Képzeletben a Gödör felé tartok. Lelkileg pedig benne a gödörben...
Közeledem az Erzsébet térhez, rácsodálkozom a rügyező, zöldellő fákra, a frissen kibújt fűre, a nyiladozó virágokra. Nagyot sétálok a parkban, nézem a gördeszkával ügyeskedő srácokat, a metró felé igyekvő embereket, majd lassan lesétálok a lépcsőkön.
A bejárathoz érve egyre több ismerős arcot látok. Belépünk, odabent még nagyobb a tömeg. Zsófit alig lehet megtalálni a család, a barátok gyűrűjében. Körülveszik, ölelgetik, úszik a szeretetben. Mosolyog, mindenkihez van egy kedves szava. Büszkén nézem, csak úgy távolról.
Felidézem a nyári emléket, amikor együtt ragasztottuk a Szigeten a fotókat. Csapatban dolgoztunk. Sokan voltunk, mégsem elegen, hogy folyamatosan pótolni tudjuk a pillanatok alatt szétkapkodott plakátokat. Aztán egyszercsak mind elfogytak, már nem volt mit kiragasztani...
Mindegyik fotóból kaptam egy példányt. Most otthon vannak az egyik dobozban, a többi értékem között.
Ma este 6-kor megnyílik a New Angle Team „Rock a rasszizmus ellen” című fotókiállítása a Gödörben.
És amikor eloszlik a tömeg, Zsófi odajön hozzám. „Gyere Mamikám, igyunk meg valamit, annyi mindent szeretnék elmondani neked!”
Leülünk, és csak beszél és beszél, és közben kétpercenként csöng a mobilja, eligazít, egyeztet, diszponál, és már zúg a fejem. De nem baj. Csak ülök Mellette, nézem, hallom a hangját, együtt vagyunk...
Nem hittem, hogy ennyire nehéz lesz. Hogy ennyire fájhat, hogy nem vagyok ott. Mindig, minden nagy mérföldkőnél ott voltam, minden fontos pillanatukban.
Megállíthatatlanul ömlenek a könnyeim. Tamás kivesz a hűtőből egy üveg vörösbort. Kinyitja, koccintunk.
Hajrá Zsófi és hajrá New Angle Team, nagyon sok sikert valamennyi munkátokhoz!
Hozzászólások