Miközben ezt a blogbejegyzést írom, csodálatosan lágy gitárzene szól az alattunk lévő utcából. Szívem szerint belinkelném ide, hogy mindenki hallja, jóllehet gyaníthatóan túl érzelmesnek tűnne sokak számára.

A zene egy halottért szól, akit harmadik napja búcsúztatnak. Felverték a sátrat a házuk előtt, összegyűlt a rokonság, zenekart fogadtak, a gitárzenét felváltva olykor éles esztrádszerű zene szól. Gyönyörű a halottbúcsúztatás szertartása itt Vietnamban, messze nem olyan drámaszerű, mint otthon, de erről majd egyszer másik bejegyzésben részletesebben….

Most inkább arról, hogy vagyunk, élünk, és hogy időközben itt volt Vietnam nemzeti ünnepe szeptember 2-án, a Függetlenség Napja, amit Ho Chi Minh kiáltott ki annakidején, 1945-ben.
Jóllehet vélhetően ezt az ünnepet a saigoniak hasonlóan élik meg, mint mi magyarok mindig is, a nagy felszabadulás ünnepét, minden április 4-én… Évszám szerint is van hasonlóság....

De erről itt senki nem beszél (ja, mi sem beszéltünk még anno… és  amúgy meg elvem, hogy sem itt, sem ott nem politizálok), mindenki éppolyan vidám és mosolygós itt , mint egyébként is.

Mondhatnám, hogy talán egy kicsit jobban, hiszen piros betűs ünnep lévén nem kell dolgozni, de ez persze nem teljesen igaz. Az üzletek éppen úgy nyitva tartanak, mint máskor, a kis utcai árusok – akik itt a kereskedelem javát képviselik – még inkább.
Ide még nem jutott el a szabályozás, hajrá T…o Hipermarket, gyertek, itt nem kapnátok pénzbírságot a folyamatos nyitvatartásért…

A tervünk az volt erre a napra, hogy bevegyülünk az „ünneplő” tömeg közé a Ben Thanh-on, ahogyan tavaly ilyenkor tettük (lásd korábbi bejegyzésemet az akkori nem mindennapi élményeinkről, ide kattintva), megnézzük az alkalomra felállított színpadon az előadást, valamint 9 órakor a tűzijátékot, csakhogy másként alakult. A kerületünkben lakó vietnami barátunktól kaptunk egy meghívást fá-ra.

Fá a hagyományos vietnámi leves, amit persze nem egészen a leírás és magyar fonetika szerint kell ejteni, de még mindig inkább így, mint ahogyan sok idelátogató turista teszi, és ahogyan mi is tettük eleinte, fő-nek ejtve.
A téves kiejtés abból adódik, hogy vietnami írással különböző furcsa jelek jelennek meg az „o” betűn, amelyek leginkább a mi „ő” betűnkre emlékeztetnek. Persze azt emiatt abszolút értem, hogy a magyarok miért hívják  „fő”-nek, de hogy az itt élő külföldiek honnan veszik a mi ékezeteinket, azt még nem sikerült megfejtenem…

A lényeg a fá, mint népszerű leves, ami Tamás kedvencei közé tartozik, de amit én sajnos képtelen vagyok megenni. Leginkább azért, mert beleteszik az általuk lemon grass-nak nevezett, borzalmasan keserű és számomra ehetetlen fűszert, aminek persze szintúgy semmi köze a mi nagyon is kellemes citromfüvünkhöz.

Elég hosszú nyomozásba telt, mire sikerült megtudnom, hogy ennek semmi köze a citromfűhöz, hogy ez valójában a koriander levele.
És miközben a koriandert bogyó formájában nagyon is használom főzéshez évek óta, ennek a fűszernek a leveles változata egyenesen borzalmas. Aki járt már Ázsiában – mert nem csak Vietnamban használják -, talán érti, hogy miről beszélek/írok.

A meghívás miatt lemondtunk a nemzeti ünnep látványosságairól, egy luxusház nagyon kellemes kertjében ettük-ittuk végig az estét. 9 óra tájékán még a tűzijátékot is hallottuk, de maximum a világosabb égbolt szintjén részesültünk a látványból.

Viszont mert még egy hete sincs, hogy visszatértem Saigonba, meg amúgy is, kellőképpen lelkes vagyok a magyar konyhával kapcsolatban. Hoztam alapanyagot, amennyit tudtam otthonról. Persze jól be kell osztani a következő hónapokra.

Miután megérkeztem, főztem egy istenien finom kolbászos bablevest, na, jó, az igaz, hogy tejföl nélkül ettük.
De innen is megerősítem az otthoni felvetésekre, hogy nem áll szándékomban a jövőben tejfölt köpülni. Meg túrót sem, bármennyire lenne jó egy igazi túrós csuszát enni:)
Nem csak az időt sajnálom, de hogyan is, az itt kapható agyontartósított tejből, ami egy évig eltartható… Ebből az alapanyagból (látott-e egyáltalán ez a tejterméknek nevezett valami életében már szarvasmarhát,- biztos, hogy sohasem....) a nagymamám sem lenne igazán képes kihozni a megfelelő alapanyagot.

Ma viszont fánkot sütöttem. Persze messze nem Nagymama vagy Anyukám hagyománya szerint.
Éljen az internet, meg a Google, találtam egy olyan receptet, amihez nem is annyira kellenek a hagyományos hazai hozzávalók. Évikének (nem tudom ki ő, csak ráleltem a honlapjára és ezúton is hála) köszönhetően 15 perc alatt elkészült.
Kétségtelenül nem annyira lágy, mint a gyerekkoromé (ezen majd még kísérletezem), viszont nem kellett hozzá élesztő.
Vietnami létünk nagy tapasztalata (többek közt), hogy az ember lánya abból főz, süt, amiből tud.

Készen áll az ebéd. Sült hal, krumplipürével.
A desszert fánk Kővágóörsön készült  lekvárral.  Abszolut bio, saját termés :)

Ja, és az ötletadó Évike honlapján éppen ilyen bénán néznek ki a fánkok alakilag...

Az íz a fontos, nálunk bejött :)