Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó

Az esküvőszervezés kapcsán felidéződött bennem jónéhány itteni rendezvény emléke.
És meg kell állapítanom, óhatatlanul van ezekben az eseményekben némi szabályszerűség…

Tehát nem véletlenül jegyeztem meg, hogy eső nélkül is éppen este fél nyolcra álltak volna össze a megterített asztalok a hat órára meghirdetett reception-re.

Az egyik jellegzetesség, hogy minden sokkal rövidebb ideig tart, mint nálunk vagy máshol a világban.

Egy-egy művészeti kiállítás többnyire nem hosszabb két-három napnál.
A különböző bemutatók pedig még rövidebbek, alig másfél naposak.

Ez számunkra nehezen érthető: ha már beletesznek annyi energiát, ügyintézést, engedélyeztetést, szállítást, hogy a bemutatandó festmények, képek, szobrok egy bizonyos helyszínre odakerüljenek, miért nem maradhatnak ott tovább, hogy még többen láthassák?

Ugyanez érvényes például az ősszel megrendezésre került autószalonra. Hatalmas csarnokban rendezték, magát a csarnokot is nem kis munkával dekorálták, nem beszélve az odaszállított autócsodákról, amiknek a mozgatása szintén nem egyszerű.
Aztán amikor a szalon második napjának koradélutánján odakeveredtünk, máris javában bontottak mindent. Az autók felét már elvitették, a dekorációt is jórészt leszedték.

Most, hogy így felidézem, még soha nem voltunk olyan rendezvényen, amire, ha időben érkeztünk, ne a szorgoskodó előkészületeket láttuk volna. Az időben érkezés alatt persze semmiképpen ne gondoljon senki idő előtti időpontra :)

Így volt ez a tavalyi augusztus 20.-án megrendezett ünnepségen, ahol már rendesen összegyűlt a közönség Hazánk nemzeti ünnepe alkalmából, de a díszasztalt még csak akkor terítgették, majd hordták rá a virágokat. A kezdés csúszott, a vendégsereg némileg téblábolt, főleg a magyarok. A vietnámiaknak természetesen eszébe sem jutott nyugtalankodni.

És így volt ez a magyar képzőművészek kiállításán, amikor is már javában elhangzott a megnyitóbeszéd, de még mindig töretlenül hordozták be és akasztgatták fel a művészek alkotásait az oldalsó falakra, mindenféle méltató beszéd közepette.

Természetesen ugyanez játszódott le március 15.-én. A délután két órára meghirdetett megemlékezésnél két órakor még simán tolattak befelé a szállítóautók az udvarba, pakolták az asztalokat, és csak ezután kezdődött a terítés.

A szintén az udvarban kiállított, Liszt Ferenc életét bemutató plakátokat hordozó paravánok mind arrébb, és arrébb kerültek, nyilvánvalóan azzal a feltételezéssel, hogy úgysem sokan nézik meg...

Igaz, maga az ünnepség a belső teremben zajlott, de mivel az is félórás csúszással kezdődött, nagyon is szemtanúi lehettünk a kapkodó előkészületeknek.
Miután minden műsorszám, Tamás prezentációja is lezajlott, maga a fogadás, azaz a kertben felállított asztalok "megszállása" fél négy körül kezdődött.
Négy órakor azonban már ismét betolatott a kertkapun a kisteherautó, és a pincérek szélsebesen kezdték összeszedni a kellékeket. A tányérokat, boros- és pezsgőspoharakat begyűjtötték, és amúgy koszosan újságpapírba csomagolva műanyagládákba rakták.

A maradék ennivalót egybeöntötték, az asztalt lecsupaszították, majd komótosan összecsukták. Amikor mindezzel végeztek, futottak még egy kört az üres edények után.
Konkrétan délután fél ötkor kivették a kezemből az éppen kiürült borospoharamat (!), és azt is elcsomagolták.

Onnantól kezdve hajkurásztuk a műanyagpoharakat, illetve a leleményességemnek köszönhetően találtam poharat a Konzulátus konyhájában.
Igaz, vizespohár volt, de legalább üvegből, még mindig jobb a műanyagnál. Mert ne feledjük, végül a buli este kilenc táján ért véget... :)

Hogy miért ez a kapkodás és szűkre szabott intervallum minden alkalommal, azt nehezen értjük. Talán túl rövid időre szabják egy-egy rendezvény tartamát. Talán megszokták, hogy úgyis mindenki a megnyitóra érkezik, ami szinte minden esetben együtt jár egy fogadással, ingyen felszolgált ételekkel, italokkal. Vagy talán még mindig az a szomorú történelmi emlék, hogy gyorsan kell csomagolni, és továbbállni...
Nem tudjuk, nehezen értjük.

