Saigonból hatórás buszozással lehet eljutni Phnom Penhbe. A Kambodzsa és Vietnám közötti különbség már a határállomáson, első pillantásra szembeötlő. Míg a vietnámi épület szocreál stílusra hajaz, a kambodzsai egy pagodára emlékeztet.
Utaskisérőnk már jócskán a határ előtt beszedte az útleveleket, a vizumhoz szükséges fejenkénti 25 dollárt, mindent csoportosan intézett, így a nézelődésen kívül nem sok tennivalónk volt. Komolyabb biztonsági rendszerbe sem futottunk bele, mindössze a homlokunkon ellenőrizték, hogy nem vagyunk-e lázasak, és kaptunk egy szórólapot, mely a H1N1 influenzáról informált, és figyelmeztetett, hogy a tünetek esetén forduljunk orvoshoz.
A határt átlépve azonnal megváltozott a táj. Egyrészt szakadó esőben utaztunk, a sármennyiségből arra következtettünk, hogy itt az elmúlt időszakban volt már eső. Másrészt ennek ellenére mégis sivárabb, szintelenebb a föld, messze nem láttunk annyi megművelt rizsföldet, mint Vietnám területén.
A határ közelében egymást követik a casinók, vadonatúj, luxust sugárzó épületek. Pár kilométerrel később megjelennek a jellegzetes kambodzsai lakóházak. Valamennyi cölöpökre épült, egyszerű faház, olyan 20-30 négyzetméteres lehet, nádtetővel. Csak elvétve látni bevakolt kőépületet. A kis házak ajtaja nyitva, így gyakorlatilag belátunk az életükbe. Bútor nem nagyon van, szentély és tévé azonban mindenhol.
S ha már a tévénél tartunk, rögtön a buszon ízelítőt kaptunk a kambodzsai karaoke-ból. A képernyőn végig nyomták a klipeket, szinte mind páros ének, közben megy a felirat, amikor a lány énekel, pirosan, amikor a fiú, kéken rajzolódik a szöveg, nehogy bárki is eltévessze a szerepét. A kambodzsai tévécsatornák napi 24 órában nyomják ezeket az amúgy szentimentális, szerelmes, dallamos zenéket, kizárólag karaoke-változatban. Ezen kívül még elég bárgyúnak tetsző paródiák, humoros jelenetek szórakoztatják az élénken érdeklődő, kifejezetten a képernyőre tapadó lakosságot.
Visszatérve a tájképhez, a buszból látható benyomásokhoz, leginkább a szegénység, az elmaradottság az, ami elsőre szembeötlik. A férfiak félmeztelenek, a kisebb gyerekek csupasz testtel szaladgálnak, a bőrük csokoládébarna és szinte mindenki mezítláb van. Minden lehetséges árnyékos helyen függőágyak vannak kifeszítve – ez egyébként Vietnámban is így van -, a legmelegebb órákat ebben fekve töltik. Amint enyhül a napsütés, a házak alatt, a cölöpök között összegyűlnek, láthatóan vidáman élik az életüket. A fiatalabb fiúk, férfiak röplabdáznak a maguk által kifeszített hálószerűség fölött, vagy fociznak.
Az út mentén végig legelésző teheneket, pocsolyákban fürdő disznókat és vizibivalyokat láttunk. Hihetetlenül soványak az állatok, jól látszik valamennyi bordájuk. És persze békésen sétálgatnak az út közepén, vagy komótosan átkelnek az úton a legváratlanabb pillanatokban, már csak emiatt is nagyon megnyugtató, hogy a sofőr nem száguldozik 120-as sebességgel.
Hat óra, fél hét magasságában van a naplemente, a leszálló sötétség egyre misztikusabbá varázsolja az utat.
Kambodzsában gyakorlatilag nincs közvilágítás, legfeljebb a nagyvárosokban néhány utcában. Az útmenti kis házak vagy teljesen sötétségbe borulnak, vagy egy-egy vékony neoncső lóg a ház oldalában, s szór némi sejtelmes fényt.
