Rengetegszer említettem már a vietnámi emberek kedvességét. Fogom is még jónéhányszor, egyszerűen nem tudunk betelni velük.

Arról talán viszont még nem igazán írtam, hogy mennyire ismernek bennünket, magyarokat. Szinte mindig, mindenhol megkérdezik tőlünk, hogy honnan jöttünk, és a válaszunk nyomán azonnal még szélesebben mosolyognak. „Á, Ungariiiii”, ahogyan ők mondják.
És a legtöbbször azonnal hozzáteszik: Budapest. Még véletlenül sem emlegetik Bukarestet vagy más közel-távoli várost, mint teszik azt a tengerentúl élő, vagy akár európai népek... Abszolút képben vannak, még a legegyszerűbb piaci árusok és a pincérek is. És persze gyakran előjön a „Puskás” név, amit a lábukkal labdába rugó mozdulattal is megerősítenek.

És valamiért mindig előjön a magyarságunkkal kapcsolatban a rózsa is. Nem tudjuk, miért.

S hogy miért ez az ismertség és szeretet a magyarokkal kapcsolatban? Többoldalú a dolog, és erről is nagyon fontos írnom.
Egyrészről rengeteg vietnámi tanult a mi egyetemeinken, és nem csak a szocialista érában, hanem még a rendszerváltást követően is. Több mint 6000 vietnámi diák végzett magyar egyetemeken. Ma szinte mindnyájan felelős pozíciót töltenek be. A múltkoriban azt mondta egy szintén nálunk tanult üzletember, hogy akár a vietnámi kormányülést magyarul is meg lehetne tartani. Ami persze nyilván egy kicsit túlzás, de az mégiscsak igaz, hogy szép számmal vannak a felső-vezetésben is. És van itt Saigonban egy tiszteletbeli konzul, aki szintén a legtermészetesebb módon magyarul köszöntött bennünket, amikor csak úgy, váratlanul az utcáról beestünk hozzá.

A statisztikák szerint Vietnámban él a legtöbb olyan idegen-ajkú, aki beszéli a magyar nyelvet. Mégpedig nagyon szépen, jól érthetően, szinte akcentus nélkül. Le a kalappal előttük, hogy ezt a borzasztóan nehéz nyelvet ilyen jól meg tudták tanulni! Bárcsak nekünk is sikerülne megbirkózni a vietnámival…

Szeretnek itt bennünket, és azt gondolom, hogy ezt nagyon is meg kellene becsülnünk. Nem sok olyan nép van, ahol még ennyire tartja magát a becsületünk. Jómagam talán még a lengyelekről tudok, akikkel persze a kapcsolatot szintén nem ápoljuk eléggé…

A felénk áradó szeretettel és nyitottsággal kapcsolatban egy személyes élmény. A Linkedin-en rám talált egy vietnámi férfi, aki programozó matematikusként végzett az ELTE-n, tehát közös egyetemi szálakat talált közöttünk. Pár levélváltás nyomán kiderült, hogy ráadásul közel lakunk egymáshoz, azonos kerületben itt, Saigonban. Nagyon kedves meghívást kaptunk egy kerti partira, szombatra. Az eső sajnos elmosta a kerti lehetőséget, benti vacsora lett belőle, mégpedig nagyon finom, vietnámi ételekkel. Közben bepillantást kaphattunk egy vietnámi család életébe, beszélgetni tudtunk a helyi érdekességekről, szokásokról.

Eddig is tudtuk, hogy a legtöbb helyen van segítő, akit a gyermekes helyeken Nanny-nek hívnak. Nem feltétlenül kell jómódúnak lenni ahhoz, hogy ezt megengedhessék maguknak. Bár a mi vendéglátóink valószínűleg ebbe a kategóriába sorolhatók. Mindketten diplomások, érezhetően biztos egzisztenciával. Két gyermekük van, a Nanny gyakorlatilag állandó segítséget jelent a számukra a háztartás vezetésében.

Hogy a segítő személyzet mennyire természetes itt, azt jól érzékeltük a beköltözésünkkor. A lakástulajdonos, az ingatlanügynök és a házmenedzser mellett itt volt egy takarítónő is. Akit azonnal beajánlottak nekünk. Xuan minden pénteken délelőtt dolgozik nálunk. Fényesre pucolja a lakást, az ablakoktól a padlóig. Szinte szégyellni valóan kevés pénzért…

Visszatérve a vietnámi vendéglátóinkra, sok érdekes dolgot tudtunk meg tőlük a náluk töltött vacsora során. Az öt és féléves kislányuk húsz perc után az ölembe huppant, átölelt és tökéletes angolsággal azt mondta, hogy nagyon szeret. Mégis meglepődtek a szülők, amikor a vietnámiak kedvességéről, örökös integető köszöngetésükről meséltünk nekik. Állítólag egymást nem feltétlenül köszöntik ilyen szívélyességgel…

S hogy honnan jön még a magyarok iránt érzett szeretet, a „másrészről” majd máskor írok.

És most két fotó Tamástól, a tetőteraszunkról.

Az egyik, amikor közeledik a vihar:
 

A másik, amikor csodálatos a naplemente: