Hogy, hogy s nem, történt, hogy megintcsak egy kis gekkó született az amúgy is már túlnépesült famíliába. Egy olyan családba, akik békésen élték életüket a maguk jól belakott, nagyvárosi környezetben kialakított kis kuckójában. Elkóboroltak ugyan olykor valamennyien erre-arra, finom falatokra vadászva. Különösen szerették a napsütötte helyeket, ahol vidáman lehetett melegedni, s titokban, rezzenéstelenül várni a mit sem sejtő, gyanútlan legyek és egyéb rovarok felbukkanását. Ilyenkor hirtelen mozdulattal rávetették magukat áldozataikra, s egy szempillantás alatt már el is tűnt az imént még boldogan, gondtalanul repdeső bogárka a sötét gekkógyomorban. Esténként azonban szépen sorban a fények közelében, a lámpák körül gyülekeztek.
Csekély értelmük ellenére ugyanis jelentős megfigyelőképességgel rendelkeztek. Ennek nyomán tettek szert azon tudásra, miszerint ezek a nagyon ízletes falatnak minősülő, kecsesen szálldosó rovarkák is a fény irányába tömörülnek, és így még könnyebb nyakon csípni őket.

A történetünkben szereplő gekkó-dinasztia tehát a forgalmas nagyváros egyik épülettömbjében vert tanyát. Apáról fiúra, és anyáról lányra szálló alapszabály lett a körükben az, hogy soha nem próbálnak átmenni az utca túloldalára. Mégpedig azért nem, mert az úttesten azok a hangoskodó óriások uralkodtak, akik a számukra érthetetlenül kerek, nagyméretű lábaikkal olykor még gyorsabban közlekedtek, mint ők. Meghajoltak az „erősebb győz” elve előtt, és eldöntötték, hogy nem hívják ki maguk ellen a sorsot. Szomorú anekdoták születtek azokról a kivételekről, akik szembeszálltak mindezen alapszabállyal, s az úttest közepén, zöldlevél vékonyságú formátumban vetettek örök horgonyt, elrettentő példát szolgáltatva az újabb szabály-szegni akaróknak.

A mi kis főhősünk is hallott már számtalan történetet, édesapja és nagyapja is ízes szavakkal, szemléletes részletességgel vetítette előre a túloldalra vágyok sanyarú végzetét.

Kis főhősünkben azonban ellenállhatatlan kíváncsiság tombolt. Úgy képzelte, hogy az utca túloldalán bizonyára mézeskalácsból van fonva minden ajtókilincs, és az ottani rovarok cukorszirupos, tejszínhabos szárnyakkal repdesnek a levegőben. Ennek már a gondolatára is összefutott a szájában a nyál.

Gondolt egy merészet, és kihasználva az alkalmat, míg szülei a napsütésben kapdosták sorban a legyeket, ő fogta magát és egy bátor mozdulattal nekivágott a nagyvilágnak. Pár perccel később hevesen verdeső szívvel tekintett vissza egykori hazája irányába, s maga sem értette, hogyan nem vált máris anekdotává.
Mindenesetre ezen kellőképpen felbuzdulva elindult feltérképezni a terepet. Keserű csalódással tapasztalta, hogy bizony itt sem másabb az élet annál, mint amit odahaza megszokott. Ráadásul a szülei is egyre jobban kezdtek hiányozni.
Olyannyira nekibúslakodott, és szülei intelmeire gondolva olyannyira elszégyellte magát, hogy elhatározta, ebben a nagy szégyenben legjobb lesz elbujdosni.
Belopakodott az egyik nagy házba, felosont egészen a második emeletig. Itt talált egy ajtót, ami alatt éppen be tudott kúszni, és egy hirtelen mozdulattal bebújt a sarokban álló hűtőszekrény mögé.

Azóta is ott sírdogál magában és egyre csak azt hajtogatja, hogy máskor mindig szót fogad a felnőtteknek.