A közlekedésben itt is a motorozás dominál, ugyanúgy őrült módon hajtanak, kaotikus az egész, de a saigoni forgalomhoz képest még Phnom Penh is csendes kisvárosnak tűnik.
Este fél nyolckor érkeztünk meg, a busz egy sötét utcában tett le bennünket. Azonnal körénk sereglett vagy 20-30 tuk-tuk-os. Ez a helyi taxi, amely négyszemélyes, oldalt, elől-hátul nyitott jármű, az eleje motorszerű, és gyakorlatilag ez a fő közlekedési eszköz.
S mivel itt kezdődött a kommunikáció a kambodzsiakkal, itt kell megjegyeznem, hogy szerencsére sokkal többen beszélnek angolul, szinte mindenhol, ami kifejezetten felüdülés volt a vietnámi nyelvi nehézségek után.
Tamás szokás szerinti előrelátással még Saigonból lelevelezte a szálláslehetőségeket, két címünk is volt, ahol szabad szoba várt bennünket. Míg a félhomályban teljes figyelmünket arra igyekeztünk összpontosítani, hogy a csomagjaink közül nehogy lába kéljen bármelyiknek is, egyik utastársunk, egy karakteres figura megszólított bennünket: - Magyarok vagytok, ugye?
Néztünk rá csodálkozva, kiderült, hogy világjáró amerikai, aki egy ideje Kambodzsában él, itt van gyára, de pár éve az Őrs vezér térnél volt egy barátnője, így könnyen felismeri a nyelvünket :)
Időközben azt is észrevettem, hogy ötven méterre tőlünk egy utazási iroda van, gyorsan célba vettem, próbáltam kiszabadítani magam a taxisok gyűrűjéből. Természetesen vagy négyen voltak a nyomomban, követték minden lépésemet, sorra ajánlgatva a fuvart és az általuk jónak gondolt hoteleket. Az irodában sikerült szert tennem térképre, de persze hiába mutattuk a tuk-tuk-osoknak, hogy hova akarunk menni, láthatóan fogalmuk sem volt. Viszont tíz dollárt akartak kérni a fuvarért.
Ha már ilyen jól összefutottunk a helyismerettel rendelkező amerikaival, gyorsan tanácsát kértem, hogy merre érdemes indulnunk. Megmutatta a térképen és óva intett, hogy a fuvarért maximum két dollárt fizessünk.
Némi alkudozás nyomán sikerült megegyeznünk egy taxissal ebben az árban, aki aztán komoly meglepetést okozott.
Úgy látszik, amikor már tuti az egyezség, és nincs értelme trükközni, hirtelen előbújik a jobbik énjük. Kérdezte, hogy hány napig maradunk, és amikor elmondtuk, hogy másnap utaznánk tovább Siem Reapbe, elmagyarázta, hogy a hotel a 104. utcában van, és a mellette lévő utcában van egy még nyitva tartó jegyiroda, odakanyarodik velünk, hogy megvehessük a buszjegyet másnapra.
Így is történt, megvettük a jegyeket, majd szerencsésen befészkeltük magunkat a Vellkommen Inn hotel kis szobájába.
A 104. utca egyébként a bárok utcája, szinte valamennyit külföldiek, zömében angolok, ausztrálok üzemeltetik.
A mi kis hotelünk is egyben étterem és bár, minden pénteken élőzenével, így péntek este lévén fergeteges hangulatba csöppentünk.
Norvég tulajdonos üzemelteti a hotelt. A nagyon kedves recepciós feljött a szobánkba megmutatni, hogy hogyan működik a széf, s közben figyelmeztetett, hogy ne nyissuk ki az ablakot, mert bejönnek a majmok. Jót nevettem a viccén, mondtam neki, hogy imádom a majmokat :)
Hogy mennyire nem viccelt, az másnap derült ki, amikor megnéztük a közelben lévő Wat Phnom-ot, ahol hirtelen körénk sereglett egy csapat monkey. De méginkább nyolc nappal később, amikor visszatértünk egy estére Phnom Penh-be, de már csak a szemben lévő hotelben találtunk szabad szobát. Ennek az ablakából láttuk reggel, hogy a Vellkommen Inn tetején valóban egész majomcsaládok ugrándoznak...
