Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó

Az előkészületek után nem kevés kétkedéssel szálltunk ki a gépből alig 55 percnyi repülés után Nha Trangban, pontosabban az attól kb. 35 km-re lévő repülőtéren.
Az előző napi mail ugyanis arra nem tért ki pontosan, hogy várni fognak bennünket. Inkább értelemszerű volt.
De az értelemszerűség ezúttal nagyon is bejött. Egy tündérien aranyos kislány várt ránk, a resort táblájával a kezében, majd egy mikrobuszhoz kísért bennünket.

A buszban tálcára készítve hideg hűsítőkendő, víz és többféle ropogtatnivaló fogadott.
Kb. egy órát utaztunk, míg a délre lévő repülőtértől átszeltük a várost, és észak felé haladva elérkeztünk egy csendes kis kikötőhöz, ahhoz a helyhez, ahol a resort recepciója is van (ld. előző bejegyzésem első fotója), és onnan indultunk tovább motorcsónakkal.
Persze közben még Tamás nem győzött ámulni azokon a változásokon, amelyek 2007-ben történt Nha Trang-i utazása óta végbementek a környéken.

Végig többsávos, új autóúton jöttünk, melyet középen legalább három-négyméteres szélességben növényekkel, bokrokkal ültettek tele. És méterenként egy-egy kertészkedő, locsoló munkást láttunk, a jellegzetes vietnami kalapban. Tudjuk, hogy itt nagyon olcsó a munkaerő, mégis mindig elámulunk azon, miből is van pénz ennyi fejlesztésre és karbantartásra. Mert hogy ez azért valószínűleg állami, vagy önkormányzati pénzből megy...

Ami magánberuházás, az a rengeteg újonnan épült és még inkább épülő resort, szálloda, lakópark, üdülő negyed. Ezzel kapcsolatban meg az a kérdés, hogy honnan van, lesz ilyen tömegű fizetőképes kereslet, miközben az ország kétharmada a statisztikák szerint még ma is az alapellátásért, azaz szinte napi egy tál rizsért robotol… Persze a maradék egyharmad még mindig közel harmincmillió ember, de azért csak van itt is átmenet…

Na, de nem sokáig tudtunk ilyen fontos népgazdasági kérdéseken töprengeni, hiszen a resort recepciójánál ismét jégbe hűtött kis törülközővel és gyümölcsfalatkákkal vártak ránk.

Átestünk a bejelentkezés procedúráján, kitöltöttük a kérdőívet arról, hogy mit is várunk egy ilyen üdüléstől, és máris beszállhattunk a vadonatúj motorcsónakba, ahova közben szépen rendben bepakolták a csomagjainkat.
A reptéren fogadott kislány lelkiismeretesen megmutatta, hogyan vegyük fel a biztonsági mellényt, és szükség esetén hogyan fújódik tele levegővel, majd kellemes tartózkodást kívánva kiszállt a motorcsónakból.

Kb. 10 percnyi habokon száguldás után érkeztünk meg a szigetre, az An Lam Ninh Van Bay Villas elnevezésű resorthoz.
Rögtön a nagyfőnök várt bennünket, magához ragadta a csomagjaink egy részét, majd pillanatokon belül még vagy négyen sertepertéltek körülöttünk.

Megbeszéltük, hogy az lesz a legjobb, ha elsőként elfoglaljuk a számunkra kijelölt villát, kipakolunk, majd megreggelizünk.
Így is lett, és ezt követően Tamás bemutatta a laptopján a koncepciót, hogy hogyan is néz ki egy virtuális túra. Addigra nem csak a resort vezetője, hanem a felesége is csatlakozott hozzánk, mindketten szó szerint ámulattal tapadtak a monitorra és csüngtek Tamás szavain, amint a technikai bemutatót tartotta.

Ezt követően bejártuk a terepet, megnéztünk minden megnézhetőt, és főleg fotózhatót, hogy Tamásban kialakulhasson a menetrend a tennivalókról.
A bejárás során egészen komoly csapat csatlakozott hozzánk, akik mind arra voltak kijelölve, hogy a következő napokban maximálisan segítsék a munkát, hogy mindent úgy készítsenek elő, ahogyan Tamás kéri, és ahogyan szükséges.

Tudni kell a resortról, hogy május 14-én volt a technikai átadás, de mivel még a fele sem készült el valójában, azóta még nem sok vendégük volt.

