Az elmúlt napokban annyi minden történt, amiről be szeretnék számolni, hogy csak győzzem betűkkel.

Először is többszörösen megcáfolódott, hogy Tamás esete a képkeretezővel bármilyen szempontból tipikus jelenség lenne...

Történt, hogy még vagy két héttel ezelőtt a legközelebbi szupermarketben a szokásos nagybevásárlást kivételesen egyedül abszolváltam. Ami itt igazán nem nagy teljesítmény, köszönhetően az ingyenes házhozszállítási szolgáltatásnak.

Az ember a pénztártól kényelmesen továbbtolja a bevásárlókocsit az immár bezacskózott megvásároltakkal a bejáratnál lévő pulthoz, bediktálja a címét (na, jó, ez enyhe túlzás, nekem előre gyártott papírkám van erre az esetre, lévén angolul nem sokat beszélnek), megadja a szállítási óra időpontját és kényelmesen kisétál, üres kézzel a bevásárlóközpontból.

Ami persze olyan szinten légkondicionált, hogy a sokkal régebb óta itt élőkkel is egyeztetve a tapasztalatokat, sehány év sem lenne elegendő megszokni és felkészülni arra a mellbevágó hőségre, ami kilépés után azonnal rázúdul az emberre és rögvest patakokban csorgó verejtéket fakaszt.

Visszatérve, a nagybevásárlás alkalmából boldogan tettem a kosaramba egy akciós tusfürdőt, mindjárt nem elaprózva, a lehető legnagyobb kiszerelésben.
Az akció ez esetben azt jelentette, hogy egy pihe-puha kéztörlőt csomagoltak mellé.
Végre nem fehérítő testápolókrém – gondoltam naivan–, amivel máris tele van a fürdőszobai szekrényünk alsó polca.
Ugyanis a bőrfehérítés itt olyan szinten meghatározó jelenség, hogy még a marhahúshoz is kis zacskókban csomagolják akciósan a leghatásosabb termékeket.

Aztán meg nagyon nem tudok mit kezdeni a szaporodó kis bőrfehérítő csomagokkal, hiába ajánlom valamennyi vendégünknek, hogy legalább poénból vigyenek el párat szóró ajándékként…

Ha ez így megy tovább, valószínűleg jelmezbált fogunk tartani, amelyen minden résztvevőnek vámpírként kell megjelennie, akkor talán felhasználásra kerül ez a lassan iparinak számító mennyiség.

Gondoltam arra is, hogy felajánlom Xuannak, a takarítónőnknek, ő biztosan hasznát venné. De nem merem megsérteni. Az én barnulás-mániákusságomból fakadó viccet félretéve itt ugyanis a napbarnított bőr az alacsony származásra utal, arra, hogy az illető a mezőgazdaságban, a földeken dolgozik, vagy valahol az utcán, ahol folyamatosan éri a nap. És ezt szégyellik.

Amikor a motoros házhozszállító megérkezett legújabb szerzeményeimmel a szupermarketből, boldogan bontogattam a csomagokat.

Az akciós tusfürdőről lehámoztam a ráragasztott kéztörlőt, amikor is előbukkant a rajta lévő felirat: Whitening.
Csaknem padlót fogtam… :)

Mit kezdek egy liternyi fehérítő tusfürdővel?
Naná, hogy legközelebb visszacserélem – mondtam Tamásnak magabiztosan, és gyorsan gondosan félretettem a bevásárlói blokkot. Tamás megjegyezte, hogy szerinte három napig érvényes az árucsere, de ezt igyekeztem elengedni a fülem mellett. Ahhoz kicsit kiesik a közlekedési útvonalunkból a szupermarket, hogy emiatt visszamenjünk.

Tegnap, amikor újabb nagybevásárlásra indultunk, határozott mozdulattal tettem be egy szatyorba a kérdéses tusfürdőt a blokkal együtt.

És ugyanezzel a határozottsággal indultam a bevásárlóközpont reklamációs pultja irányába. Tamás – a Rá nagyon nem jellemző bizonytalansággal - intett, hogy megvár húsz méterrel odébb. A biztos tudat, hogy „ezt nem lehet elintézni” kifejeződését láttam az arcán.
Tényleg, miért is van az, hogy a legkeményebb „pasik” is megfutamodni látszanak reklamációs helyzetekben????

Tamás javára legyen mondva (már megint!), hogy miután a hosszú pultnál lévő első kislány a következőhöz küldött, mégiscsak csatlakozott hozzám.
Aztán a második lány egy harmadikhoz küldött, aki viszont végre illetékes is volt, meg tudott is vietnámis angolul (!), így szépen megértette, hogy szeretném visszaadni a számomra használhatatlan terméket, amit persze becserélnék egy másikra.

