Ígértem, hogy írok arról, hogyan is élnek a nyugatról ideérkezett emberek Saigonban.

Persze nyilvánvalóan ezerféle módon, csak úgy, mint a világ bármely táján.
Amúgy nem szeretem az általánosításokat, de a charity-munkám kapcsán látok életmódokat, amik valahogy mégis jellegzetesek, és úgy gondoltam, hogy megosztom a tapasztalataimat.

Saigonnak, éppen úgy, mint bizonyára minden nagyvárosnak, többek közt Budapestnek is, vannak a tehetősebb réteg szemében preferáltabb kerületei. Ezek között az egyik kiemelt kerület a második, annak is An Phu és Thao Dien negyedei, ahol talán a legtöbb nyugati ember bérel házat. Főleg azok, akik gyerekkel érkeznek Vietnámba. Vagy legalábbis egy feleséggel.

Többnyire azért jönnek, mert a családfő valamelyik multinacionális cégnél dolgozik, és kap itt egy szerződést két-három évre. A nyolc-tízezer dolláros, vagy még magasabb havi fizetés mellé jár egy vonzó egységcsomag is élet-és betegségbiztosítással, évente kétszeri családi repülőjeggyel a hazalátogatáshoz. Ha gyerekei vannak, akkor a cég állja a tandíjat, ami szintén nem csekély tétel.
És természetesen kap egy személygépkocsit, korlátlan használattal, sofőrrel.

A multik itt sem rövidített munkaidővel dolgoznak, kivéve persze a vietnámi munkásokat, akik sajátságos munkamorállal bírnak, és többek között az ebéd utáni sziesztájukhoz is minden körülmények ragaszkodnak, de erről szóljon majd egy másik bejegyzés…

Szóval a munkaidő a vezetők számára ugyanúgy napi 12-14 óra, mintha csak otthon lennének.
Beülnek tehát korán reggel a pormentesített, csillogóra fényesített autóba, a sofőr elszállítja őket a munkahelyre, és leggyakrabban este nyolc óra tájt érkezik a hazafuvar. Ezt esetleg színesítheti egy-egy üzleti ebéd, néhány irodán kívüli meeting, és az aktívabb és magukra odafigyelő menedzserek esetében a golf- vagy teniszpályára történő szállítás.

Látszólag tehát itt a gépkocsivezetőknek van a legkényelmesebb élete, és ha az utcán parkoló autókban szunyókáló férfiakat nézem, bizonyos esetekben ez így is van.

Vannak azonban aktívabb feleségek, népesebb családok, akik igencsak kitöltik az alkalmazottaik munkaidejét. Ahol gyerek van, ott az a legtermészetesebb, hogy autóval szállítják az iskolába és valamennyi különórára. Ha a feleségnek bevásárló körútra támad kedve, vagy éppen csak ebédelne, kávézna egyet valamelyik itteni expat-feleséggel, máris hívja a sofőrt.

És ha az asszony van annyira jótét lélek, hogy támogatja a hátrányos helyzetben élő árva, fogyatékos vagy beteg vietnámi gyerekeket, akkor természetesen a gyermekotthonba is a vállalati autón érkezik.
Mondjuk, fogalmam sincs, mit érezhet azt látva, hogy gyakran 50-60 gyerek él kisebb alapterületen, mint az általuk bérelt családi ház. Ezt valószínűleg nem is fogom soha megkérdezni, értékelem, hogy legalábbis adakozik abból, ami neki megadatott.
Miután adakozott - természetesen fotókkal alátámasztva a tevékenységét, hogy legyen miről beszámolnia -, szépen visszaautózik minden kényelemmel körülvett, szeparált világába.

Az említett negyedekben, a Saigon-folyó mentén, számos lakópark található, egyiknek az elnevezéséből sem hiányozhat még véletlenül sem a „Riverside” vagy a „Riviéra” kifejezés. És persze valamennyi szigorúan elkerített, olyan őrző-védő szolgálattal, amelynek a biztonsági rendszerén még egy eltévedt légy sem tud hívatlanul áthatolni.