Mostanra 35 villa áll készen, ezek négy kategóriába sorolhatóak. Van pár un. Hilltop, amik egy dombtetőre épültek, panorámával a tengerre. Az összes többi a hely adottságainak megfelelően közvetlenül vízparti.
Vannak single- és double room-os változatok, és van olyan, amelyik előtt még pluszban egy kis lagúna is fokozza a gyönyörérzetet.

Mi egy ilyen lagúnára néző, doubleroom-ot kaptunk.

Hatalmas terekkel tervezték az egészet, a single változat olyan 150 négyzetméter, a double pedig közel háromszáz.
Hangulatos ösvények vezetnek a szigeten az egyes villákig, mindenhol burjánzik a növényzet, tele pálmafákkal, bokrokkal, virágokkal.

A villákat fakerítés határolja, a kapun belépve egy hangulatos előkertbe érkezünk, ami a nappali részbe vezet. Itt van a konyha is, felszerelve nem csak edényekkel, poharakkal, hanem kávéfőzővel, hűtőszekrénnyel, és külön borhűtővel, bekészítve jobbnál jobb borospalackokkal is.
Középen japán típusú mélyített asztal, kis padokkal, párnákkal.
A konyha után pár lépcső vezet lefelé a nappali részhez, ahol kényelmes sarokgarnitúra csábit a pihenésre.

És onnan már csak pár lépés a saját úszómedence, amögött a lagúna, majd a parti sétány. Onnantól már csak a tenger, végeláthatatlanul…

Mi a konyhától balra nyíló apartman-részt választottuk lakhelyül. Egyenesen egy hatalmas fürdőszobába jutottunk, aminek azonban a fából, kőből és mindenféle természetes anyagból készült berendezésnek köszönhetően egyáltalán nem volt hagyományos fürdőszoba-jellege.
A közepén ott lógott az a bizonyos hinta, amelynek a fotója szintén az előző bejegyzésemben szerepel.
Dupla mosdó, asztal, beépített szekrények vannak ebben a helyiségben, ahonnan egyik oldalról a WC, másikról egy zuhanyfülke nyílik. Sajátos megoldás, hogy a fürdőszoba baloldali fala teljesen nyitott, egy hátsó kertbe vezet, itt helyeztek el egy süllyesztett márványkádat és kinti zuhanyozót.
A fürdőből hatalmas ablak néz jobb oldalról a hálószobába, ahova a mellette nyíló ajtón keresztül jutunk. Jóllehet a hatalmas ágy uralja a teret, ugyanaz a tágasság érzékelhető, mint a villa egészében.
Az ágyból egyenesen az úszómedence, a lagúna és a tenger látszik.
Mit mondjak, az ébredési látvány nyomán nem hinném, hogy itt bárki is depresszióval küzdene…
Tovább színesíti az élményt a high-tech szórakoztató berendezés. A tévét bekapcsolva választhatunk tv-csatornák, filmek, számítógépes játékok, zenei és más programok között.

Bármilyen vicces vagy hihetetlen, amikor megérkeztünk, éppen nem volt áram az egész szigeten. Ami miatt mi egy pillanatig sem aggódtunk, már előre elképzeltük, hogy milyen jó lesz este gyertyák és mécsesek fényénél romantikázni…

Aztán délután öt órára mégis lett áram, megkaptuk az okítást is a high-tech szerkentyű használatáról, és felhangzott a kiválasztott pergő gitárzene.
A rengeteg beépített hangszórónak köszönhetően éppen úgy éreztük magunkat, mintha valami hatalmas koncertteremben lennénk, ahol mindenfelől dőlnek a hangok.

És ha már itt tartok, egy kis dicsekvés. A zenei repertoárban benne van Solti György egyik cd-je, és az egyik gitáros cd-n „Nyár a Balatonnál” című összeállítás megy.
Kell ennél szebb egy magyar szívnek, hogy Vietnam egyik eldugott szigetén hazai dallamokat hallhat??? :)

Az építészetről és berendezésről: teljes mértékben természetes anyagokat használtak, használnak. Minden fából, nádból, kőből készült, a textília lenből, a szappanok kézzel gyártottak, a tusfürdő, sampon, testápoló csakis gyógynövényalapú.

Saját konyhakertjük van, ahol a fűszereket maguk termesztik.

