Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó

Az esküvőszervezés kapcsán felidéződött bennem jónéhány itteni rendezvény emléke.
És meg kell állapítanom, óhatatlanul van ezekben az eseményekben némi szabályszerűség…

Tehát nem véletlenül jegyeztem meg, hogy eső nélkül is éppen este fél nyolcra álltak volna össze a megterített asztalok a hat órára meghirdetett reception-re.

Az egyik jellegzetesség, hogy minden sokkal rövidebb ideig tart, mint nálunk vagy máshol a világban.

Egy-egy művészeti kiállítás többnyire nem hosszabb két-három napnál.
A különböző bemutatók pedig még rövidebbek, alig másfél naposak.

Ez számunkra nehezen érthető: ha már beletesznek annyi energiát, ügyintézést, engedélyeztetést, szállítást, hogy a bemutatandó festmények, képek, szobrok egy bizonyos helyszínre odakerüljenek, miért nem maradhatnak ott tovább, hogy még többen láthassák?

Ugyanez érvényes például az ősszel megrendezésre került autószalonra. Hatalmas csarnokban rendezték, magát a csarnokot is nem kis munkával dekorálták, nem beszélve az odaszállított autócsodákról, amiknek a mozgatása szintén nem egyszerű.
Aztán amikor a szalon második napjának koradélutánján odakeveredtünk, máris javában bontottak mindent. Az autók felét már elvitették, a dekorációt is jórészt leszedték.

Most, hogy így felidézem, még soha nem voltunk olyan rendezvényen, amire, ha időben érkeztünk, ne a szorgoskodó előkészületeket láttuk volna. Az időben érkezés alatt persze semmiképpen ne gondoljon senki idő előtti időpontra :)

Így volt ez a tavalyi augusztus 20.-án megrendezett ünnepségen, ahol már rendesen összegyűlt a közönség Hazánk nemzeti ünnepe alkalmából, de a díszasztalt még csak akkor terítgették, majd hordták rá a virágokat. A kezdés csúszott, a vendégsereg némileg téblábolt, főleg a magyarok. A vietnámiaknak természetesen eszébe sem jutott nyugtalankodni.

És így volt ez a magyar képzőművészek kiállításán, amikor is már javában elhangzott a megnyitóbeszéd, de még mindig töretlenül hordozták be és akasztgatták fel a művészek alkotásait az oldalsó falakra, mindenféle méltató beszéd közepette.

Természetesen ugyanez játszódott le március 15.-én. A délután két órára meghirdetett megemlékezésnél két órakor még simán tolattak befelé a szállítóautók az udvarba, pakolták az asztalokat, és csak ezután kezdődött a terítés.

A szintén az udvarban kiállított, Liszt Ferenc életét bemutató plakátokat hordozó paravánok mind arrébb, és arrébb kerültek, nyilvánvalóan azzal a feltételezéssel, hogy úgysem sokan nézik meg...

Igaz, maga az ünnepség a belső teremben zajlott, de mivel az is félórás csúszással kezdődött, nagyon is szemtanúi lehettünk a kapkodó előkészületeknek.
Miután minden műsorszám, Tamás prezentációja is lezajlott, maga a fogadás, azaz a kertben felállított asztalok "megszállása" fél négy körül kezdődött.
Négy órakor azonban már ismét betolatott a kertkapun a kisteherautó, és a pincérek szélsebesen kezdték összeszedni a kellékeket. A tányérokat, boros- és pezsgőspoharakat begyűjtötték, és amúgy koszosan újságpapírba csomagolva műanyagládákba rakták.

A maradék ennivalót egybeöntötték, az asztalt lecsupaszították, majd komótosan összecsukták. Amikor mindezzel végeztek, futottak még egy kört az üres edények után.
Konkrétan délután fél ötkor kivették a kezemből az éppen kiürült borospoharamat (!), és azt is elcsomagolták.

Onnantól kezdve hajkurásztuk a műanyagpoharakat, illetve a leleményességemnek köszönhetően találtam poharat a Konzulátus konyhájában.
Igaz, vizespohár volt, de legalább üvegből, még mindig jobb a műanyagnál. Mert ne feledjük, végül a buli este kilenc táján ért véget... :)

Hogy miért ez a kapkodás és szűkre szabott intervallum minden alkalommal, azt nehezen értjük. Talán túl rövid időre szabják egy-egy rendezvény tartamát. Talán megszokták, hogy úgyis mindenki a megnyitóra érkezik, ami szinte minden esetben együtt jár egy fogadással, ingyen felszolgált ételekkel, italokkal. Vagy talán még mindig az a szomorú történelmi emlék, hogy gyorsan kell csomagolni, és továbbállni...
Nem tudjuk, nehezen értjük.

Azt tudom, hogy nálunk, a bulikon, amikor én vagyok a házigazda, mire megérkeznek a vendégek, minden glédában áll. És az utolsó pillanatig árgus szemekkel figyelem minden vendégünk kívánságát, az ételek és italok utánpótlását.

És egyik alkalommal, amikor egy hajnali órán kicsit korábban kidőltem és szó nélkül elvonultam aludni, magamra csukva a hálószobánk ajtaját, iszonyatos lelkifurdalás gyötört. Úgy éreztem, a legnagyobb udvariatlanságot követem el azzal, hogy nem a vendégek jólétére figyelek.
Hát, ezek is a kulturális különbségek közé tartoznak.

Ezt a bejegyzést most nehéz illusztrálnom, különösen, hogy itt már borzasztóan késő van, nincs türelmem keresgélni..
Ezért pár kép, nem is annyira a kedvenc helyszínekről, mint a növényzetről, amelyek mindig mindenhol ott vannak, és amiben Vietnám felülmúlhatatlan...