A védelmi területen belül pedig egy egészen furcsa, és a vietnámi környezethez szokott szemnek teljesen idegen világ tárul elénk.
Geometriai szabályossággal megépített csendes, kis utcák, a járdák mentén szigorú rendben vágott sövények, melyeken egyetlen túlnőtt levelet vagy vadhajtást sem látni.
És egyenkertek az utcák végeláthatatlan sorában, teljesen azonos házakkal, még a redőnyökben sincs különbség. Természetesen minden ház hatalmas, emeletes, és a saját úszómedence alaptartozék.

Vietnámi embert ezekben a negyedekben csak azért lehet látni, mert a sofőrön kívül a bentlakó házvezetőnő, a gyermekvigyázó nanny és a kertész is hozzátartozik a személyzethez.
A folyóparti luxusétterem, a mindenféle nyugati termékeket kínáló kis üzletek egész sora elérhető pár perces sétával. Az más kérdés, hogy egyetlen lépést sem sétálnak, mindenhova autóval mennek.

Engem egészen egyszerűen elborzaszt ez az egyen-élet, ez a szeparáltság, az itteni környezettől teljesen idegen életforma. Nekem ez az egész túlságosan művi...
Semmiképpen nem szeretnék álszentnek mutatkozni, és ebben az egészben nem is a luxust kritizálom. Azt viszont igen, hogy az itt lakó nyugatiak nem a valóságos Vietnámban élnek. Azt még jobban, hogy nem is igazán akarják megismerni.

A múltkor a folyóparti étteremben tartottuk az önkéntesek megbeszélését. Hol is máshol, amikor a legtöbben közülük errefelé laknak… Hogyan is vegyülnének bárhol máshol... :)

A mosdóban pár mondatot váltottam egy ismeretlen nyugati hölggyel. Kiderült, hogy öt hónapja élnek Saigonban.
Az öt hónap alatt mindössze négyszer járt a belvárosban, akkor is a bevásárlóközpontba ment néhány új ruhát beszerezni. És egy hétvégét a férjével az egyik tengerparti városban töltöttek. Mosolyogva tette hozzá, hogy öt hónap alatt mindössze ennyi élményt és tapasztalatot sikerült összegyűjtenie erről az országról.
Nem kellene ahhoz pszichológusnak lennem, hogy tudjam, ez a mosoly nem a belső megelégedettséget és boldogságot tükrözte. Vagyis - ami még szörnyűbb -, éppen hogy azt… Neki eddig terjed az érdeklődése.

Amúgy az említetten kívül van még pár preferált kerülete Saigonnak. Sokan kedvelik a központi részt, azaz az első kerületet, és van a harmadik kerületben is egy luxus negyed.

És persze itt van a mi kerületünkben Phu My Hung, ami kifejezetten egy nyugatias övezet, széles sugárutakkal, kertvárosi résszel és hatalmas, többemeletes, új házakkal, a világmárkák üzleteivel, számtalan európai és amerikai kávézóval, étteremmel. Meg persze koreaival, hiszen Vietnámban a az ingatlan- és vendéglátóipari befektetők jelentős része Dél-Koreából érkezik.

Csakhogy aki a második kerületben lakik, el sem tudja képzelni, hogyan lehet azon kívül élni. Szó szerint örökös megrökönyödést látok az arcokon, amikor kimondom, hogy mi a hetedik kerületben bérelünk lakást. :)
Ezek után talán érthető, ha meg sem próbálom megosztani velük a korábban már ecsetelt, nem mindennapi buszozásos élményeimet….

Az alábbi képeket nem én fotóztam. Plágium... Talán megbocsájtható...:) Az egyik legkedveltebb autómárka az itt élők körében. A méret tipikus, ennél maximum nagyobb lehet...

Saját teraszról a saját medencébe...

Házbelső

Nappali

Fő a biztonság...