Azt tudom, hogy nálunk, a bulikon, amikor én vagyok a házigazda, mire megérkeznek a vendégek, minden glédában áll. És az utolsó pillanatig árgus szemekkel figyelem minden vendégünk kívánságát, az ételek és italok utánpótlását.

És egyik alkalommal, amikor egy hajnali órán kicsit korábban kidőltem és szó nélkül elvonultam aludni, magamra csukva a hálószobánk ajtaját, iszonyatos lelkifurdalás gyötört. Úgy éreztem, a legnagyobb udvariatlanságot követem el azzal, hogy nem a vendégek jólétére figyelek.
Hát, ezek is a kulturális különbségek közé tartoznak.

Ezt a bejegyzést most nehéz illusztrálnom, különösen, hogy itt már borzasztóan késő van, nincs türelmem keresgélni..
Ezért pár kép, nem is annyira a kedvenc helyszínekről, mint a növényzetről, amelyek mindig mindenhol ott vannak, és amiben Vietnám felülmúlhatatlan...

Közkívánatra akkor most következzék az ao dai-os megjelenésem, de előtte azért néhány szó a vietnámi esküvői szokásokról.

Amelyekről sajnálatosan mégsem tudok teljes mértékben saját élmények alapján beszámolni, ezért némi külső segítséget is igénybe vettem.
Na, nem teljesen telefonosat, inkább a vietnámiak nem kis számú népességét, valamint néhány internetes oldalt.

Először is, már az esküvő időpontjának meghatározása igencsak sarkalatos kérdés. Nem mindegy, hogy hogyan állnak a Nagy Napon a csillagok, hiszen ez lesz hatással a fiatal pár későbbi egész életének alakulására.
Ezért a házasulandók azzal kezdik, hogy felkeresnek egy csillagászati kérdésekben jártas úgynevezett jövendőmondót, aki minden oldalról megvizsgálja a lehetőségeket, minden bolygó és csillag állása szempontjából kiválasztja a lehető legtökéletesebb napot.

Amikor ez megvan, a fiatalok megkezdik az előkészületeket. Ami nagyjából hasonló a miénkhez: helyszín kiválasztása és lefoglalása, meghívottak listája, meghívó készíttetése, a teljes forgatókönyv összeállítása.

A meghívókat lehetőség szerint személyesen viszik el és adják át, megközelítőleg két héttel az esemény előtt.
Azért nem korábban, mert akkor a vendégsereg fele el sem jönne, ugyanis elfelejtené, hogy meghívták:) 
És azért nem később, mert akkor meg esetleg más program miatt nem tudna eljönni.

Miután itt egy esküvő minimumlétszáma 100 fő, de nem ritka a 700 fős vendégsereg sem, ne kérdezzétek, hogyan jutnak el több száz helyre pár nap alatt.
Mint mindent, ezt is megoldják…:)

Ahogyan már utaltam rá, itt az esküvői fotózkodás is két-három héttel megelőzi a nagy eseményt, így az esküvő napján a vendégsereg már javában lapozgathatja az elkészült albumot.

Természetesen itt is vannak kedvelt és népszerű helyek, amelyeket a napsütéses időben elözönlenek az esküvői díszbe öltözött párok, egészen komoly stábbal körülvéve. A fotózás legalább egy nap, ha nem több, kis furgonokban szállítják a kellékeket, a párok többször is átöltöznek, és a kötelező naplementés képeket követően még esti felvételek is készülnek, komoly megvilágítással.
A jeleneteket, a hatalmas reflektorokat, világosítókat és rendezőket látva mindig azt hisszük, hogy éppen most készül a következő Oscar-díjas nagyfilm. Vagy legalábbis a most futó valamelyik szappanopera legújabb epizódja...

Maga az esküvő több részletből áll össze.
Egyrészt az ifjú pár, amúgy hétköznapiasan, akár egy rövid sortnadrágban bevonul az illetékes szervhez, ahol aláírják a szükséges papírokat. Ha mindketten vietnámiak, akkor ez viszonylag gyorsan megy. (Ha az egyik fél más nemzetiségű, akkor meglehetősen bonyolult az ügyintézés, erre most inkább nem térek ki.)

