Mint utaltam rá előzőleg, átéltem vietnámi élményeim egyik legszörnyűbbikét. Most már túl vagyok a sokkhatáson, feldolgoztam lelkileg, ideje megosztanom.
Történt, hogy amikor Tamás ott függeszkedett a Bitexco épülete oldalában Ég és Föld között himbálózva, elindultam shoppingolos körútra.
Elsősorban Kismenyemnek igyekeztem volna beszerezni sarut, amiről tudtam, hogy örömet szereznék.
A Ben Thanh Market felé vettem az irányt, mert annak mindkét oldalában van egy-egy utca, szinte kizárólag cipőboltokkal.
Bár maga a Ben Thanh Market árai messze felülmúlják a helyi piacokét, és kifejezetten a turistákra hegyezik a ceruzájukat, valahogy a cipők utcája ebben hagyománytörő, pontosabban nagyon is hagyományosan tartja az árakat. Még a vidéki kisvárosokkal összehasonlítva is abszolút versenyképes.
Viszont a megszámlálhatatlan üzlet még megszámlálhatatlanabb kínálatát tekintve azt hiszem, nincs ember, aki ne találna itt az ízlésének megfelelő cipőt. Illetve, dehogynem, éppen jómagam.
Ez viszont nem a szortimenten múlik, sokkal inkább a méreteken. Merthogy azt hiszem, a vietnámi nők között a legnagyobb is maximum 37-es lábbal rendelkezik, emiatt többnyire itt meg is áll a méretválaszték. Én meg néha arra gondolok, hogy ha annakidején japán módon töpörítettem volna a lábamat, akkor most nem kellene 38-as cipőre vadásznom :)
Lényeg, hogy a Ben Thanh nem csak a turisták körében közkedvelt környék, hanem talán sokkal inkább a turistákra vadászó árusok, „szolgáltatók” körében. Gyakorlatilag errefelé bármire szert tehet az ember, aminek örülhet, ami szép és hasznos, és persze minden olyasmire is, amire biztosan soha az életben nem lesz szüksége.
Így van az, hogy a cipőpucolásra szakosodott fiúk is szorgalmasan járják a vidékét, és árgus szemekkel figyelik a lábbeliket. Gyakorlatilag a hagyományos vietnámi papucsot viselőket kivéve mindenkinek ajánlgatják szolgáltatásukat, akinek már legalább három pántból álló szandál van a lábán.
Mivel éppen a Bitexco bejárásáról érkeztem, a fekete sportcipőm kétségtelenül rettenetesen poros volt. Becsületemre legyen mondva, hogy megpróbáltam a mosdóban nedves ronggyal letörölgetni, de azért hagyott kívánnivalót maga után.
Főleg, hogy az utcák is porosak, három lépés után egy fekete cipő garantáltan szürkének látszik.
Élelmes shoeshine boy-om (a továbbiakban nevezzük csak egyszerűen SSB-nek) persze azonnal kibökte, és már messziről lelkesen integetett felém, kezében a cipőkefével. Mosolyogva mondtam neki, hogy köszi, semmi szükségem pucoválásra, és különben sem vagyok turista.
Rám tapadt, erősködött, én is erősködtem, aztán hirtelen felcsillant a szeme: kezd leválni a cipőtalp, majd ő megragasztja. Ezt is igyekeztem visszautasítani, de csak mutogatott, és elég volt az a másodperc, amíg megálltam lenézni a cipőmre, már le is húzta a lábamról.
Tényleg elvált a ragasztás, legalább három milliméternyi szakaszon :)
Sebaj, gondoltam, legyen egy jó napja, ragassza meg. Különösen, hogy nagyon kedvesen még egy papucsot is adott, nehogy már mezítláb ácsorogjak a koszos utcán.
Ebben a pillanatban azonban ott termett egy második SSB, aki elkezdte a másik, még lábamon lévő cipőt mosószerrel bekenni.
