Mióta beköltöztünk a lakásba, szépen sorban alakulnak a dolgaink, kezdenek beállni a mindennapjaink, miközben újabb és újabb dolgokat ismerünk meg az itteni szokásokból. Bőven van még mit tanulnunk…

Tudva azt, hogy mennyire nehézkesen működik az angol nyelvű kommunikáció, azzal a szent elhatározással tértünk vissza, hogy mielőbb elkezdünk vietnámiul tanulni.
Van egy kis nyelvkönyvünk, amiről kiderült, hogy használhatatlan. Letöltöttem a netről jónéhány nyelvleckét is, de eléggé kampányszerűen foglalkozom vele. Többnyire későn este kapok észbe, hogy már megint nem vietnámiztam egy percet sem. Márpedig azt tudjuk, hogy nyelvet tanulni csakis megfelelő intenzitással, hatalmas időráfordítással lehet. A vietnámira ez különösen igaz, olyannyira nehéz nyelvnek tűnik, hogy alapvetően vannak kétségeim a megtanulhatóságát illetően...

És itt van persze a televízió, legalább ötven helyi csatorna, ami megint csak segítséget jelenthetne. Ha… Ha nem lennének itt az angol csatornák. Mert ugye, mennyivel kellemesebb a Star World-ön Született feleségek-et nézni, ami napi szinten megy. Még akkor is, ha ezeket a részeket már többnyire láttam otthon. Sőt, annál inkább, kifejezetten újdonságot jelent eredeti nyelven újranézni.

Amikor előre tudjuk, hogy vietnámiul kell kommunikálnunk, többnyire kikeressük a szükséges kifejezéseket a google fordítóprogramja segítségével, kis papírkára írunk akár komplett mondatokat és azt mutogatjuk a helyieknek. Elmondani is próbáljuk, de ezek elég vicces helyzetek, hiszen egészen másként kell ejteni a szavakat, mint ahogyan mi gondoljuk és próbálgatjuk:)

Mindemellett ez a módszer nagyon jól működik.
A minap, míg Tamás itthon dolgozott, a nyakamba vettem a környéket bevásárlási céllal. Találtam a közelünkben egy bútorboltot, ahol az utcára ki volt állítva egy könyvespolc. Éppen olyan, amilyet mi szerettünk volna. Odamentem a boltoshoz, rámutattam, mire belerajzolta a tenyerébe, hogy 550 ezer dong. Ugyanilyet kináltak a múlt héten a központban 800-ért. Mondom oké, majd előkaptam a kis papírt, amire Tamás még otthon felírta a címünket és a „házhoz szállítás” kifejezést. A pasi bólintott, én kifizettem, ő meg ráírta a papírra, hogy „0 h”. Mindketten elégedetten mosolyogtunk egymásra, és mint aki jól végezte dolgát, elindultam a supermarketbe.

Útközben kezdtem azon morfondírozni, hogy a „0 h” mit jelenthet. Azt, hogy éjfélkor hozza ki? Vagy azt, hogy soha órakor? Elbizonytalanodtam. Biztos, hogy jól tettem, hogy előre fizettem? Azt mondanom sem kell, hogy egy darab cetlit sem kaptam az üzletkötésről. Számla? Ilyesmi itt talán nem is létezik… Semmi vész, gondoltam, legfeljebb majd Tamással másnap visszajövünk, és megpróbáljuk érvényesíteni a jogainkat.

Természetesen semmi ilyesmire nem volt szükség. Amikor 15 perccel később kicsit szorongva felhívtam Tamást, kiderült, hogy a polc már 10 perce meg is érkezett! A „0 h” tehát az azonnali szállítást jelentette. Megnyugtató, hogy itt a dolgok tényleg működnek.

Mint ahogy működik a koreai Lotte Mart-ból is a házhozszállítás. Többnyire dugig pakolom a nagy bevásárlókosarat, egyrészt, mert az otthon megszokottak szerint mindent nagy tételekben vásárolok, másrészt, mert még mindig hosszú a lista a háztartásban szükséges dolgokról. A pénztárnál mindent aprólékosan becsomagolnak, kis zacskót, nagy zacskót, majd még nagyobb zacskókat használva, így szállítás közben semmi nem sérülhet. És olyan gyorsak, hogy a fagyinak sincs ideje kiengedni, mire hazahozzák.

A vietnámiak kedvességének köszönhetően nagyon élvezzük az itteni életet és az intéznivalók sem jelentenek gondot. Így volt ez a minap a cipésszel is. Mindkettőnk szandálján kezdett elválni a ragasztás. Bepakoltam egy szatyorba és bevittem a Ben Thanh-hoz, ahol az utcán, kis székeken ülnek a cipészek, körülöttük tucatszám felhalmozva a javításra váró cipők.
Odamentem az egyikhez, odaadtam a szandálokat. Felmutatta a cérnát, hogy megvarrja-e. Intettem, hogy nem, és ráböktem a ragasztóra. Kivette a szatyrot a kezemből, és intett, hogy menjek el sétálni. Negyedóra múlva, amikor visszamentem, már készen is volt. Harmincezerért, azaz kb. 360 forintért.

Ez sem volt drága, de igazán olcsó az aranyláncaim javíttatása volt. Négy elszakadt láncot bevittünk az egyik ékszerészhez. Nézegette, majd behívta az utcán sétáló biztonsági őrt és intett, hogy kövessük. Az őr átvitt bennünket az utca túloldalára, egy enyhén szólva lepukkant kis műhelybe.
Szépen sorban kirakosgattam a láncokat, megmutattam a mesternek, hogy mi hogyan tartozik egybe, ő pedig elképesztő alaposságú munkába kezdett. Nem csak forrasztotta a láncokat, hanem öt különböző folyadékban át is mosta. Némelyik alatt meggyújtotta a lángot és kicsit forralta. Aggódva néztem, hogy mi lesz a láncaimmal, már épp kezdtem búcsút venni tőlük.
Ezek után egyenként finoman átpolírozta mindegyiket, újra átmosta, hajszárítóval megszárította, és amikor kézbe vettem, tényleg nem lehetett rájuk ismerni, szebbek lettek, mint újkorukban. És fizettem hatvanezer dongot az egészért, azaz 720 forintot.

Szomorúan gondolok arra, hogy otthon egyre nehezebb bármire mesterembert találni. Vagy ha igen, ez a fajta alaposság biztos, hogy már kiveszett...

A könyvespolcunk, amit lassan telerakhatunk. Ami a magyar nyelvű könyveket illeti, tényleg lassú folyamat lesz... Repülés előtt örökösen számolnunk kell a kilókat :(