De a népszerű házasulós hónapokban, mint ami most is van, így is kell némi ösztönző nyomást (értsd: kenőpénz) gyakorolni a hivatalnokokra, hogy belátható időn belül kiállítsák a mi anyakönyvi kivonatunknak megfelelő igazolást.

Nem mintha ez az igazolás bárkit is egy pillanatig érdekelne.
Ugyanis egészen addig a momentumig sem a család, sem egyetlen rokon nem tekinti érvényesnek a házasságot, ameddig ők a saját szemükkel meg nem győződtek annak megtörténtéről.

És ez az esküvő második része, ami természetesen sokkal inkább ceremóniaszerűen zajlik.
A vőlegény közvetlen és kevésbé közvetlen hozzátartozói először elkezdenek összegyűlni a fiús háznál. Mindenkinek van egy különleges tálcája, vagy edénye, amelyet többnyire egységesen vörös bársonyterítővel letakarnak, és lassan átvonulnak a menyasszony házához.
Az ara addigra már szépen felöltözve, saját családja körében várja a vendégeket.

S ha már itt tartunk: az egészen hagyományos esküvői öltözet természetesen nagyon díszes ao dai, a vőlegénynek is, turbánszerű fejfedővel. Ma már azonban inkább a nyugati típusú, hosszú fehér menyasszonyi ruhát preferálják, fátyollal, a vőlegény öltönyt visel, többnyire szintén fehéret. De előfordul az is, hogy ao dai-ban kezdenek, és az este folyamán átöltöznek nyugati ruhába.

Amikor megérkezik a vőlegény családja a lányos házhoz, sorra átadják az ajándékokat. A menyasszony mind jövendőbeli férjétől, mind annak szüleitől értékes ékszereket kap ajándékba. Olykor más családtagoktól is.
Miután a lánykérést szóban megerősítik, és persze a lány szülei hozzájárulnak, szépen lassan egyenként felékszerezik az arát. Ezután kezdődhet az ivás, evés, ivás, evés majd megint ivás, dínom-dánom:)

Legtöbbször persze ezt az általuk esküvői fogadásnak (reception) nevezett eseményt ugyanúgy étteremben vagy szállodában tartják, mint nálunk az esküvői vacsorát, hiszen itt is elég kevés olyan ház van, ahol 700 embert le lehet ültetni.
Ilyenkor inkább csak a szűkebb család gyülekezik a lányos háznál és átvonulnak az étterembe. Az ifjú pár fényképe díszíti a bejárati táblát, maga a páros pedig a bejáratnál fogadja a gyülekező vendégeket, a gratulációkat és jókívánságokat. Ez utóbbi többnyire az egészség, boldogság és gazdagság témakörét érinti, és még véletlenül sem hangzik el a "Bőséges gyermekáldást!" jelmondat. Ugyanis ha hivatalosan nem is tiltott, de nem illik két gyermeknél többet vállalni manapság családonként. Köztisztviselőknek pedig egyenesen állást veszélyeztető...

A bejárathoz közel egy asztalka áll, rajta feldíszített kosár, vagy nagyobb tál, melyet a mellette lévő széken ülő valamelyik közeli hozzátartozó árgus szemekkel őriz.
Ide kell ugyanis beledobni érkezéskor a borítékot. Nincs olyan, hogy egy fiatal pár három mikró sütőt, négy vasalót, hat étkészletet kap ajándékba.
Egyáltalán nem szokás tárgyi ajándékot adni, kizárólag borítékot. Benne 100-200 dollárt, tehetősebbek esetén még többet.

A borítékon mindig szerepel az ajándékozó neve. Másnap pontos kimutatásban rögzítik, hogy kitől mennyi pénzt kaptak.
Így amikor legközelebb ők mennek másokhoz esküvőre, nem sokat kell törni a fejüket, egyszerűen pontosan azt az összeget ajándékozzák vissza, amit az illetőtől kaptak. Tiszta helyzet.:)

Miután mindenki összegyűlt, az újdonsült házaspár és a szülők kiállnak az erre a célra felállított színpadra. Egyvalaki üdvözli a vendégeket, jó szórakozást kíván, és ezzel – na meg persze a megfelelő étel-és főleg italmennyiség elfogyasztásával – mindenki szemében érvényesnek tekinthető a házasság. Bármiféle anyakönyvvezető vagy egyházi elöljáró jelenléte és kinyilvánítása nélkül.

