A körülményekről beszélgetve a régebb óta itt élő magyarokkal, lelkesedésünk megfogalmazása nyomán gyakran megkapjuk, hogy túl rövid ideje vagyunk itt, majd megtapasztaljuk még a dolgokat...
Valahogy hiszem is, meg nem is. Alapvetően azt hiszem, hogy nagyon fontos az, hogy valaki milyen előzetes elvárásokkal érkezik, pszichológiai kifejezéssel élve: milyen a beállítódása.

Jómagam felkészültem arra, hogy Ázsiába érkezem, s elhagyva Európát, nyilvánvalóan olyan körülményeket, szokásokat találok, amelyek igen távol állnak az EU-s sztenderdtől. Igen, elkeserít az állandó szemetelés látványa. Olykor a gyomromat forgatja az is, amint az utcai kis műanyagszékeken ébedelő, vacsorázó emberek simán az asztal alá köpik a csontokat és rághatatlan ételmaradékokat. Vagy csak egyszerűen a nyálukat. Meg azt is, amit mi, európaiak rendszerint a papírzsebkendőnkbe fújunk...
Közben azonban óhatatlanul felidézem a spanyolországi szokásokat. Végiggyalogolva a Camino 850 km-es szakaszát, volt alkalmam megtapasztalni, hogy a spanyolok sem használnak hamutartót, az ott bárnak nevezett kávézókban, éttermekben simán a földre szemetelnek, éppúgy azonnal kiejtenek a kezükből minden hulladékot, mint az itteniek. Ott is voltak legyek, meg bűz. Pedig Európában jártam.

Sokat hallunk itteni visszásságokról. Amiket mi még szerencsére nem láttunk, személyesen nem tapasztaltunk. Látunk dolgokat, amikről beszélgetünk másokkal, meghallgatjuk a véleményüket. Olykor bizakodva, hogy mi soha nem kerülünk majd ilyen helyzetbe...

Az egyik ilyen a közlekedési morál. Már többször írtam a motorosokról, fogok is, hiszen alapvetően hozzátartozik Saigon életéhez, jellemzőihez. A látszólagos káosz, amikor egy-egy nagyobb kereszteződésben össze-vissza kanyarodnak, nagy ívben és kis ívben, dudálnak, közben áthalad az egyenes forgalom, kerülgetik egymást, simán egymáshoz érnek a kormányok és visszapillantó tükrök.
Ja, és amiről eddig még nem is írtam, az a folyamatos és kötelező fejcsavargatás. Hiába látjuk, hogy egyirányú az utca, simán kihajthatnak szemből. S hiába találunk véletlenül végre egy olyan járdaszakaszt, ahol közlekedni is lehet, azt garantáltan a motorosok is észreveszik és használják. Tehát itt a közlekedésben való jelenlét felér egy tornaóra „fejkörzés jobbra, balra, előre, hátra” bemelegítőgyakorlattal, csak éppen ez a bemelegítés addig tart, amíg haza nem érünk a biztonságos kis fészkünkbe.

Ha csak úgy megállunk bámészkodni egy-egy kereszteződésnél, félelmetesnek tűnik. De amikor át kell mennünk az utca túloldalára, kiderül, hogy mégsem akkora ördöngösség. Határozottan kell menni, ők meg szépen kikerülnek. Talán azért sem annyira félelmetes, mert nem mennek gyorsan, olyan negyvenes lehet az átlagsebesség. Mi eddig két balesetet láttunk, pontosabban két motort felborulni. Mindkét esetben megálltak néhányan segiteni a bajba jutottnak, pedig az egyik alkalommal vízfüggönyszerűen zuhogott az eső.
Ehhez képest sorra halljuk a cserbenhagyásos történeteket. Hogy elütnek embereket és egyszerűen továbbhajtanak. Vagy motoros taxisokat, akik egy esés után egyszerűen visszapattannak a motorra, magára hagyva a nyugati utasukat, meg sem nézik, hogy nem történt-e komolyabb baja.

A busszal való közlekedés is enyhén szólva kalandos. A buszok ugyanis a megállóknál csak lelassítanak, be sem állnak a járdához, az utasok kapkodva szállnak le és fel a mozgó járművekre, miközben a külső sávban ott cikáznak a motorok. Nem egy életbiztosítás tehát a tömegközlekedés sem.
Sietnie kell a sofőrnek, a másik buszt megelőzve érni a következő megállóba, mert a fizetését a szállított utasok száma, azaz az eladott jegyek alapján kapja. Ha már itt tartunk, érdekesség, hogy a buszokon természetesen van kalauz, tőle lehet venni a jegyet. És olykor felszáll az ellenőr is, kontrollálni, hogy senki nem utazik feketén. A buszvégállomásnál a kalauz gyorsan lepattan és rohan elszámolni az irodába a jegyekkel. Sietnie kell, hogy indulhasson az újabb kör.