A villák kialakítása egészen különleges azzal, hogy szinte teljesen nyitottak. Úgy értve, hogy fagerenda tartja a nádtetőt, de az oldalfal és a tető között méternyi szellőzőterület van. Az csak szinte mellékes megjegyzés, hogy ilyen nyílások mellett mekkora energiapocsékolás lenne a légkondi használata. Mert persze az is van. :(

Mint ahogy környezetvédelmi céllal lehetőség szerint amúgy is kerüljük a légkondit, itt is éppen jó célt szolgált a mennyezeti ventilátor.

És akkor a szolgáltatásról: mint írtam, gomba módra szaporodnak a különböző luxusresortok és hotelek Vietnamban. A túlkínálat miatt nyilvánvalóan mindegyik keresi azt, hogy miben is különbözhet a többiektől, mivel csábíthatja magához a vendégeket a meglévő száz, ezer másik mellett.
Az már alap, hogy mindenhol privát úszómedencét is kínálnak, annak érdekében, hogy a vendégek félrevonulhassanak, és meghitten élvezhessék a pihenés napjait.
Da Nangban a különlegesség emellett az árba beépített SPA-szolgáltatás volt.

Itt inkább azt mondanám, hogy nagyon a személyes törődést helyezik középpontba. Természetesen nem csak minket, valamennyi vendégüket már a repülőtéren fogadják, és attól kezdve végig meg van a kijelölt felelős, akinek az a dolga, hogy a jólétről gondoskodjon. Ez az alapkoncepció, amit nagyon is érzékeltünk az ott eltöltött három nap során.
Mivel még csak részben nyitottak meg, eddig főleg újságírókat hívtak meg, illetve a tulajdonosok baráti köre részesült egyfajta próbaüdülésben.

Viszont a mostanra közel száz fős személyzetet már hét hónapja felvették, azóta a folyamatos tréningezésük folyik. Mondhatni, teljes sikerrel.
Da Nangban is különleges és odafigyelő ellátásban részesültünk, de ez itt hatványozottan teljesült.

Tekintettel arra, hogy ottlétünkkor rajtunk kívül mindössze egy spanyol házaspár tartózkodott vendégként, el lehet képzelni azt a tényleg már terhesnek mondható törődést, ami körbevett bennünket.

Az étkezéseknél minimum négy pincér ugrált körülöttünk, egy falatot sem tudtunk lenyelni anélkül a kérdés nélkül, hogy ízlik-e.
A villánkat többnyire nyolcan takarították, és bármit csináltunk, bárhol voltunk, nem tudott eltelni úgy öt percnél több, hogy valaki ne bukkanjon fel azzal a kérdéssel, hogy miben segíthet.

Ebben a csúcs az egyik pincérlány megjegyzése volt Tamás felé: „I can do everything you like” – azaz mindent megteszek, amit szeretsz. Amire Tamás megjegyzése az volt, hogy azt talán mégsem kellene....
És persze szegény kislány nem is úgy értette, elvégre nem Thaiföldön vagyunk…:)

Amikor Tamás fotózott, félóránként megjelentek a jégbe hűtött törlőkendőkkel és jeges vízzel. Ami persze pontosan kellett is a nagy hőségben.

Ami nekem mindenképpen sok volt, az az étkezések gyakorisága és mennyisége.
Reggeli bőségesen nyolctól kilencig, majd ebéd fél kettőtől, ami többnyire elhúzódott fél négyig. Aztán nyolckor vacsora, kb. tízig. Az ebéd és a vacsora természetesen több fogásból állt, igazi ételkompozíciókkal.

Második nap kaptam észbe, és miután a felénél több ételt hagytam rendre szégyenkezve a tányéromon, a Da Nang-i gyakorlatnak megfelelően áttértem arra, hogy mindössze két fogást kérek, határozottan elmondva, hogy csekély a befogadóképességem.

A napi háromszori kimerítő étkezésen túlmenően természetesen már a reggeli takarítást követően bekészítettek a villánkba egy hatalmas gyümölcstálat, majd délután fél hatkor rendre megjelentek egy uzsonnás-tállal, amelyen mindenféle csábító falatkák sorakoztak.