Mindez, amit leírtam, a teljesen hagyományos változat, abból is csak egyféle. Mert nyilvánvalóan vannak különbségek. Sok minden függ attól is, hogy milyen távolságra élnek a fiú és lány szülei.
Bár teljesen hagyományosan többnyire egészen közel, de az még egy másik világ volt, és akkor még a jegyespárokat a szülők választották ki egymásnak.

Inkább térjünk át a mi élményeinkre. Barátaink esetében Qouc, a vőlegény Közép-Vietnámból származik, Nga, a menyasszony pedig saigoni. Két fiatal menedzserről beszélünk, akik műveltek, felvilágosultak, és a saját elképzeléseik szerint igyekeztek megtervezni életük nagy eseményét.

Amikor Tamást felkérték az esküvői fotók elkészítésére, rögtön elmondták, hogy szeretnék elkerülni a divatos, de kommersz helyszíneket és legfőként a mesterkélten beállított pózokat.
Tamás két héttel ezelőtt fél napon keresztül fényképezte őket, tényleg nem hagyományos helyeken. Ezen túlmenően elutazunk velük a közeljövőben két napra a Mekong-deltához, ahol majd további fotók készülnek.

Múlt héten voltak Quoc családjánál pár napig, az ottani hivatalnál intézték a papírokat, és vélhetően ott zajlott az esküvő bensőségesebb része családi körben.
Hogy így volt-e, azt majd legközelebb elmeséltetem velük.

Annyi bizonyos, hogy az esküvői fogadásra szombaton este hat órától egy étterem kerthelyiségében került sor.
Nem kis izgalmak nyomán, ugyanis délután ötkor még úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék, és mintha az Égiek elveszítették volna a naptárolvasási készségüket. Vagy legalábbis elnézték egy kicsit, ugyanis Dél-Vietnámban májusig száraz évszaknak kellene lennie, maximum pár csepp esővel havonta egyszer.:)

Erről jut eszembe, nem tudom, hogy Quoc-ék esetében a családi esküvő vagy a reception napjára számolta-e a jövendőmondó a megfelelő csillagállást. Legközelebb ezt is megkérdezem.
Bár, mint tudjuk, március 19-én egészen különleges Telihold volt, így inkább ez utóbbira tippelnék.

Amikor megérkeztünk az étterembe, az ifjú pár a kapuban üdvözölte a sorban érkező vendégeket. Az asztalkán ott állt a kosárka, dobálta is bele mindenki szorgalmasan a borítékot :)

A személyzet lázas munkában volt, a nők rongyokkal szedték vödörbe az esővizet a kövezetről, a pincérek pedig sorban hordták vissza a belső termekből a székeket, asztalokat. És egy pillanatig sem idegeskedett senki, hogy csak most alakulnak az ülőhelyek. Vélhetően egyébként ez eső nélkül is pontosan így zajlott volna.
Mire mind a 160 vendég megérkezett, asztal és szék is lett elegendő, meg is lett terítve szépen.

Kb. fél nyolckor az ifjú pár a szülők kíséretében a központi helyre vonult. Nga barátnője mondott pár vietnámi mondatot, majd Nga angolul is üdvözölte a vendégeket, megköszönte, hogy eljöttek és jó étvágyat kívánt a vacsorához.

Ekkor elkezdték a pincérek kihordani a tálakat. Volt vagy hétféle fogás, köztük pomelo sült mogyoróval és rákocskákkal, rákleves, tavaszi tekercs, kókuszlében sült hal, csípős marhafalatok, lótuszlevélben sült rizs, és desszertként görögdinnye. Ital gyanánt sör, 7 up és víz.

A vacsorát szinte pillanatok alatt elpusztítottuk, gyakorlatilag anélkül, hogy bárkit is láttam volna társalogni.
És anélkül, hogy egyetlen "Mot, hai, ba, joooo"- típusú koccintás történt volna. Pedig ezt már milyen jól begyakoroltuk a TET idején :)
Mondjuk lehet, hogy a megfelelő italmennyiség hiányzott hozzá és hangulathoz.
Az eltelt órákban ugyanis az alkoholfogyasztás mértéke semmiképpen nem léphette túl a fejenkénti 2-3 kisdobozos Heinekent. Azt viszont nagyon sok jéggel.

