Még három nap után is igencsak szoknunk kellett a hanoi időjárást. Jóllehet, már nagyon jól belejöttünk a saigoni 33-36 fokos párás hőségbe, azért vágytunk egy kicsit az enyhítő 27 fokra. Enyhülést valóban jelentett, talán túlságosan is. Napsütés gyakorlatilag nem volt, hiszen azt a két órát, amíg az ott töltött egy hét során kivillant a nap felhők közül, igazán nem lehet annak értékelni. Volt viszont szellő, és igazán lenyomósan ránk nehezülő pára.
Vasárnap reggelre pedig arra ébredtünk, hogy szakad az eső. Miközben a napot a Ho Chi Minh Mauzóleumben terveztük kezdeni, ahol a Lonely Planet szerint többórás sorbanállásra kell számítanunk.
Nyáridőben – április 1-től október 31-ig - délelőtt 11 óráig van nyitva, azért valójában úgy terveztük, hogy legkésőbb fél hétkor felkelünk. Így kalkuláltuk ki, hogy az ébredési ceremóniánk, kávézásunk is beleférjen, meg a szállodai reggeli, meg hogy ne hajtsanak el a hosszú sor végéről 10-kor azzal, hogy már úgysem jutunk be. Mint utóbb kiderült, szerencsére nem volt erőnk a hajnali keléshez. Pontosabban meg sem hallottuk az ébresztő hangját fél nyolcig. Akkor viszont az ébresztővel párhuzamosan a zuhogó eső hangjait is:(
Kilenc óra lett, mire kiléptünk a hotel kapuján, addigra már csak szemerkélt. Ennek ellenére Tamás azt mondta, mielőbb szerezzünk be esőköpenyeket, hogy a hosszú sorállás közben ne ázzunk át teljesen. Három sarokkal később találtunk is egy nénit, aki egészen komoly kollekciót spájzolt be a kis boltjának.
Tamás szíve szerint egy Kitty-set álmodott meg nekem, de sajnos épp nem volt raktáron. Ezért egy lila pöttyöset választottam. Pedig volt rózsaszin is ám!
Tamás választása kicsit elhúzódott, sokáig válogatott, felpróbált különböző színű és vastagságú darabokat. Egy tartósabbra hajtott, ami akár több évig is használható. (Na ja, gondolni kell a monszunos időszakra is!) Korábbi tapasztalata szerint ugyanis az olcsó, vékony köpeny egy nap alatt szétszakad.
Hosszas válogatás után szerencsésen megállapodott az egyiknél. Az enyém száz forintba, az Övé ezerbe került. A sikeres vásárlást követően azonnal beburkolóztunk, amitől két perc alatt szabályosan úgy éreztük magunkat, mintha dunsztban lennénk.
Sebaj, azzal a biztos tudattal vonultunk a Mauzóleum irányába, hogy rajtunk ugyan ki nem fog az eső, mi végig tudjuk állni a többórás sort.
A Mauzóleumhoz közeledve két dolog vált láthatóvá már messziről: egy, hogy szó sincs hosszú tömött sorokról, alig pár ember lézeng (még jó, hogy húsvét vasárnap az embereknek akad más programjuk is), kettő, hogy a Mauzóleum előtt kilométer hosszan ponyva fedi eső, és nyilván nap ellen is a sorbanállásra kijelölt útvonalat. Egyébként amire odaértünk, az eső teljesen elállt, az esőköpenyek visszakerültek a zacskójukba és soha többé nem kellett onnan elővennünk :)
A Mauzóleumban nem szabad fotózni, ezt tudtuk, ezért Tamás nem is hozott gépet magával. Az én kis masinámat le kellett adni egy szatyorban, még messze a bejárat előtt . Olyan profi módon van megoldva az egész, hogy a kijáratnál, ami legalább fél kilométerre van a leadás helyétől, ott várt a kis szeretett gépem.
Pedig nem sok időt töltöttünk bent. Mert nem lehetett. S ahogy fotózni nem lehet, talán írni sem szabadna róla. Annyit talán mégis, hogy monumerntális épület (kivülről fotózható). Ho apó az emeleten tekinthető meg. Kb. félemelet magasságában van a talapzat, innen magasodik fel az üvegkoporsó, így amint körbevonulunk, épp a mi magasságunkban látható. Olyan, mitha békésen aludna. A terem egyik oldalán lehet bemenni, három oldalon végigvonulni, így hamar elérjük a kijáratot. Megállni nem nagyon lehet, tehát összességében maximum két perc, amit bent tölt egy-egy látogató.
A Lonely Planetben olvastuk, hogy a nagyon szerencsések épp elcsíphetik az őrségváltás ceremóniáját. Hát, tényleg nagyon szerencsések vagyunk, nekünk abban a két percben éppen sikerült! Négy fehér ruhába öltözött őr védi Ho apót, lent, a talapzat mellett. Mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal állnak, mint mindenhol az őrök a Ho Chi Minh komplexum valamennyi épületében. Az őrségváltás katonás mozdulatokkal, hangtalanul zajlik.
A Mauzóleumból az Elnöki Palotába vettük az útirányt. Itt élt, dolgozott Ho apó, de nem csak a főépületben, hanem egy hangulatos nyári házban, az un. House-on-stilts-ben. Látható az eredeti berendezés, az általa használt autók a garázsban állnak. Gyönyörű park és tó veszi körül a Palotát, gondozott, burjánzó növényekkel.
Innen a Nyugati tó felé folytattuk a turistáskodást. Útközben megnéztük a Quan Thanh Temple-t, melyet a Ly dinasztia alapított 1010-1225 között. Körbesétáltuk a Trúc Bach tavat. Sajnos, az időjárás miatt a romantikus vizibicklizést ki kellett hagynunk, pedig nagyon csábító, hattyú alakú járművek várakoztak a tó partján a különleges élményre vágyó turistákra.
Az már lehangolóbb, hogy a tó tele van dobálva szeméttel, nem is annyira csoda, hogy mindenfelé döglött halak lebegnek a felszinén.
A tavat hosszú híd választja el a Nyugati tótól. Innen egy kisebb híd nyúlik be a Nyugati tó felé, a Tran Quoc Pagodához, mely 12 szintes, és az egyik legrégibb pagoda Vietnámban. Az évszázadok során többször felújították, ennek köszönhetően nagyon megkímélt állapotban van.
A tavaktól hazafelé tartva megnéztük a Heroes Memorialt és a Hanoi Citadel-át. Ez utóbbi azért is volt élmény, mert az utikönyv szerint nem látogatható, a honvédség területére esik. Az első kapunál valóban elhajtottak bennünket, de száz méterrel odébb simán besétálhattunk. Erről már kevésbé mondható el, hogy gondot fordítanának a karbantartására.
Kissé kimerülten tértünk vissza a szállásunkra, de ezután következett a feltöltődős, boldog skype-olás a Gyerekekkel, melyről előző bejegyzésemben, húsvét kapcsán írtam :)
| A Mauzóleum épülete - itt már kijöttünk, visszakaptam a fényképezőgépemet |
 |
Akik még befelé mennek.... |
Pára ült egész Hanoi felett - Trúc Bach tó |
A hattyú-alakú vizibicklik árválkodnak... |
A halak pedig sorra pusztulnak :( |
A 12 szintes Tran Quoc Pagoda |
| Hanoi Citadel |
 |
Hozzászólások