Ma megint kilógatták Tamást a Bitexco tetejéről, de igazából ez már nem is annyira újdonság. Már szinte úgy jár oda, mintha hazamenne :)

Ígértem, hogy írok egy kis beszámolót magamról, arról, hogyan is töltöm az időt Tamás függeszkedős-szabadban lengős kalandjai idején.

Először is, azért a bejárásban és a különböző pozíciók azonosításában nagyon aktívan részt vettem. Egészen pontosan, nagyon aktívan tartottam a kezemben a ragasztószalag-tekercset :)

Úgy állt össze ugyanis a folyamat, hogy adott volt az a hat pont, ahol a képernyők el lesznek helyezve. Ezekből a pontokból Tamás lefotózta a skydeck ablakából a kilátást. Aztán itthon a számítógépen szerkesztett egy munkatervet, a Bitexco alaprajzával, a bejelölt hat ponttal és az elkészült fotókkal.
Ezt kinyomtatta, majd körbejártuk a 35. és a 45. emeletet.
A képeken jól látszik, hogy a Bitexco csupa ablakokból álló épület, tehát Tamás a vastag ragasztótekercs-technikát alkalmazta.
Beazonosította, hogy mely ablakoknál kell majd a BMU-val megállniuk, azaz honnan készüljenek a képek, és ezekre az ablakokra X-jelet tett széles ragasztószalaggal. Amit lelkesen adogattam a kezébe, miután körültekintően mindent végigméricskélt...

A szervezéshez hozzátartozik, hogy a fotózás első napján nem volt egyszerű bejutnunk az épületbe.
Írtam, hogy az épület gyakorlatilag üres, de a skydeck látogatói miatt (is) komoly a biztonsági őrök jelenléte.
A Bitexco-t az utcán korlátokkal elbarikádozták, mindössze négy helyen lehet bejutni. Az egyik a főbejárat, a látogatók számára, a többi pedig a munkásoknak van fenntartva.
És vagy harminc biztonsági őr sétálgat az utcán, nehogy valaki illetéktelenül behatoljon. Mindegyikük kezében talky-walky, ami folyamatosan serceg, és állandó kapcsolatban vannak egymással.
Mint utóbb láttam, nem csak nekik, de valamennyi Bitexco-dolgozónak ott van a kezében ez a szerkentyű, ami egyértelműen azt erősíti az emberben, hogy még csak meg se próbáljon semmilyen félreérthető mozdulatot tenni...

Amikor odaértünk, Tamás felhívta az illetékes embert. Míg arra vártunk, hogy kijöjjön értünk, több biztonsági őrrel is összebarátkoztunk. Az ő angol és a mi vietnámi nyelvtudásunk korlátai miatt persze ez a barátkozás nemigen jutott túl azon a ponton, hogy honnan érkeztünk :)

Viszont egyikük valószínűleg lelkes pénzgyűjtő, mert egy tízezres dongot nyújtott felénk, jelezve, hogy magyar forintot szeretne tőlünk kérni. Kicsit sajnáltam, hogy az íróasztalfiókban őrizzük nagy becsben a hazai bankókat. De minek is?
Magyarázkodásra már nem jutott időnk, mert megérkezett Mr. Illetékes, aki bekísért minket a szentélybe.

A lifthez vezető húszméternyi távolságon további biztonsági őrök, valamint csinos, ao dai-ba öltözött lányok népes serege és széles mosolya fogadott bennünket.
Az egyik lány elkísért bennünket a lifthez, hogy minek, azt nem tudni, hiszen Mr. Illetékessel voltunk.
A liftet természetesen szintén biztonsági ember irányítja, nehogy már csak úgy beszálljon valaki és megnyomjon egy gombot.
Na, nem mintha sok gombot lehetne nyomkodni. Az épületben több lift üzemel, mindegyikkel más-más szintre lehet eljutni.
Ezzel speciel három helyen lehetett megállni, és a végállomás az 50. emeleten volt.
Ott át kellett szállnunk egy másik felvonóba, amelyik már a 65. emeletre repített bennünket.
Szó szerint repített, mert ezek a liftek olyan gyorsak, hogy pontosan a repülőgépen tapasztalható füldugulást és gyomorhintázást éltük át bennük. Szerencsére ezt (is) mindketten élvezzük.

Na, itt fogadott az a kép, amire Tamás reggel, az öltözéskor felkészített. Nevezetesen amikor meglátott útra készen, azt mondta, hogy nadrágot kellene felvennem, mert poros építési területre megyünk. De hiszen nadrág volt rajtam bizonyos értelemben, mert leginkább a szélre számítottam! Igaz, szoknyanadrág, természetesen hófehér.
Amit persze kellő öntudattal (női hiúságból kifolyólag) nem is cseréltem át.
Mondjuk tényleg bevált, legalább később nem látszottak rajta a mészfoltok…

A 65. emeletről már gyalog kellett felsétálnunk három emeletnyit, szűk lépcsőkön. Nem is a szélességükkel volt baj, hanem hogy tele voltak építési törmelékkel, de megúsztuk bokaficam nélkül.