Háromnegyed kilenc felé arra lettem figyelmes, hogy a mellettünk lévő asztaltársaság felkerekedik. Mondtam Tamásnak, biztosan most jön az a rész, amikor vegyülünk, odamegyünk másokhoz beszélgetni.

Mi is felálltunk, hogy elszívunk egy cigarettát. Amikor tíz perc múlva visszamentem az asztalunkhoz, megdöbbenve láttam, hogy nem csak a miénket, de valamennyi közelünkben lévő asztalt éppen lerámolják.
De nem ám csak a maradékot, hanem mindent, a tele vagy félig lévő poharakat, majd a terítőt is!

Rakétasebességű teljesítményt nyújtott a személyzet, 9 órakor már az asztalok felét összecsukták és a székeket is behordták.

És messze nem azért, hogy a táncparkettnek helyet csináljanak. Magam sem akartam elhinni, de ennyi volt a híres „reception”.

A menyasszony a kapunál állva, a sötétben eldobta a csokrát, de ezt nem sokan látták. Pár barátnő, akik közül az egyik rém boldogan elkapta, és el is száguldott vele.
Azután a többi vendég is sorban kezdett elszállingózni, az ünnepeltek elköszöntek tőlük, még egy kicsit pózoltak Tamás kamerája előtt, és gyakorlatilag húsz perc alatt kiürült a hely.

Fél tízkor már a taxiban ültünk, hazafelé tartva. Rém csalódottan...

Tamás mindvégig azzal vigasztalt, hogy túl sokat vártam. Hogy ez más kultúra, ez csak a reception volt, nem igazi lagzi, amire számítottam. Meg hogy itt mások a szokások.

Mások, persze, értem én, de hogy még egy szeletnyi esküvői torta sem volt… Pedig olyan gyönyörű tortákat látok a cukrászdában, hét- tízemeletesek, és szinte fillérekbe kerülnek.

Meg tánc sem volt. Nem arról van szó, hogy hajnalig akartam ropni, de jó lett volna egy kicsit Tamással összesimulva andalogni a szerelmes zenéken.
Helyette itthon andalogtunk, kettesben.

És remélem, egyszer eljutunk egy hagyományos vietnámi esküvőre. Egy igazira…:)
 

Az étterem bejáratánál az ifjú pár fotója és persze a kötelezően, belépőként használatos kosárka a borítékoknak.

Hát ilyen az én ao dai-om :)

Tamással ao dai-ban

Tavaszi tekercs díszíti az ananászhéjat. A salátalevélen az előételből maradt sültmogyoróval és rákocskákkal megszórt pomelo

Rizs lótuszvirágban és pár falatka marhahús

Az asztalunk romjai este 8.55-kor. Öt perccel később már asztal sem volt... :)

Az elmúlt napokban annyi minden történt, amiről be szeretnék számolni, hogy csak győzzem betűkkel.

Először is többszörösen megcáfolódott, hogy Tamás esete a képkeretezővel bármilyen szempontból tipikus jelenség lenne...

Történt, hogy még vagy két héttel ezelőtt a legközelebbi szupermarketben a szokásos nagybevásárlást kivételesen egyedül abszolváltam. Ami itt igazán nem nagy teljesítmény, köszönhetően az ingyenes házhozszállítási szolgáltatásnak.

Az ember a pénztártól kényelmesen továbbtolja a bevásárlókocsit az immár bezacskózott megvásároltakkal a bejáratnál lévő pulthoz, bediktálja a címét (na, jó, ez enyhe túlzás, nekem előre gyártott papírkám van erre az esetre, lévén angolul nem sokat beszélnek), megadja a szállítási óra időpontját és kényelmesen kisétál, üres kézzel a bevásárlóközpontból.

Ami persze olyan szinten légkondicionált, hogy a sokkal régebb óta itt élőkkel is egyeztetve a tapasztalatokat, sehány év sem lenne elegendő megszokni és felkészülni arra a mellbevágó hőségre, ami kilépés után azonnal rázúdul az emberre és rögvest patakokban csorgó verejtéket fakaszt.

