Tegnap lementem az itteni fodrászhoz hajat vágatni. Ami azért kalandos, mert amúgy otthon is ritkán járok fodrászhoz, és olyankor is meglehetős aggodalommal gondolok arra, hogy majd jól elrontja a hajamat. Persze, amióta megint hosszú a hajam – és ennek Tamás kérésére úgy is kell maradnia -, sokkal könnyebb a helyzet. Elrontani nem nagyon lehet, a lényeg, hogy a fél év alatt széttöredezett végeket eltávolítsa. Persze otthon is ezt szoktam mondani, pontosabban otthon ezt szoktam mondani, mert itt közös nyelv híján maximum elmutogatni tudtam.

Azzal kezdődött az egész, hogy kiírtam a fordítóprogram alapján a hajmosás, vágás és szárítás vietnámi megfelelőjét, borzasztóan figyelve arra, hogy minden ékezetet és kriksz-krakszot is odategyek. Mert addig már eljutottam végre a nyelvtanulásban, hogy tudjam, ebben a nyelvben éppen ezek a sarkalatos pontok. Egy-egy kis jel a magánhangzók alatt vagy fölött gyökeresen megváltoztatja a szó jelentését. Bele lehet futni kínos helyzetekbe, amik persze még vélhetően bőségesen várnak ránk…
Azt a kérdést is kiírtam, hogy mennyibe kerül.

Mi itt szerencsésen vietnámi környezetben lakunk. Ez azt jelenti, hogy - bár látható volt az apartmanunkról küldött képeken, hogy nagyon nyugatias a lakásunk, az egész épület -, de ahogy kilépünk, a jellegzetes helyi utcácskákat, kis boltokat, utcai árusokat látjuk. Különösen akkor, ha a helyi piac irányába indulunk. És éppen azért szeretjük, mert itt érezzük az itteniek nagy szeretetét, ahogyan örökösen mosolyogva integetnek és köszöngetnek nekünk.

Szóval, múlt pénteken elindultam a piac felé az odavezető kis szűk utcácskában és közben betértem az első fodrászhoz, kezemben a papírral, amire kiírtam vietnámiul az említett dolgokat.
Úgy látszik, még tanulnom kell az írásmódot, mert a fodrászlány meglehetős értetlenséggel hosszasan böngészte a papirkámat. Majd áthívta a szemben lévő rizs-árust segítségképpen. Ő már valamennyit értett a dologból, de a vége mégis az lett, hogy mutogatva tudtam csak megértetni.
Azaz szinte otthonosan érezve magam, megkerestem a samponos flakont, az ollót és a hajszárítót, hogy mit is szeretnék, és mindazért mennyit kell majd fizetnem összesen. A lány leirt a levegőbe egy 4-est és egy 5-öst. Ezt én 45 ezer dongként értelmeztem. Ezután jött az újabb próbatétel: megértetni, hogy nem most maradok itt minderre, hanem majd valamikor a jövő héten visszajövök. Mert, hogy nekem lelkileg is fel kell készülnöm egy ilyen tortúrára…

Ezt meg sem próbáltam elmutogatni, pusztán csak megfordítottam a papíromat, amire tudtommal a „jövő héten” kifejezést írtam. Gyanítom, ezt sem nagyon értette, de azért mosolyogva köszöntünk el egymástól.

Akkor még az volt a tervem, hogy betérek a többi fodrászhoz is árajánlatért, hiszen van kínálat bőven. Legalább nyolc hasonló kis üzlet van a piacig vezető rövid 200 méteres útszakaszon. Aztán úgy döntöttem, fölösleges. Máshol sem beszélnek angolul, s főként máshol is ugyanez lesz az ár. Nem volt kedvem újra szembesülnöm azzal, hogy még írni sem tudok vietnámiul...

És tegnap délben megjelentem a szalonban. Ami kb. 2 x 2 négyzetméteres, leginkább egyszemélyes fodrászatnak látszik. Minden szolgáltatást nyújt, a manikűrtől a pedikűrig, műkörmöt, kozmetikát, masszázst.
Természetesen, mint minden üzlet, ez is utca felé teljesen nyitott, bárki, aki elmegy arra, látja, hogy mi történik. Ez itt senkit nem zavar, hiszen a hagyományos vietnámi házak, lakások mind ilyenek, és senki nem gondol bámészkodó hülyének, illetlen betolakodónak, ha benézünk. Sőt, mosolyogva üdvözölnek, integetnek, ahogyan ezt nem győzöm leírni.
A szalon tábláján ki van írva, hogy masszázs 100 ezer dong.