Fél percen belül visszakaptam a tusfürdő árát, azzal a kicsit félve tett megjegyzéssel, hogy „Madame, legközelebb három napon belül hozza vissza, mert csak akkor tudjuk elfogadni”. (Na, az eredeti mondatot soha nem lennék képes az elhangzott valójában visszaadni... De megértettem :)

Ez megoldódott. És vettünk másik tusfürdőt, úgyhogy változatlanul nem fehérítjük magunkat.

A másik történet, visszakanyarodva a mi kis csonkítós képkeretezőnkhöz, hogy szombatra, azaz holnapra kaptunk egy esküvői meghívást.

Tamás még 2007-ben találkozott egy vietnámi fiúval az itteni utazásai során, Lang Co-ban. Azóta is tartották a kapcsolatot, és amióta együtt itt vagyunk, összejárunk vele és a menyasszonyával.
Most pedig házasodnak és Tamást kérték fel az esküvői fotózásra.
Mondanom sem kell, hogy gyönyörű képek készültek róluk máris.
Itt ugyanis az otthoni hagyományoktól nagyon eltérően az esküvői album korábban készül.

Az ifjú pár már előzőleg felölti a megfelelő ruhát (semmi babona, hogy a vőlegény nem láthatja a menyasszony ruháját a nagy pillanatig), elmennek a kiszemelt helyszínekre fotózkodni, és a Nagy Napon már a vendégsereg kézbe is veheti az elkészült albumot.

A meghívót átvéve gondolkodtunk, hogy mi is legyen az ajándékkal.
Itt az esküvőkön belépésként fizetik a nászajándékot pénz formájában (erről és az itteni szokásokról legközelebb bővebben írok), mi azonban úgy éreztük, hogy nem hagyományos vendégek leszünk.
A fotók is elkészültek, tehát nem akartunk pénzt (is) adni.
Tamás megtalálta a kompromisszumos megoldást: szerencsésen még 2007-ben készített egy csodálatos naplementés felvételt Lang Co-ban, a vőlegény szülővárosában.
Ezt most kinyomtattuk és elvittük a képkeretezőhöz. Persze újfent ahhoz, akivel a múltkor úgy megjártuk.

Tamásnak ez esetben én mondtam kissé bizonytalanul, hogy jó ötlet-e visszatérni, de azt mondta, mindenkinek kell adni második esélyt és magabiztosan lépett be az üzletbe.
Azonnal közölte a fiúval: „Ezúttal te fizeted a depositot.”

A fiú kicsit megrettent, de értékelte az újabb bizalmat. Csaknem félórába telt elmagyarázni, hogy mit szeretnénk, mit értünk passe-partu alatt, hogyan szeretnénk, ha kinézne a kép, milyen színű és mennyire széles kerettel, és főleg, hogy az ollót nagyon széles ívben tartsa távol magától....

Mára elkészült a keretezés, és tényleg nagyon szép, mi több, hibátlan lett.
Ez is megoldódott…

A holnapi eseményhez kapcsolódott természetesen az a legfontosabb kérdésfeltevésem, hogy mit veszek fel az alkalomra?
Összesen egyetlen alkalmi ruhát hoztam otthonról, amit Zsófi esküvőjén, éjfél után viseltem. 
És amiben azóta jó néhány alkalommal itt is kénytelen voltam megjelenni.

Igaz, itt is beszereztem néhány újabbat, de azok sem az igazán megfelelőek egy esküvőre.

Viszont jó ideje fontolgattam, hogy szert kellene tennem egy igazi vietnámi ruhára, az un. ao dai-ra. Ejtsd: ao jaj, vagy valahogy hasonlóan…:)

Ez valójában egy rém egyszerűen megvarrható, két lapból álló, földig érő ruha, derékig felvágva, alatta nadrággal. Viszont valami elképesztő kecsességet, tartást és eleganciát ad a viselőjének.

Ma már többnyire csak azok a lányok hordják, akiknek a munkaköre megköveteli (pl. banki, vendéglátó-ipari, irodai alkalmazottak) vagy akik még diákok, és ez az egyenruhájuk.

Jóllehet minden tudati önszuggesztióm ellenére még mindig képtelen vagyok elszakadni a miniszoknya-imádatomtól, és lássuk be, az itteni éghajlat sem kedvez az „illene már végre a koromnak megfelelően hosszabb ruhákba öltözködnöm” című átalakulási projektemnek, mindig szabályosan rátapad a tekintetem az ao dai-t viselő karcsú, kecses lányokra.

És ez a látvány egy éve folyamatosan ösztönöz arra, hogy beszerezzek egy ilyen viseletet.
Így aztán éppen most, az esküvői meghívás kapcsán éreztem elérkezettnek az időt, hogy a megvalósítás útjára lépjek.

Tudva, hogy Saigonban éppen egy nap alatt készítenek ruhákat, öltönyöket, nem kellett kapkodnom.
Kényelmesen elbuszoztam arra a helyi piacra, ahol korábban láttam, hogy hatalmas a kínálat anyagokból.
Amikor alaposabban körülnéztem, konstatáltam, hogy a kínálat valóban hatalmas, de nem fedi az elképzeléseimet.