Itt jött számomra az igazi kihívás: egy tűzoltólétra vezetett ki a tetőre. Mindenféle döntés nélkül, totál függőlegesben. Végignéztem, amint Mr. Illetékes óvatosan felkászálódik, és kétségbeesetten keresgéli a legfelső lépcsőfoknál a kapaszkodót. De kapaszkodó nem volt! Biztosan elfogyott az anyag…:)

Még vagy fél méter hiányzott ahhoz, hogy kiléphessen a tetőre. Szerencsésen a fent dolgozók a segítségére siettek és felhúzták. Mondjuk, a fekete öltönynadrágja kicsit (nagyon) meszes lett, de ettől csak megerősítést kaptam, hogy mégiscsak milyen alkalomhoz illően választottam ki a fehér ruházatomat.

Tamás már sokkal magabiztosabban indult neki a lépcsőnek, mindössze attól tartott, hogy Rambó-szerelése, a hatalmas oldalzsebekbe pakolt gépekkel beakadhat. De sikeresen feljutott, és ekkor következtem én.

Végigcsináltam jó néhány túlélőtúrát, tréninget az életemben, sikeresen megjártam, ha nem is a Hadak útját, de a Camino-t, élveztem a kihívásokat, de feltekintve a nem tudom hány méterre lévő Tamásra, igencsak megrettentem. Hogy én, oda föl, olyan meredeken, amikor a végén nincs is kapaszkodó….

- Gyere csak, majd felhúzlak! – biztatott Tamás, s mivel mégsem tölthettem a nap hátralévő részét egy lépcső alján, kicsit bátortalanul elindultam.
Lassan lépegetve mentem fokról fokra, igyekeztem nem gondolni arra, hogy ha visszazuhanok, mi történhet. Amúgy, miért is zuhannék vissza?

Tamásba kapaszkodva átléptem a félméteres akadályt, és kissé lihegve, mosolyt erőltetve köszöntem a fent dolgozó munkásoknak.
Akik azonnal serényen elkezdtek rendezkedni, előkapták a biztosító hevedereket, hogy máris indulhatunk a BMU-val leereszkedni.
Ekkor még az adrenalin-szintem olyan tetőfokon állt, aminél többet nem nagyon tudtam volna elviselni. Így amikor Tamás azt kérdezte, akarok-e velük menni, azonnal rávágtam: „NEM”!!!

Persze, abban a pillanatban megbántam.
És legfőképpen nem is értettem magamat. Eddig soha, semmilyen kihívásra nem mondtam nem-et, főleg nem egy ilyen rendkívüli helyzetre.
68 emelet magasságból lógni a város felett... Hogy hagyhatok ki egy ilyen lehetőséget? Hány embernek adatik ilyesmi? Eléggé dühös lettem, de győzött az adrenalin:)

Aztán megnyugtattam magam azzal, hogy lesz még alkalom, addig is inkább a fotózásra koncentráltam. Meg persze hessegettem is az aggodalmaimat, hogy Tamással sem lesz semmi baj, hiszen egy nagyon biztonságos egységben van, amiben nap, mint nap leereszkednek a munkások a magasból, amikor valami karbantartandó tennivaló akad.

Mondjuk a biztonság kérdése abban a pillanatban ingott meg, amikor egy újabb munkás érkezett a tetőre a tűzlétrán, megpróbálta maga után behajtani a zárókorlátot és az azonnal a kezében maradt. Hozzá kell tennem, minden kapaszkodás nélkül érkezett, mindkét kezében csomagokkal. Hogy a Pókember történetét vietnámiakról mintázták, abban eddig is biztos voltam, látva elképesztő teljesítményüket, amiket a házak falán nyújtanak építkezés közben. Na, ez itt megerősödött...
 
Pár perc alatt gyorsan visszacsavarozták a korlátot, így lassan az adrenalin-háztartásom is helyreállt, és átadtam magam a látványnak.
Saigon egészen más arcát láthattam, tényleg lenyűgöző élmény ebből a magasságból szemlélni a házakat, tetőket, s nem csak az emberek, hanem még a buszok is hangyaméretűnek látszanak.

Míg szemlélődtem, a brigád gyakorlatilag leszivárgott, mindössze egy munkás maradt fent, aki aktív kártyajátékba kezdett önmagával.
És persze Mr. Illetékes, aki élénk telefonbeszélgetést folytatott, hanghordozásából ítélve a szerelmével.

Közben bátortalanul lenéztem a tűzlépcsőn, szemlélgettem, hogy hogyan jutok majd le, és bátorítottam magam, hogy „ha fel tudtál jönni, lefelé is menni fog”. Főként hogy itt van két férfi, csak segítenek.

Csakhogy félórás telefonbeszélgetést követőleg Mr. Illetékes egy másodperc alatt a tűzlétrán termett, és mászott lefelé, anélkül, hogy kérdezett volna bármit is, vagy én szólhattam volna.
Az ottmaradt egyetlen munkás pedig belealudt a kártyajátékába:)

Közben Tamás felhívott, hogy már a 35. emelet magasságában vannak és menjek le az utcára, onnan dokumentáljam a folyamatot.

