Előfordult már az életem során, hogy azt a kritikát kaptam: hajlamos vagyok túldramatizálni helyzeteket. Elismerem, néha, és egy kicsit. De tényleg nagyon néha. És nagyon picinykét…

A múltkori esténket horrorba fordulónak neveztem. Utóbb Tamás is elismerte, hogy az volt. Egy kicsit. De akkor, amikor kellett, férfiasan uralta a helyzetet.

Miután kedves teraszunkon rákapcsolódtunk az „élni sem tudnánk már nélküle” című világhálóra, átadtam magam a mindenfelől beáramló információk és üzenetek kellemes érzést jelentő feldolgozásának. Javában böngészgettem, jókat szórakoztam egy-egy facebook-os beíráson, amikor a szemem sarkából egy fekete árnyat láttam átszaladni a mellettem lévő fehér szék háttámláján. Mondtam Tamásnak, hogy itt szaladt el egy újabb gekkó, ami igazából itt már semmilyen hírértékkel nem bír.
Csak egy villanás volt szinte, s azért annyi átfutott az agyamon, hogy ez mintha túl sötét állatka lett volna. Békésen szörfölgettem tovább, amikor egyszercsak a lábam alatt megláttam egy hatalmas csótányt. Az eddigiektől eltérően, amelyek ritkán haladták túl az ötcentiméteres méretet, ez legalább nyolc centisre nőtt. Minden alapelvemet félretéve – miszerint az élőlényekről a Teremtő gondoskodik, így nincs jogunk soha senkinek az életét megkurtítani -, arra kértem Tamást, ezt a dögöt tapossa el. De most, azonnal. A tőlem elvárható sikító fejhang helyett mindezt olyan halkan, suttogva mertem kimondani, hogy Tamás rögtön érzékelte a helyzet komolyságát. Megtörtént, aminek meg kellett történnie. Kis koporsó gyanánt egy papírzsebkendőt használtunk, föld és sírhely híján pedig a szemetesbe süllyesztettük a tetemet.

Szó nincs arról, hogy napirendre tértem volna az események ilyetén alakulása felett, de azért minden tőlem telhetőt megtettem a figyelmem elterelése érdekében. Fél órával később már-már a pulzusom is visszatért az eredeti kerékvágásba, kezdte felvenni a tőle megszokott szabályos ritmust, amikor egy fekete bogár hirtelen becsapódott az égből a teraszon lévő nagy viráglevelek közé. Összenéztünk és össze is rezzentünk.

Az „ez egy repülő csótány” megállapításomra Tamás csak a fejét rázta, mély szkepticizmussal. Egészen pontosan azt mondta, hogy ne beszéljek ilyen butaságokat, repülő csótányok márpedig nincsenek, mert Ő még soha nem hallott ilyesmiről. Próbáltam bizonygatni, hogy én bizony nem csak hogy hallottam, de a saját szememmel láttam is Izraelben, nem is egyet, ott nagyon dívik ez a mutáció.
Kisebbfajta szócsatánkat a szóban forgó egyed koppanó hangot adó landolással szakította félbe. Ott mászott a kövezeten, a maga közel tízcentis valóságában, jól láttatva a testét borító szárnyakat. Tamás néma megadással taposta agyon.

Azóta kezdi elfogadni, hogy létezhetnek olyan lények, akikkel még nem találkozott, akikben nem hitt. Így most már bátrabban mesélhetek Neki szelíd kismanókról, jótékony tündérekről, őrangyalokról és jóindulatú boszorkányokról…. Bár szerintem kezdi sejteni, hogy ez utóbbiak közül egy nagyon is itt van a közelében J

Morfondírozgatok egyre csak azon, hogyan lehetséges, hogy csak 16 nap után láttunk először repülő csótányokat. És egyáltalán, hogyan kerülnek a negyedik emeletnyi magasságba? Megváltozott a légnyomás? Vagy az egyedfejlődésük jutott március kilencedikére abba a stádiumba, amikorra erős szárnyakat növesztettek?

Egykori biológiatanárom súlyos pedagógiai hiányosságaként értékelem, hogy elsiklott e részletek megtanítása felett. Jómagam pedig nem voltam kellően motivált kisdiák ahhoz, hogy szorgalmi feladatként elmélyüljek Brehm „Az állatok világa” című könyvének idevágó fejezetében.
Most sem igazán vagyok motivált. Inkább igyekszem tudomásul venni, hogy ezek a lények is itt élnek körülöttünk. Pontosabban úgy döntöttem, nem törődöm többé a jelenlétükkel.

És nem írok többé sem gekkókról, sem patkányokról, sem csótányról. Sem mesét, sem blogbejegyzést.

Hogy más élőlényekről sem írok, azt elhamarkodottság lenne most megfogadnom. Hiszen előttünk van még a Mekong Delta, a dzsungel, a hegyek, egy csomó vidék a maga élővilágával. Ki tudja, milyen lényekkel kerülök még testközelségbe…

Mindenesetre bízom abban, hogy a Dóka Ági barátnőmtől kapott mobil szúnyogháló betölti majd a maga védelmező szerepét. És persze ne feledjük: Tamás úgyis megküzd valamennyi ellenségemmel J

Oldódásul ’csakazértis’ a teraszunkról készített fotókkal illusztrálok. Ilyen a panoráma. A legalsó képen az itteni napelemes edényszárító :-)