Két véglet között választhattam volna: vagy nagyon gyöngyös, túldíszített, tényleg különleges, az alkalomhoz illő anyagot választok, vagy egyszerűbb, virágmintásat. A piaci árusok természetesen csekély angol nyelvtudásukkal sorra ajánlgatták, hogy másnapra megvarrva átvehetem az általam kiszemelt anyagból készült ruhát.

Választás helyett inkább kisétáltam a közeli utcára, ahol még vagy száz újabb üzlet kínálta a portékáit.
Már szinte beleszédültem a gyöngyös anyagok kínálatába, amikor végre rátaláltam egy kis üzletre, ahol sikerült rálelnem egy viszonylag köztes megoldásra.

Ezen az anyagon is vannak gyöngyök, de nem annyi, éppen elviselhető. Már persze itteni mércével, és az itteni, átalakult gondolkodásommal. Mert lehet, hogy az otthoniaknak és az "otthoni nekem" ez is sok…

A lényeg, hogy megtaláltam. Az eladó egy szót sem beszélt angolul, így az én igencsak csekély vietnámi nyelvtudásomra szorítkozott a kommunikáció. Ami leginkább kimerül a számok ismeretében, de persze az sem a kiejtés, hanem értés szintjén. ..:)

Értsd: ha hallok egy számot vietnámiul, azt tökéletesen értem. Ha én próbálom mondani ugyanazt, akkor garantáltan azt hiszik, hogy angolul beszélek.
Na, így kezdjen az ember lánya a kötelező alkudozásba… Mindig előkerül a számológép, ami már igazán tisztán és egyértelműen mutatja a számokat.

Itt is ez történt. Rámutattam az anyagra, hogy ao dai-t szeretnék. Ezt értette, hogyne értette volna, amikor az általam kiválasztott anyag csakis a hagyományos vietnámi ruha megvarrására alkalmas!
Hozzám mérte, és közölte, hogy négyszázezer dong lesz. Aztán hátra vitt az üzlet raktárrészébe, ahol kiválasztottuk az anyaghoz illő nadrágnak valót. Miután teljesen fölöslegesen angolul elmondtam, hogy megvarratni is szeretném a ruhát, és kézzel-lábbal elmutogattam, hogy milyen fazont szeretnék, bólintott, és szélsebesen levágta a szerinte méretemnek megfelelő mennyiségű anyagokat. A bólintásából azt érzékeltem, hogy megértett.

Az első meglepetésem akkor volt, amikor az anyagokat vietnámi módon, megfelelő akkurátussággal három nylonzacskóba becsomagolta.
A második meglepetésem a fizetésnél. Kiderült, hogy a nadrág anyaga is hozzátartozik a felsőruha árához, tehát éppen csak azt a négyszázezret kellett fizetnem (a mai szerencsés árfolyamnak köszönhetően ez kevesebb, mint négyezer forint). Erre nem számítottam.

Amikor a csomagot kézbe kaptam, meglehetősen bátortalan utalást kezdeményeztem arra vonatkozóan, hogy mi a helyzet a varratással, amiben szintén megegyeztünk.
Mire nagy nehezen megértette legalább azt a szót, hogy „tailor”, adott egy vietnámi névjegyet és maga mögé intett, jelezve, hogy itt van, a közelben.

Térkép híján futottam egy kört a környéken, de a névjegyen található címet annak ellenére sem találtam meg, hogy pár helyi embernek megmutogattam.

Az idő szorított, ez még akkor történt, amikor Gyuláék nálunk voltak, és a múzeumi sétájuk után találkozónk volt.
Kicsit elkeseredve indultam Hó apó szobrához, a megbeszélt helyre.
Mit kezdek most a megvásárolt anyaggal?

Aztán eszembe jutott, hogy a hazavezető úton, a buszról az egyik utcában számos varrodát láttam.
Máris lelkesebb lettem. Gyuláékkal még végigjártunk pár látnivalót, aztán hazafelé tartva leszálltam a buszról a varrodáknál.

Persze itt sem beszéltek angolul, de nem is kellett. Amikor a három zacskóba bugyolált anyagot kitettem és kimondtam az „ao dai” kifejezést, rögtön megértettek.
Na, jó, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a cégér szerint kifejezetten ao dai varrásra szakosodtak…:)

Minden oldalról jó alaposan lemértek, és leírták, hogy két nap múlva, délután háromkor jöhetek a ruháért.
Azért kicsit félve mentem vissza. Hogy majd itt-ott bő lesz, vagy alakítgatni kell. Vagy elszabták.
De nem, tökéletesen passzol.
Holnap felveszem.
Ez is megoldódott.

És legközelebb beszámolok a vietnámi esküvő hagyományairól, szokásokról.
Mivel hosszú lettem, most csak egyetlen kép.

Az, amit Tamás az ifjú házasoknak nyomtatott nászajándék gyanánt.