Ha elmondom, hogy alapból itthon nálunk mindig van bőséges gyümölcstál, de ezen kívül maximum egy kis tányér meleg fogyasztok, el lehet képzelni, hogy milyen szinten terhelt le az emésztés folyamata…

Miközben az első éjszakánkat követően kellően elvarázsolódva, és a bőséges reggelitől eltelve napozgattam a saját kis medencénk partján, azon elmélkedtem, hogy minden jó ember megérdemelne legalább évi két hét pihenést ilyen körülmények között.

Másnap, amikor ugyanebben az időben még a reggeli emésztésével küzdve észleltem, hogy hamarosan ebédelnem kell, rájöttem, hogy talán két hét ebből is sok lenne…
Felidéződött bennem az egykori szakszervezeti beutalós üdülések emléke.
Érdekes, az akkori két heteket nagyon is kevésnek éreztem. Milyen más minden, vagy talán inkább én milyen más lettem….

A vacsoráinkkal kapcsolatban már első délben megkaptuk a kérdést, hogy hol is szeretnénk elfogyasztani. A lehetőségek: egy elvarázsolt kis helyen, körbevéve nagy, sziklaszerű kövekkel, kilátással a tengerre. Vagy a resort nagy közös úszómedencéjének a partján, ami persze szintén a tengerparti látvánnyal folytatódik. Vagy kiszállítással, a saját kis villánkban.

Éppen ebben a sorrendben kértük, tehát az első két esténk nagyon hangulatosan, csaknem meghitten telt.
Azért csaknem, mert a szorgalmas személyzet egy pillanatnyi időt sem hagyott az intimitásra. Mondhatnám, hogy feszes készenlétben álltak mellettünk, de ez nem egészen így volt.

A készenlét mellett megtudtuk az egyik kis húszéves pincérlánytól, hogy ő most éppen nagyon „unlucky”, mert vétett pár hibát. Nem tudta néhány étel nevét, emiatt másnap délelőtt 11-kor körbe kell futnia a sziget bizonyos részét, hogy legyen alkalma gondolkodni és memorizálni.

Hát nem tudom, arra gondolva, hogy mekkora a hőség 11-kor, talán ezt a módszert még maga Makarenko is megirigyelné…

De mindezt messze nem panaszként mondta. Úgy gondolja, hogy ez nagyon is tanulságos lesz a jövőjére nézve.

Bámulatos itt a mi szemünkkel sok minden. Az igyekezetük, ahogyan mindenáron meg akarnak felelni dolgoknak.
Az is, hogy a villák még csak nem is zárhatóak.

Odamentünk többmilliós értékű felszereléssel, és persze jócskán felmerült, hogy el kellene zárni az értékeinket. De hova? Minden villához van természetesen kis páncélszekrény, de abba nem fér bele az értékeink fele sem.

Tamást azzal nyugtattam, hogy ez egy zárt sziget és a személyzet biztosan nem mer lopni. Örülnek, és megbecsülik, hogy munkalehetőséget kaptak.

Hogy mi lesz később, amikor akár több száz vendég idecsődül, azt nem tudni.
Feltételezem, hogy aki erre a szigetre téved, és képes kifizetni a legalacsonyabb, napi 350 dollárról induló szobaárat, az nem szorul arra, hogy a szomszédos villából elcsenjen egy laptopot vagy fényképezőgépet.

De visszatérve a vacsoráinkhoz, az első két este szépen lezajlott. Varázslatos környezet, gyertyafény, különleges látvány a tengerre, romantika.

Harmadik estére BBQ vacsora volt, azért is, hogy Tamás megfotózza, ami természetesen meg is történt. Az eredmény itt látható.
(Ha megnézed, ne felejts el átváltani teljes képernyőre!)

A nagyon finom falatokat közösen fogyasztottuk el a menedzsmenttel, még finomabb borok társaságában.

Összességében azt érzékeltem az egész ottlétünk alatt, hogy egészen más az, amikor egy házaspár vezeti a dolgokat. Valami elképesztő módon érvényesült a női és férfi energiák harmóniája.
Igazi családias légkört teremtettek, és nagyon nehéz volt ellenállnunk annak a csábító felajánlásnak, hogy átteszik a repülőjegyünket, maradjunk még pár napot.

Inkább majd visszatérünk, amikor minden készen lesz.
Most más kalandok várnak ránk. Igazán otthoniak….

Húúú, annyira hosszú lettem (pedig még egy csomó élményt, érzést le sem írtam), úgyhogy most csak egy fotót teszek ide, az első esti romantikus vacsoránkról.

A következő bejegyzésben csak képek lesznek…