Visszatérve, a nagybevásárlás alkalmából boldogan tettem a kosaramba egy akciós tusfürdőt, mindjárt nem elaprózva, a lehető legnagyobb kiszerelésben.
Az akció ez esetben azt jelentette, hogy egy pihe-puha kéztörlőt csomagoltak mellé.
Végre nem fehérítő testápolókrém – gondoltam naivan–, amivel máris tele van a fürdőszobai szekrényünk alsó polca.
Ugyanis a bőrfehérítés itt olyan szinten meghatározó jelenség, hogy még a marhahúshoz is kis zacskókban csomagolják akciósan a leghatásosabb termékeket.

Aztán meg nagyon nem tudok mit kezdeni a szaporodó kis bőrfehérítő csomagokkal, hiába ajánlom valamennyi vendégünknek, hogy legalább poénból vigyenek el párat szóró ajándékként…

Ha ez így megy tovább, valószínűleg jelmezbált fogunk tartani, amelyen minden résztvevőnek vámpírként kell megjelennie, akkor talán felhasználásra kerül ez a lassan iparinak számító mennyiség.

Gondoltam arra is, hogy felajánlom Xuannak, a takarítónőnknek, ő biztosan hasznát venné. De nem merem megsérteni. Az én barnulás-mániákusságomból fakadó viccet félretéve itt ugyanis a napbarnított bőr az alacsony származásra utal, arra, hogy az illető a mezőgazdaságban, a földeken dolgozik, vagy valahol az utcán, ahol folyamatosan éri a nap. És ezt szégyellik.

Amikor a motoros házhozszállító megérkezett legújabb szerzeményeimmel a szupermarketből, boldogan bontogattam a csomagokat.

Az akciós tusfürdőről lehámoztam a ráragasztott kéztörlőt, amikor is előbukkant a rajta lévő felirat: Whitening.
Csaknem padlót fogtam… :)

Mit kezdek egy liternyi fehérítő tusfürdővel?
Naná, hogy legközelebb visszacserélem – mondtam Tamásnak magabiztosan, és gyorsan gondosan félretettem a bevásárlói blokkot. Tamás megjegyezte, hogy szerinte három napig érvényes az árucsere, de ezt igyekeztem elengedni a fülem mellett. Ahhoz kicsit kiesik a közlekedési útvonalunkból a szupermarket, hogy emiatt visszamenjünk.

Tegnap, amikor újabb nagybevásárlásra indultunk, határozott mozdulattal tettem be egy szatyorba a kérdéses tusfürdőt a blokkal együtt.

És ugyanezzel a határozottsággal indultam a bevásárlóközpont reklamációs pultja irányába. Tamás – a Rá nagyon nem jellemző bizonytalansággal - intett, hogy megvár húsz méterrel odébb. A biztos tudat, hogy „ezt nem lehet elintézni” kifejeződését láttam az arcán.
Tényleg, miért is van az, hogy a legkeményebb „pasik” is megfutamodni látszanak reklamációs helyzetekben????

Tamás javára legyen mondva (már megint!), hogy miután a hosszú pultnál lévő első kislány a következőhöz küldött, mégiscsak csatlakozott hozzám.
Aztán a második lány egy harmadikhoz küldött, aki viszont végre illetékes is volt, meg tudott is vietnámis angolul (!), így szépen megértette, hogy szeretném visszaadni a számomra használhatatlan terméket, amit persze becserélnék egy másikra.

Fél percen belül visszakaptam a tusfürdő árát, azzal a kicsit félve tett megjegyzéssel, hogy „Madame, legközelebb három napon belül hozza vissza, mert csak akkor tudjuk elfogadni”. (Na, az eredeti mondatot soha nem lennék képes az elhangzott valójában visszaadni... De megértettem :)

Ez megoldódott. És vettünk másik tusfürdőt, úgyhogy változatlanul nem fehérítjük magunkat.

A másik történet, visszakanyarodva a mi kis csonkítós képkeretezőnkhöz, hogy szombatra, azaz holnapra kaptunk egy esküvői meghívást.

Tamás még 2007-ben találkozott egy vietnámi fiúval az itteni utazásai során, Lang Co-ban. Azóta is tartották a kapcsolatot, és amióta együtt itt vagyunk, összejárunk vele és a menyasszonyával.
Most pedig házasodnak és Tamást kérték fel az esküvői fotózásra.
Mondanom sem kell, hogy gyönyörű képek készültek róluk máris.
Itt ugyanis az otthoni hagyományoktól nagyon eltérően az esküvői album korábban készül.