Akkorra már a ragasztás boszorkányos gyorsasággal elkészült, első számú SSB szintén belefogott a nála lévő cipőm takarításába.
Olyan élénken tiltakoztam, hogy addigra legalább tízen álltak körül, figyelve a fejleményeket.
SSB kedvesen intett, mintegy azt jelezve, hogy érti, és ne aggódjak, a pucolást grátisz kapom. Az jó, mondtam neki, különösen, hogy nincs is nálam pénz.
Közben ugyanis átgondoltam a pénztárcám tartalmát. Egy órával korábban csaknem valamennyi aprómat odaadtam egy anyukának, aki nyomorék gyereket tolva maga előtt, lottót árult.
Már csak nagyon kevés pénzem maradt, illetve természetesen a nagyobb tételek, kétszázezresek a belső rekeszben. Azzal meg biztos nem fizetek, mert még nem adnának vissza belőle...
Átgondoltam, hogy bizonyára nem kérnek ezért az egész akcióért tízezernél többet, és valamelyest meg is nyugodtam. Elővettem a pénztárcámat, amire SSB szeme felcsillant és közölte, hogy tíz dollár lesz.
Micsoda? Tíz dollár? Az kétszázezer dong, éppen annyiért árulják a vadonatúj cipőket a szomszéd utcában!!!
Kissé elborult aggyal közöltem vele, hogy én előre szóltam: nem vagyok turista, nem kérek cipőpucolást és nincs pénzem. Nem hogy dollárom, de dongom sem. Látványosan kitártam a pénztárcámat, kivettem belőle a kilencezer dongot (kb. kilencven forint), odaadtam és határozott lépésekkel továbbálltam.
A nézőközönség (vietnámi persze) csaknem megtapsolt, SSB pedig csak kapkodta a levegőt, szóhoz sem jutott.
Elindultam a cipők utcája felé, de meg kell valljam, a szívem a torkomban dobogott.
Ezek most tuti utánam jönnek és meglincselnek. Szerencsére nem így történt. A harmadik üzletbe még mindig remegő lábakkal léptem be, amikor Attila hívott, hogy tíz perc múlva tudunk találkozni (lásd korábbi bejegyzésemet). Tulajdonképpen a vele való beszélgetés alatt tudtam igazán megnyugodni.
Amúgy senkit nem szeretnék elijeszteni, ez nagyon is kirívó történet. Persze, vannak rámenősebb árusok, de mosollyal többnyire leszerelhetők és nem erőszakoskodnak. Azt meg végképp respektálják, ha azt mondom, hogy nem vagyok turista, hanem itt élek Saigonban.
Viszont elhatároztam, hogy akkor sem torpanok meg soha többé egy pillanatra sem, ha egy újabb SSB azt közli velem, hogy egyszerre hat csótány szaladgál a cipőimen… (na, azért inkább nem nézném meg, hogy egy ilyen kijelentéstől hogy nem gyökerezne azonnal földbe a lábam :))))
Happyend része a dolognak csak két nap múlva lett. (Ibolya, ha olvasod, itt most gyorsan csukd be a szemed, vagy nem lesz meglepetés!)
Akkor mentem vissza a cipők utcájába, és sikeresen begyűjtöttem Kismenyemnek mindjárt két pár egészen különleges bőrsarut.
Ibolya sok-sok pozitív tulajdonsága mellett szerencsére 36-os lábon él, így nem volt nehéz válogatnom a méretében.
Sőt, valami csoda folytán magamnak is találtam egy 38-as szandálat.
Alkudni mindig lehet, többes vásárlás esetén különösen, így a három pár gyönyörűségért összesen 5300 forintnyi dongot fizettem.
Hurrá, jöhet a nyár, most már otthon is:)
Mivel annyi lélekjelenlétem természetesen nem volt, hogy lefotózzam a jelenetet (majd máskor, más áldozatokkal:)), felteszek pár képet a Ben Thanh Market-ról.
Hozzászólások