Az eddigiektől eltérően a mostani és a következő bejegyzésem egyáltalán nem lesz könnyed hangvételű. Ahogyan a mi tegnapi délutánunk, esténk sem volt az.
Délután elmentünk a War Remnants Museumba. Jóllehet, felkészülten érkeztünk - Tamás már korábban is látta a kiállítást, nekem mesélt róla -, mégsem hiszem, hogy szavakba tudom önteni az érzéseinket.
Hogy vannak-e egyáltalán szavak, melyek leírhatnák azt a mocskos, aljas, brutális, embertelen agressziót és szadizmust, melyet az amerikai hadsereg katonái ebben az országban, ártatlan, civil emberekkel, nőkkel és gyerekekkel szemben elkövettek.
Persze, voltak háborúk szerte mindenfelé a világtörténelem folyamán, hasonlóan milliós véráldozatokkal.
Ebben talán a legfelháborítóbb az Agent Orange, a dioxin használata, melyet milliószámra szórtak szerteszét az országban, elpusztítva minden élőt, megmérgezve nem csak az akkori, de a ma születő emberek életét is.
Mert a dioxinmérgezés miatt még ma is születnek csecsemők vakon, süketen, torz végtagokkal vagy éppen végtagok nélkül. Már ha egyáltalán meg tudnak születni.
A múzeumban nem csak a kegyetlen gyilkosságok fotóit látni. Az elabortált torz magzatok formalinban úszó testének látványa talán még torokszorítóbb.
Mikor múlik el ennek a gyilkos szernek a hatása? Mikor lesz már vége a borzalmaknak? És egyáltalán: törődnek ennek a nagyhatalomnak a polgárai azzal, hogy mit tettek, mit okoztak ebben az országban? Van bennük bűnbánat, tenni akarás, hogy bármilyen módon is jóvátegyék ezt a szörnyűséget?
Nem, nincsenek szavak, melyek kifejezhetnék az érzéseket…
 |
 |
 |
 |
 |
(A fotókat Tamás készítette)
Hozzászólások