Elmondások szerint ha a buszsofőr abba a dilemmába kerül, hogy lelassítson annak érdekében, nehogy elgázoljon egy gyalogost, motorost, vagy inkább gyorsan továbbhajtson, nehogy elhappolják előle a kollégák az utasokat, akkor ez utóbbit választja. Nincs akkora értéke az emberéletnek. Számunkra ez elborzasztó, de nekik így természetes. Az ő filozófiájukban nem ez az élet lényege. Ez csak egy fizikai test. A lélek tovább él...

A másik nagy ellentmondásnak látszó pont az örökös mosoly, a belső béke és boldogság. Azaz, hogy mi ezt olvassuk le a mosolyukból, a kedvességükből. Összetartást látunk, nagy családokat, sok gyereket. Üdvözölnek, integetnek. Ha a gyerek épp nem vesz észre bennünket, a vele lévő felnőtt azonnal mutogat felénk, és a gyerek már emeli is integetésre a kezét. Csak ilyeneket látunk, s nem nehéz azt a következtetést levonnunk, hogy itt boldog, békés családok laknak.

Közben halljuk, hogy komoly méreteket ölt a családon belüli erőszak, a nemi erőszak is, de a feleség és gyerekek rendszeres verése is.
Sőt, eladnak gyerekeket, külföldieknek.

S ha már itt tartunk, egy pár gondolat az anyagi körülményekről. Sokkal tágabb az olló, szélesebb a szakadék a nagyon szegények és a hihetetlenül gazdagok között. Vadonatúj terepjárók, nyolcszemélyes egylégterűek, limuzincsodák suhannak az utakon, természetesen saját sofőrrel. Az elképesztő mennyiségű nemzetközi iskola előtt komoly torlódások, közlekedési dugók alakulnak ki a tanítás befejeztével. Természetesen nem él itt annyi expat, hogy a külföldi gyerekek töltsék meg az iskolai létszámot. A gazdag vietnámiak gyerekei töltik be felerészben. Miközben ezekben az iskolákban akár 18 ezer dollár is lehet egy-egy évi tandíj! S hogy kik ezek a sikeres szülők, milyen vállalkozásból szerzik mesés vagyonukat, arra a válasz egyetlen varázsszó: korrupció. Ennek mértékéről is legendák keringenek. Inkább nem részletezem. Szerencsére mi még nem futottunk ilyen helyzetbe.

Az anyagi körülmények másik oldala az elképesztő szegénység, nyomor. Családok tömegei élnek szűk kis helyiségekben, amit mi a legjobb indulattal sem nevezhetnénk lakásnak. Az utcára nyilnak, pontosan látni a bent uralkodó embertelen körülményeket, a mérhetetlen koszt. Bútoroknak nyoma sincs, leterített gyékényen, rongydarabokon alszanak, ott altatják a gyerekeket is. És ők a szerencsésebbek. Mert rengetegen alszanak egyszerűen az utcán. Családok, gyerekkel.
És nem tudom egyértelműen elítélni ezeket a családokat, csak mert pénzért odaadják a gyereküket. Főleg, mert hiszem, hogy a gyerek emberibb körülmények közé kerül.

Pár hete olvastam egy esetről az itteni egyik expat-ek számára készült magazinban. Egy amerikai család örökbefogadott egy vietnámi gyereket, s most, hogy a gyerek felnőtt, visszajöttek, hogy megmutassák neki, honnan származik. Felkeresték a biológiai szülőket is. Mire a szülők további pénzt követeltek. Állítólag nem kirívó eset, gyakran megtörténik. És felháborodást kelt.
Pedig nem gondolom, hogy ez valami vietnámi torzulás lenne. Épp elég olyan esetről tudok, amikor Magyarországon a szülészeten felejtettek csecsemőket, akik állami gondozásban nőttek fel, majd felnőttkorukban megkeresték a szüleiket. És akkor már, keresőképesen, nagyon is kellettek apának, anyának ...
A visszásságokkal kapcsolatos dolgokat még folytatom. Pro és kontra...