Vacsoraidőben folytattuk a szocializálódást, csak egy kicsit más környezetben. Felvettük az itteni (egyetlen) legünnepibb ruhánkat és taxival a Renaissance Riverside Hotelhez hajtattunk. Eddig mindig VINASUN taxival utaztunk, nagyon korrekt társaság, bekapcsolt órával robognak. Utólag már tudjuk, hogy a reptérről befelé jövet egy hiénába futottunk. Mondjuk, akkor is sejtettük, de az elveszett bőröndöm miatti másfélórás reptéri intézkedés után nem volt kedvünk szó nélkül kiszállni a temérdek csomagjainkkal az út közepén, miután lekapcsolta az órát. Közölte, hogy húsz dollár a fuvardíj, pontosabban leírta, mivel egy szót sem beszélt angolul. Tamás győzködte, hogy óra alapján fizetünk, s mivel erre nem volt hajlandó, megegyeztünk 15 dollárban. Igaz, hogy ez a magyar árakhoz képest viccesen kevés, de így is épp a háromszorosa annak, ami az itteni hivatalos tarifa lett volna. Utólag olvastuk egy helyi kiadású magazinban a híreket, hogy komoly hajszát indított a kormány a reptéri taxi-hiéna ellen. Csakúgy, mint anno Ferihegyen.
A mostani taxisunk órával jött, 83 ezernél érkeztünk, és simán zsebre vágta a százezrest, amit adtunk. Sebaj, gondoltuk, aki elegáns szállodákba jár fogadásokra, az a borravalóval se akarjon garasoskodni. Nem is akartunk persze, főleg hogy otthon a Nyugatitól az Oktogonig sem jutunk el ezer forintért, nemhogy Budapest egyik végéből a másikba.

A party egyébként úgy jött, hogy mindketten még jócskán idejekorán, otthon regisztráltuk magunkat minden lehetséges site-on, közösségi portálon, ami az itt élő expat-eknek szól. Így már hónapok óta folyamatosan kaptuk az értesítéseket mindenféle rendezvényről, többek közt erről is.
Egy malajziai pénzügyi tanácsadó cég, angol anyavállalattal a háta mögött, megcélozta a tartósan itt élő külföldieket mindenféle adómentes befektetési lehetőségekkel. Tamás szerint jó buli, ha sok pénzünk lesz, hozzájuk visszük. Szerintem meg repülőgépparkba fektetjük, hogy valamennyi Szerettünket folyamatosan ideszállíthassuk J

A beetetős előadás természetesen túl-légkondizott teremben zajlott, szabályosan fagyoskodtam a kis vállpántos ruhámban, s mára rendesen náthás is lettem. Nem hittem, hogy Vietnámban papírzsebkendőre lesz szükségem, de ma kénytelenek voltunk beszerezni egy csomaggal. Természetesen az itteni rendkívül széles, színes kínálatból egy nagyon aranyos, nagyon dizájnos, nagyon rózsaszínű, lótuszvirágos nagycsomagot választottam. Mert választék aztán mindenből van bőven J

Az előadást követte a svédasztalos állófogadás, tényleg mindenféle finomság volt, mi szem-szájnak ingere. Jóféle dél-afrikai vörösbort kortyolgatva elvegyültünk a tömegnek semmiképpen nem nevezhető vendégseregben. Az asztalok számát tekintve kb. feleannyian jöttek el, mint amire számítottak. (Ki ne felejtsem: az ültető-kártyám Andrea Varga névre szólt. Tamás nagyon csalódottan konstatálta, hogy megelőzve minden romantikus lánykérős-meglepetős előkészületét, ezek itt simán összeadtak bennünket J)

Mivel az elvártnál kisebb volt a létszám, bőségesen elegendő, sőt, bőven sok lett az étel-ital mennyiség, olyannyira, hogy a szorgoskodó pincérek minden lépésünknél teletöltötték a poharainkat. Megismerkedtünk többek közt egy dán fiúval, aki hat éve él itt, vietnámi felesége és két gyereke van. A konkurenciám, ő is blogot ír.

A rendezvény, az egész este az otthoni rendszerváltás idején átélt élményeket idézi. Amikor bejöttek a multik és a mindenféle tanácsadók, nyomták ezerrel az elvarázsoló szövegeket, sugallták, hogy ők aztán tudják a tutit. S mi, kis balkáni nép, szájtátva hallgattuk, majd tülekedve nyomultunk a korábban ritkán látott svédasztalos, ingyen Kánaánhoz.

A fogadás után átsétáltunk – na jó, a körömcipőmet is figyelembe véve valljuk be az igazságot –, áttipegtünk a korábban mini Liszt Ferenc térnek nevezett kávézó-udvarba, hogy megnézzük az ottani éjszakai életet. Nem volt teltház, és az ottani, tényleg túlnyomóan „fehér” emberek meglehetősen bezárkóztak a megrendelt vacsorájuk világába.
Így aztán egy pohár bor kihörpintése után hazataxiztunk.

Nagy megkönnyebüléssel szabadultam meg a magas sarkú cipőmtől. Mi lesz velem májusban, hogy fogok én ebben egy éjszakán keresztül táncolni Balázsomék lagziján? Sebaj, legfeljebb mezítláb, de annyi bizonyos: reggelig ropjuk majd!