg, hogy nem csak fotózott, hanem aktívan részt vett a unit kormányzásában, kikötésében. És komoly tekintélyre tett szert ezáltal a viet munkások szemében :)

Kéz az üvegablak túloldalán...

Aztán továbbereszkedtek...

Ilyen kívülről, az utca felől fotózva

És így láttuk a Ben Thanh Market bejáratától