Az ifjú pár már előzőleg felölti a megfelelő ruhát (semmi babona, hogy a vőlegény nem láthatja a menyasszony ruháját a nagy pillanatig), elmennek a kiszemelt helyszínekre fotózkodni, és a Nagy Napon már a vendégsereg kézbe is veheti az elkészült albumot.

A meghívót átvéve gondolkodtunk, hogy mi is legyen az ajándékkal.
Itt az esküvőkön belépésként fizetik a nászajándékot pénz formájában (erről és az itteni szokásokról legközelebb bővebben írok), mi azonban úgy éreztük, hogy nem hagyományos vendégek leszünk.
A fotók is elkészültek, tehát nem akartunk pénzt (is) adni.
Tamás megtalálta a kompromisszumos megoldást: szerencsésen még 2007-ben készített egy csodálatos naplementés felvételt Lang Co-ban, a vőlegény szülővárosában.
Ezt most kinyomtattuk és elvittük a képkeretezőhöz. Persze újfent ahhoz, akivel a múltkor úgy megjártuk.

Tamásnak ez esetben én mondtam kissé bizonytalanul, hogy jó ötlet-e visszatérni, de azt mondta, mindenkinek kell adni második esélyt és magabiztosan lépett be az üzletbe.
Azonnal közölte a fiúval: „Ezúttal te fizeted a depositot.”

A fiú kicsit megrettent, de értékelte az újabb bizalmat. Csaknem félórába telt elmagyarázni, hogy mit szeretnénk, mit értünk passe-partu alatt, hogyan szeretnénk, ha kinézne a kép, milyen színű és mennyire széles kerettel, és főleg, hogy az ollót nagyon széles ívben tartsa távol magától....

Mára elkészült a keretezés, és tényleg nagyon szép, mi több, hibátlan lett.
Ez is megoldódott…

A holnapi eseményhez kapcsolódott természetesen az a legfontosabb kérdésfeltevésem, hogy mit veszek fel az alkalomra?
Összesen egyetlen alkalmi ruhát hoztam otthonról, amit Zsófi esküvőjén, éjfél után viseltem. 
És amiben azóta jó néhány alkalommal itt is kénytelen voltam megjelenni.

Igaz, itt is beszereztem néhány újabbat, de azok sem az igazán megfelelőek egy esküvőre.

Viszont jó ideje fontolgattam, hogy szert kellene tennem egy igazi vietnámi ruhára, az un. ao dai-ra. Ejtsd: ao jaj, vagy valahogy hasonlóan…:)

Ez valójában egy rém egyszerűen megvarrható, két lapból álló, földig érő ruha, derékig felvágva, alatta nadrággal. Viszont valami elképesztő kecsességet, tartást és eleganciát ad a viselőjének.

Ma már többnyire csak azok a lányok hordják, akiknek a munkaköre megköveteli (pl. banki, vendéglátó-ipari, irodai alkalmazottak) vagy akik még diákok, és ez az egyenruhájuk.

Jóllehet minden tudati önszuggesztióm ellenére még mindig képtelen vagyok elszakadni a miniszoknya-imádatomtól, és lássuk be, az itteni éghajlat sem kedvez az „illene már végre a koromnak megfelelően hosszabb ruhákba öltözködnöm” című átalakulási projektemnek, mindig szabályosan rátapad a tekintetem az ao dai-t viselő karcsú, kecses lányokra.

És ez a látvány egy éve folyamatosan ösztönöz arra, hogy beszerezzek egy ilyen viseletet.
Így aztán éppen most, az esküvői meghívás kapcsán éreztem elérkezettnek az időt, hogy a megvalósítás útjára lépjek.

Tudva, hogy Saigonban éppen egy nap alatt készítenek ruhákat, öltönyöket, nem kellett kapkodnom.
Kényelmesen elbuszoztam arra a helyi piacra, ahol korábban láttam, hogy hatalmas a kínálat anyagokból.
Amikor alaposabban körülnéztem, konstatáltam, hogy a kínálat valóban hatalmas, de nem fedi az elképzeléseimet.

Két véglet között választhattam volna: vagy nagyon gyöngyös, túldíszített, tényleg különleges, az alkalomhoz illő anyagot választok, vagy egyszerűbb, virágmintásat. A piaci árusok természetesen csekély angol nyelvtudásukkal sorra ajánlgatták, hogy másnapra megvarrva átvehetem az általam kiszemelt anyagból készült ruhát.