Nyilvánvalóvá vált, hogy csak magamra számíthatok.
És mint kiderült, a lefelé menetben nem is a tűzlépcső volt igazán a kihívás.
Miután meglepően könnyen lejutottam rajta, elindultam visszafelé a szűk, törmelékes lépcsőkön, és amikor érzésem szerint a 65. emeletre jutottam, hiába jártam körbe a szintet, nem találtam a liftet.

Lejjebb mentem, ahol egy csapat munkásba botlottam. Várakozásommal ellentétben éppen úgy néztek rám, pontosabban rám se figyeltek, mintha egy mini nadrágszoknyába öltözött nyugati nő mindennapi jelenség lenne a Bitexco még építés alatt lévő szintjén.
Amikor megpróbáltam megtudakolni, hogy hogyan jutok le a földszintre, hol a lift, a lépcső felé intettek.
Tovább indultam, lefelé. És újra és újra ugyanez a kép fogadott a lentebbi szinteken: lődörgő munkások, akik soha nem lepődnek meg azon, hogy ott vagyok, mit keresek ott, és kérdésemre intenek, hogy menjek csak lefelé a lépcsőn.

A harmadik ilyen kör után nem nyugodtam bele, úgy gondoltam, hogy mégis megkeresem a 65. szintet és rajta a liftet. Elindultam visszafelé. Találtam táblákat az emeletjelzésre vonatkozó számokkal, de ez végképp összezavart. Nem, nem lehetek az 59. emeleten...
Mint utóbb kiderült, Tamás ugyanezt megtapasztalta az operátorral végigjárva a szinteket. Az emeleteket egészen másképp jelzik a táblák, másképp a liftek, és másképp kívülről. Hogy ez miért van, arra eddig nem tudtunk rájönni. Lehet, sosem fogunk…

Mindenesetre visszamentem legfelülre, egészen a tűzlétráig, hogy úgy induljak el, mint macska a kályhától.
Figyelmesen számolgattam lefelé a lépcsőfordulókat, de ismét a korábbi munkáscsapatba botlottam.
Már eddig sem értettem, hogy ekkora biztonsági hálózat és talky-walky rendszer mellett hogyan engednek egyedül bóklászni az agyonőrzött épületben, így biztos voltam abban, hogy na, most aztán tényleg azonnal hívják a rend őreit. Ehelyett még élénkebben mutogattak a lépcső irányába.

Elindultam tovább lefelé, ezúttal azzal az elhatározással, hogy legfeljebb lemegyek a 49.-ig, a Skydesk-ig, ott már csak segít valaki.
Azonban öt emelettel lejjebb egy négytagú munkáscsapatba botlottam, akik szintén lefelé tartottak. És akiknek szintén szemük sem rebbent a látványomra. Szinte rájuk tapadva követtem őket, gondolván, az csakis jó hely lehet, ahova tartanak.

Így érkeztünk meg az 50. emeletre (vagy nem tudom, hányadikra, a lift szerint 50.), ahol ők megnyomták a hívógombot. Ettől mondjuk semmi nem történt, de egy percig, sőt húsz percig sem volt nyugtalan senki, rajtam kívül. Várakoztunk tehát, aztán megint megnyomták a liftgombot...

Még később kicsit unottan beleszóltak a talky-walkyba, de nem jött válasz. Már vagy fél órája ácsorogtunk a liftajtónál, amikor egyikük elkezdte verni az ajtót, hangos kiabálások közepette. És egy perc múlva megérkezett a felvonó. Hurrá, ez aztán a hatékony kommunikáció!

Beszálltunk, majd a földszinten kiszálltunk.
Csakhogy ez a munkáslift volt, az épület egészen más oldalán landolt, mint ahonnan reggel indultunk. A munkások szemvillanás alatt eltűntek, én meg egy üvegfalakkal körbezárt folyosórendszerben találtam magamat. Éppen úgy, mint Algernon-egér a labirintusban.

Láttam az utcát, de nem találtam a kiutat. Az üvegfalakon keresztül láttam a biztonsági őröket, ők is láttak engem, de nem zavartatták magukat.

Végül persze megtaláltam a kijáratot. Az utcára érve azonnal rágyújtottam, és mélyet szippantva a cigarettába azt mondtam: én ebbe az épületbe soha többet egyedül…
Ami persze nem így lett, de erről legközelebb.

A Bitexco tetején. Akármi is történik, az újságot mindenképpen ki kell olvasni

A leszakadt zárókorlát helyreállítása

Egyszemélyes kártyajáték. Mert az időt el kell tölteni valahogyan, bármilyen kényelmetlennek látszik :)

A tűzlépcső. Biztos, hogy ezen jöttem fel????

A tűzlépcső végén megszűnik a kapaszkodó...

Saigon madártávlatból, éppen a mi házunk irányában. Hogy az melyik, azt majd Tamás fotóin tudjuk megmutatni