Július 21-25-ig World Food Festival-t rendeztek Vung Tauban, a dél-vietnámi tengerparton. Már hetek óta izgatottan készültünk az eseményre, hiszen tudtuk, hogy hazánkfiaival is találkozhatunk. Pénteken korán reggel felszálltunk a hidrofilre, azaz az orosz gyártmányú szárnyashajóra, melynek állapota láttán Tamás enyhén kétkedő megjegyzést tett arra vonatkozóan, hogy képes lesz-e megtenni ez a jármű a Saigon – Vung Tau közötti 120 kilométernyi távolságot. Ráadásul amikor már kijutottunk a nyílt tengerre, a viharos hullámok miatt meglehetős dobálózásba lendült a minket szállító csotrogány. Elhaló hangon csak annyit mondtam Tamásnak: szeretlek. Mire hasonló hangszínnel válaszolt: én is nagyon szeretlek.

Aztán mégiscsak szerencsésen kikötöttünk, következhettek az újabb, szálláskereséssel kapcsolatos izgalmak. Már két héttel korábban Tamás tucatnyi kis hotelnek írt mailt, hogy szobát szeretnénk foglalni. Többször telefonált is, mindig azt a választ kapta, hogy majd elolvassák és válaszolnak. Valószínűleg máig sem jutottak el az olvasásig…
Ja, és a telefonálás úgy működik, hogy ha olyan valaki veszi fel a telefont, aki nem beszél angolul, az egyszerűen lerakja…

Az utolsó napokban már minden lehetséges módon megpróbáltunk szállást találni. Az itt élő, vietnámiul beszélő magyar barátunk is be lett vonva az akcióba. Személyesen bementem a saigoni turistairodába is, de sorra azt a választ kaptuk, hogy minden szállodai szoba le van foglalva. Azt tanácsolták, hogy ennek ellenére vágjunk neki bátran, ha nem is a tengerparton, de a város másik részében biztosan találunk szállást. Nosza nekünk, egy kis kalandért soha nem megyünk a szomszédba…

A Vung Tau-i kikötőben szokás szerint taxisok özöne várta az utasokat. Egyikük nagyon meggyőzően bizonygatta, hogy rengeteg olcsó kis hotel van a tengerparton, elvisz bennünket. Hittük is, nem is, de azért beültünk a kocsijába, lesz, ami lesz alapon. És tényleg igaza lett, legalábbis részben. Találtunk kiadó szobát, nem is egyet. Csak éppen nem olcsón. Amikor megnéztem a 30 dolláros áron kínált, lepukkant, ablaktalan, három dollárt sem érő szobákat, sorra kifordultam.
Egy idő után azonban be kellett látni, hogy most, ezen a hétvégén ez a tarifa. Vagy kifizetjük, vagy a homokos tengerparton alszunk, a szaladgáló kis vietnámi sünök (értsd: patkányok) között. Így aztán kénytelen-kelletlen jobb belátásra tértünk és végül sikeresen becuccoltunk egy kis hotel ötödik emeleti szobájába, szemben a tengerrel, közvetlenül azon a sétányon, ahol a fesztivál standjait felállították.

Rövid séta során begyűjtöttük az első benyomásokat.
Egy, hogy mint szinte bárhol a világban, itt is meglehetősen felszöktek az árak a rendezvény idejére. Mondhatni, mindenért kétszeres árat kértek.
Kettő, hogy nemzetközi fesztivál ide vagy oda, napközben csendes az élet, mindenki a tengerben lubickol vagy sziesztázik.
Ha már a lubickolásnál tartunk, meg kell emlitenem azt a szokást, hogy szinte mindenki kizárólag tetőtől talpig felöltözve fürdik a tengerben, sapkával vagy kalappal a fejükön. S ha kiülnek a partra, csakis napernyő alá ülnek. Nehogy lebarnitsa a bőrüket a napsugárzás. Itt a fehér bőr a divatos, s ha valakinek barnább a bőre, az alacsonyabb származásra utal. Értsd ezalatt, hogy valamilyen fizikai munkát végez a tűző napon...
A standoknál tehát ebben a déli időpontban mindössze néhány álmoskás egyetemista üldögélt és maximum prospektusokat lehetett begyűjteni.

Amúgy a pavilonok végeláthatatlan sora hét kilométernyi szakaszon húzódott a tengerrel párhuzamos sétányon. Az utat végig a résztvevő országok zászlói díszítették. Már akkor nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam köztük a piros-fehér-zöld trikolort. Amikor pedig a magyar pavilon tetején messziről kimagasló Lánchíd is előbukkant, igencsak felgyorsítottuk a lépteinket...
Nem kis meglepetésünkre itt is csak vietnámi diákokat találtunk. Azon már nem lepődtünk meg annyira, hogy nem beszélnek magyarul. Angolul is csak kicsit. Nehezen ugyan, de azért csak megértették, hogy magyarok vagyunk és annyi információt sikerült beszereznünk, hogy a magyar csapat majd később lesz itt. Hogy mikor később, azt már nem tudták elmondani. Feltételeztük, hogy öt óra után, amikor már csillapodik a hőség.

Addig is elindultunk felfedezni a város látnivalóit, többek között a Kőrösi Csoma Sándor emlékművet. Hogy hogyan találtunk rá és milyen volt a honfitársainkkal való találkozás, ezek mind külön bejegyzést érdemelnek…
 
Néhány kép az ideiglenesen felállitott konyháról. Itt készülnek a nemzetközi finomságok..