Választás helyett inkább kisétáltam a közeli utcára, ahol még vagy száz újabb üzlet kínálta a portékáit.
Már szinte beleszédültem a gyöngyös anyagok kínálatába, amikor végre rátaláltam egy kis üzletre, ahol sikerült rálelnem egy viszonylag köztes megoldásra.

Ezen az anyagon is vannak gyöngyök, de nem annyi, éppen elviselhető. Már persze itteni mércével, és az itteni, átalakult gondolkodásommal. Mert lehet, hogy az otthoniaknak és az "otthoni nekem" ez is sok…

A lényeg, hogy megtaláltam. Az eladó egy szót sem beszélt angolul, így az én igencsak csekély vietnámi nyelvtudásomra szorítkozott a kommunikáció. Ami leginkább kimerül a számok ismeretében, de persze az sem a kiejtés, hanem értés szintjén. ..:)

Értsd: ha hallok egy számot vietnámiul, azt tökéletesen értem. Ha én próbálom mondani ugyanazt, akkor garantáltan azt hiszik, hogy angolul beszélek.
Na, így kezdjen az ember lánya a kötelező alkudozásba… Mindig előkerül a számológép, ami már igazán tisztán és egyértelműen mutatja a számokat.

Itt is ez történt. Rámutattam az anyagra, hogy ao dai-t szeretnék. Ezt értette, hogyne értette volna, amikor az általam kiválasztott anyag csakis a hagyományos vietnámi ruha megvarrására alkalmas!
Hozzám mérte, és közölte, hogy négyszázezer dong lesz. Aztán hátra vitt az üzlet raktárrészébe, ahol kiválasztottuk az anyaghoz illő nadrágnak valót. Miután teljesen fölöslegesen angolul elmondtam, hogy megvarratni is szeretném a ruhát, és kézzel-lábbal elmutogattam, hogy milyen fazont szeretnék, bólintott, és szélsebesen levágta a szerinte méretemnek megfelelő mennyiségű anyagokat. A bólintásából azt érzékeltem, hogy megértett.

Az első meglepetésem akkor volt, amikor az anyagokat vietnámi módon, megfelelő akkurátussággal három nylonzacskóba becsomagolta.
A második meglepetésem a fizetésnél. Kiderült, hogy a nadrág anyaga is hozzátartozik a felsőruha árához, tehát éppen csak azt a négyszázezret kellett fizetnem (a mai szerencsés árfolyamnak köszönhetően ez kevesebb, mint négyezer forint). Erre nem számítottam.

Amikor a csomagot kézbe kaptam, meglehetősen bátortalan utalást kezdeményeztem arra vonatkozóan, hogy mi a helyzet a varratással, amiben szintén megegyeztünk.
Mire nagy nehezen megértette legalább azt a szót, hogy „tailor”, adott egy vietnámi névjegyet és maga mögé intett, jelezve, hogy itt van, a közelben.

Térkép híján futottam egy kört a környéken, de a névjegyen található címet annak ellenére sem találtam meg, hogy pár helyi embernek megmutogattam.

Az idő szorított, ez még akkor történt, amikor Gyuláék nálunk voltak, és a múzeumi sétájuk után találkozónk volt.
Kicsit elkeseredve indultam Hó apó szobrához, a megbeszélt helyre.
Mit kezdek most a megvásárolt anyaggal?

Aztán eszembe jutott, hogy a hazavezető úton, a buszról az egyik utcában számos varrodát láttam.
Máris lelkesebb lettem. Gyuláékkal még végigjártunk pár látnivalót, aztán hazafelé tartva leszálltam a buszról a varrodáknál.

Persze itt sem beszéltek angolul, de nem is kellett. Amikor a három zacskóba bugyolált anyagot kitettem és kimondtam az „ao dai” kifejezést, rögtön megértettek.
Na, jó, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a cégér szerint kifejezetten ao dai varrásra szakosodtak…:)

Minden oldalról jó alaposan lemértek, és leírták, hogy két nap múlva, délután háromkor jöhetek a ruháért.
Azért kicsit félve mentem vissza. Hogy majd itt-ott bő lesz, vagy alakítgatni kell. Vagy elszabták.
De nem, tökéletesen passzol.
Holnap felveszem.
Ez is megoldódott.

És legközelebb beszámolok a vietnámi esküvő hagyományairól, szokásokról.
Mivel hosszú lettem, most csak egyetlen kép.

Az, amit Tamás az ifjú házasoknak nyomtatott nászajándék gyanánt.