Bementem, ahol a fodrász (vagy már nem is tudom, minek nevezzem, hiszen minden szépészeti dologhoz ért) éppen manikűrözött. Az aktus alanya kicsit beszélt angolul, ami abban nyilvánult meg, hogy azt mondta, „lit véj” (magyarosan írva). Ezt már megtanultam, hogy ez a vietnámi angol "little wait" azaz „várj egy kicsit” megfelelője :)

A magyar fodrászatokban megszokott módon elkezdtem a – természetesen vietnámi - magazinokat nézegetni, és örömmel fedeztem fel az ismerős szavakat. Bizony! Nem hasztalanul gyűrjük esténként a vietnámi nyelvleckéket, CD-ket, legalábbis olvasásilag valami már alakulni látszik…

Aztán befejeződött a manikűr és sorra kerültem. Ültem a székben, a lány a nyakam köré tekert egy törülközőt, ráfújt a hajamra kétféle habot és elkezdte bedörzsölni a hajamat, masszírozni a fejbőrömet. Kicsit meg is nedvesítette, de semmi folyadék nem csöpögött sehová, épp annyi volt, amennyi kellett. Masszírozott legalább húsz perceken keresztül, csíkokba igazítva a hajtincseimet.
Közben egyre csak nőtt a nézőközönség. Először csak a szemben lévő rizs-árus jelent meg, de folyamatosan bővültek. Ténylegesen csodájára jártak annak a helyzetnek, hogy egy nyugati nő itt „kezelteti” magát a környéken. Ez ugyanis tényleg nem egy turista-övezet, még csak nem is annyira a nyugatiak által lakott terület.
A zavarom egyre fokozódott. És egyre inkább nem tudtam, hogy mitől szorongok jobban: a nézőktől vagy az eredménytől, ami a hajvágás után vár rám…

Egy idő múlva a lány intett, hogy feküdjek fel az asztalra. Itt ugyanis a hajmosó edény nem úgy van, mint otthon, hogy egy székben ülve, a fejedet hátrahajtva, a nyakadat kitörve, iszonyatos fájdalmak és kényelmetlenségek között kell végigélned a hajmosás tortúráját.
Itt végigfekszel egy kényelmes ágyon, és a fejednél van elhelyezve a hajmosó edény.
Engedett egy kis vizet a hajamra, az arcomra, majd egyszer csak elkezdte masszírozni az arcomat. Ez megint csak legalább húsz perc volt. Majd folytatta a fejemmel, nyakammal, vállammal. Boszorkányos mozdulatokat éreztem és valami hihetetlenül jóleső ellazultságot. Közben persze átvillant az agyamon, hogy akkor ez az a masszázs, amit a tábla 100 ezerért hirdet, és hogy én csak egy egyszerű hajvágást akartam, de az egész már cseppet sem érdekelt.

Miután a samponnal is átmasszirozott és kiöblítette a hajamból, hozott egy darab uborkát és mutatta, hogy rátegye-e az arcomra. Mondtam, hogy köszönöm, nem kérem.
Ezután visszaültem a székre és következett a hajvágás. Éppen olyan technikával, amit otthon láttam, és éppen annyit vágott le a hajam végéből, amennyit szerettem volna. Már csak a hajszárítás maradt hátra. Meg persze a fizetés.
Félve vettem elő a pénztárcámat. Ő pedig ugyanúgy egy 4-est és 5-öst mutatott, mint előző héten. 45 ezer dongot, azaz kb. ötszáz forintot fizettem az egészért!
A szolgáltatás pedig messze felülmúlta bármelyik hazai sztárfodrász teljesítményét.

Mondanom sem kell, egyre inkább kíváncsivá tesz, vajon milyen masszázst kaphatok 100 ezerért. Hamarosan kipróbálom…

S ha már szépészet, akkor ez a fotó ide illik. A múlt héten vettem egy doboz hajfestéket. Promóció gyanánt négy ilyen kis tasakot csomagoltak mellé. Igen, pontosan az, aminek látszik: fehéritő testápoló! (Érdemes elmélyülni a vietnámi ékezetekben is:)
Mert itt nem divat a barna bőr, sőt, minden lehetséges dolgot megtesznek ellene. Hogy én mit kezdek ezekkel a tasakokkal, még nem tudom.
Most mindenesetre kifekszem az erkélyre napozni egy kicsit és közben majd kitalálom :)