Májusban, közvetlenül a hazautazásunk előtt már eltöltöttünk négy napot Vung Tauban. Arról a négy napról azonban még nem volt időm beszámolni, hiszen hol napoztam, hol a várost jártuk.
A hazaérkezést követően pedig sokkal-sokkal jelentősebb események ragadtak magukkal. Úgy is, mint készülődés, sajtos rudak és krumplis pogácsák ipari mennyiségben való sütése, és persze a legeslegfontosabb: Ibolya és Balázs Nagy Napja :) 

Most itt az alkalom, hogy pótoljam a hiányt és pár mondatot írjak a májusi napokról.
Megjegyzem, nem feltétlenül vagyok büszke a történtekre, de (szinte) sosem titkoltam a gyengeségeimet. Ezért most is megosztom.

Elsődleges célom akkor az volt, hogy szép barnára süljek. Úgy gondoltam, jól fogok így majd mutatni a halványlilás-rózsaszínes örömanya-ruhámban...

Ennek megfelelően a délutáni megérkezést követően azonnal lehuppantam az első nyugágyba és türelmesen vártam az eredményt. Az egész négy napban nagyon erősen fújt a szél, s ilyenkor, mint tudjuk, kevésbé veszi észre az ember a leégést.
Alig egy óra múltán felmentem a szállodai szobánkba, lezuhanyoztam, sétáltunk egy nagyot a városban, vacsoráztunk.
Amikor hazaértünk, Tamás aggódva nézte a pirospozsgás bőrömet. Semmi baj, nyugtattam, ez holnapra bebarnul. Így is lett, ezért másnap megintcsak bátran kifeküdtem a napra másfél órára. És harmadnap délelőtt ismét.

Addigra azonban már jócskán főtt rákra kezdtem emlékeztetni. Igaz, sötétbarnás főtt rákra.
Egy vietnámi ember fürdött a tengerben, élvezte a hullámokat, s ugrándozás közben vagy fél óráig hevesen integetett, hogy menjek be én is és bukjak le a víz alá. Mivel nem reagáltam, egyszercsak kijött a vízből és rendkívül keményen bökdösni kezdte a vállamat, miközben ordibált. Ekkor sem reagáltam semmit, csak halkan, magyarul mondtam pár mondatot, de azokat most inkább nem írom le…. 
Erre visszaindult a tengerbe, a kezébe vett nedves homokot, golyókat gyúrt belőlük és elkezdett megdobálni. Kissé kétségbeesve néztem körül: mindenütt vietnámiak, mind napernyő alatt, békésen eszegettek, beszélgettek. Na, ezek nekem biztosan nem fognak segíteni, hiába is kiabálnék :(

Úgy döntöttem, hogy mára eleget napoztam. A hotelben pedig Tamásnak igencsak felháborodva meséltem el, hogy inzultáltak :)
Pedig pontosan tudtam, hogy a férfi csak a napozás veszélyeire akart figyelmeztetni. Mint ahogy Tamás is.
De a makacsságomnak – miszerint én barna bőrű vagyok, világéletemben minden nyarat végignapoztam és soha nem égtem le – az lett a végeredménye, hogy három nap múlva rojtokban jött le rólam a bőr. Csak a kozmetikusom ügyességének köszönhető, hogy nem foltosan kellett végigcsúfoskodnom az esküvőt...
Na, azóta óvatosabb vagyok. Tudom, hogy erős szélben, a tenger mellett a napsugarak másként dolgoznak...
 

Motort béreltünk., s ezzel átestem a rettegett tűzkeresztségen. Nem is olyan félelmetes...

... sőt, kifejezetten élveztem :)

Hangulatos étterem meseszerű elemekkel

A város adottságai miatt nagyon fontos stratégiai szerepet töltött be a háború idején, hiszen a hegytetőről messze ellátni. Felmotoroztunk a világitótoronyhoz, ahol a mai napig is láthatóak a védelmi épitmények.

Vung Tau hegyes-dombos város. Az egyik hegyén csodálatos katolikus park épült, templommal, bibliai jeleneteket mintázó szobrokkal. Szűz Mária mind közül kimagasodik

A másik hegyen gigantikus Jézus-szobor. Itt még csak távolról szemléltük

"Az utolsó vacsora" szoborba formázva

Gyönyörűen gondozott park, lélegzetelállitóan burjánzó növényzet

Visszaút Saigonba szárnyashajóval. Álmodozva vártam, hogy 20 órával később Ferihegyen ismét magamhoz ölelhetem végre a Gyerekeimet...

Saigon egyik új látványossága, a Phu My-hid. Itt még csak hajóról, alulról néztem. És messze nem sejtettem, hogy pár héttel később éjjel-nappal láthatom felülről, az ablakunkból :)