Mint az előzőekből kikövetkeztethető, Phnom Penhben számmal jelölik az utcákat, csak néhány nagyobb sugárút kapott elnevezést. Hogy a névadók milyen meggondolások nyomán kerültek kiválasztásra, azt valószínűleg senki nem tudná megválaszolni. Csak néhány, az érdekesség kedvéért: Charles De Gaulle, Mao Tse Toung, Sihanuk, Conferedation de la Russie.
Miután lepakoltunk és frissítő zuhanyt vettünk, szokás szerint sétálni indultunk, ismerkedni a várossal. A 104. utca amilyen rövid, annyira van tele zsúfolásig bárokkal, hotelekkel.
Az utca végében folyik a Tonle Sap River.
Lementünk a folyópartra, de a sötétségen és néhány szerelmespáron kívül nem sokat láttunk, ezért inkább a mozgalmasabb, sátrakkal teli tér felé vettük az irányt. Esti piac, mindenféle kambodzsai csecse-becsét kínáló árusokkal, és persze egy egész sor kajálda, körben, a kör közepére lefektetett gyékényszőnyegekkel. Itt ettek terpeszülésben, mezítláb a helyiek és turisták, nagyon hangulatos volt. Gondoltuk, csatlakozunk, kipróbáljuk az élményt.
Körbesétáltunk, hogy megszemléljük az ételkínálatot. A kis asztalkákon gusztusosan előkészitett nyársok, pácolt húsok várakoztak fogyasztásra, némi fénnyel megvilágítva. Sajnos ahhoz túlságosan sok is volt a fény, hogy lássuk a húsokon szaladgáló csótányokat és egyéb gyanúsan mozgó elemeket... Szomorúan lemondtunk a romantikus terpeszben-ülős vacsora élményéről és visszasétáltunk a mi utcánkba.
Egy angol tulaj üzemelteti a Cavern Bar-t, Beatles-ék nyomán, hangulatos hely, finom konyhával, és legalább itt nem láttuk, hogy hány csúszó-mászó alól szabadították ki a megrendelt vacsoránkat. Ennek megfelelően sikerült egy jót ennünk, közben megtapasztaltuk az itteni expat-ek sajátságos életmódját.
Kambodzsában nincsenek komolyabb szabályok, simán lehet éves vizumot kapni, sorra jönnek is a nyugatiak bárokat, éttermeket üzemeltetni. Nem feltétlenül a jó üzleti lehetőség a vonzó, hanem a könnyű élet, az örökösen mosolygó, gyönyörű és könnyen kapható lányok és persze a folyamatos ivászat. Nem egy nyugatiti láttunk egyszerűen fogalmazva csontra részegedve.
Az újabb élményekkel gazdagodva ismét sétára indultunk a sötét utcákban. Egészen félelmetes érzés egy kivilágítatlan főváros utcáin barangolni...
Szerencsére Tamás csak másnap mesélte el, hogy bizony egy kicsit aggódott, mert olvasta, hogy Phnom Penhben fegyveres rablásra is lehet számítani. Rablással nem találkoztunk szerencsére, de fegyveres őrrel igen, aki megállított bennünket a Wat Phnom lábánál azzal, hogy csak nappal lehet felsétálni. Így egy éjjel-nappali közértben bevásároltunk és visszavonultunk nyugovóra térni a biztonságos szobánkba.
| Vietnám - Kambodzsa határán. A háttérben a vietnámi épület. És a kalandozó amerikai, aki felismerte a beszédünket |
 |
Háttérben már a kambodzsai oldal, pagoda-szerű épülettel |
Ilyen határőrtornyot is régen láttunk már.... |
A Wat Phnom alatti téren lévő szobor éjjel... |
... és nappal |
Barátkozó majom a Wat Phnom dombján |
Itt nem tűnik szentségtörésnek az sem, ha szemüveget tesznek a szentek arcára |
A bárok utcája a Vellkommen Inn teraszáról. Napközben mindenki más az előző napi ivászat fáradalmait pihegi, csak Tamás lejti élénken a tánclépéseket :) |
Hozzászólások