Hetek óta tervezem a blog megkezdését. Ma igazán elérkezettnek érzem az írást, hiszen az első lényeges lépésen túljutottunk, közelebb kerültünk Vietnámhoz. Eladtuk Tamás autóját! Kicsit megsirattam, mintha valami élőlénytől búcsúznék. Mondjuk mindig is ilyen voltam, nálam az autók is kicsit családtagnak számítanak.
Az ország legkeletibb városából érkezett, kopaszra nyírt nepper Tamás szerint szimpatikus fiú. Jómagam visszafogottan csak annyit mondtam utólag, hogy a telefonálási stílusa alapján rosszabbra számítottam. Kp zsebből zsebbe, és a Passat már meg is kezdte új, számunkra nyilvánvalóan követhetetlen új életét. Azért még egy utolsót simítottam rajta, felidézve a tavaly téli behavazott állapotát – amikor is rendre szívecskéket és Tom feliratot rajzolgattam ablakaira – és jó utat kívántam neki. Most már csak fotók őrzik emlékét.
Szóval az első lépés a cél felé. De hogyan is jött ez a cél? Kicsit vissza a kezdetekhez.
Amikor Tamást megismertem, tudtam, hogy a már megjelent fotókönyvei mellett félbemaradt egy vietnámi projekt. Gyönyörű panorámafotók az ország néhány részéről, de nem komplett és nem elegendő egy könyvhöz. Vissza kell mennie a befejezéshez.
Januárban, a havas téli estéken hosszú sétákat tettünk és a lehetséges közös jövőnkről beszélgettünk. Addigra már gyanítható volt, hogy a gazdasági válság velünk sem lesz kíméletes. Hogy lépnünk kell, mozdulni valamilyen irányba. Tamás azt mondta, ha nem ismert volna meg, ha nem szerelmesedünk össze, most felülne az első Ázsia felé tartó gépre. Sokat mesélt az ottani élményeiről, az emberekről, a kedvességükről, nyitottságukról, az örökös mosolyukról. Vietnámot a mai napig is csak a Mosoly országaként emlegeti.
Elgondolkodtam. Ázsia? Vietnám? Vonzó hely, szívesen megnézném közelebbről. Na de ott élni? Szinte zsigerből jöttek az ellenérzéseim. Nem hogy a nyelvet nem ismerem, és nem is nagyon szándékoztam eddig megtanulni, de még a feliratokból sem fogok érteni egy kukkot sem. És igaz ugyan, hogy eléggé extravagánsnak és különcnek tartanak az ismerőseim - valljuk be, nem ok nélkül -, de annyira azért mégsem szeretek eltérni a nagy átlagtól. Nem akarnám, hogy azonnal lássa rajtam mindenki, idegen vagyok arrafelé. Tamás szinte a kezdetektől mandulaszeműnek hív. És ugyan olykor, különösen kora reggelente, ez a mandula meglehetősen vékonykának látszik, még akkor sem közelítek annyira a vágott szeműekhez, hogy maguk közéjük tartozónak tekintsenek. Felrémlett korábbi izraeli utazásom emléke, ahol úton-útfélen megszólítottak, nagyon-nagyon kedvesen, de azonnal azonosítva. „What are you doing here? You aren’t Jewish!” Pedig az nem is látszik annyira feltűnően. Vagyis nem tudom. Régen itthon sokan zsidónak néztek. Lényeg, hogy ott pontosan tudták, hogy nem oda tartozom. És valahol Vietnámmal kapcsolatban is ez volt az első gondolataim között. Hogyan tudnék oda tartozni? Mindig kívülálló leszek.
Ugyanakkor a lelkem egészét, testem összes porcikáját áthatotta az érzés, hogy végre megtaláltam azt a FÉRFI-t, akit egész életemben kerestem és vártam. Nem kérdés, hogy a világ bármely tájára követem. Hangosan csak annyit mondtam, hogy szívesebben élnék angol nyelvterületen, egy olyan országban, ahol valamelyest tudok kommunikálni. És ebből van egy pár kerekded bolygónkon. Mindjárt vágyaim első számú befutója, az Egyesült Államok, azon belül is New York. Több, mint húsz éves álmom. Igaz, a tornyok ledöntése sok mindenben újragondoltatta velem a dolgokat, a globalizációval kapcsolatban is más megvilágításba került a „szép, új világ”, de azért még találnék pár helyet ezen a golyóbison, ami élhető, és ahol az angol nyelvet beszélik.
Tamás azonban teljesen elvarázsolt. Nem csak a személyiségével, a történeteivel is.
Aztán teltek a hetek, a hónapok, a munkánk szempontjából egyre rosszabbul, egyre több üzleti kudarccal, szinte munka, megrendelés nélkül. A csapból is a gazdasági válság részletei folytak, vegyítve a magyarok pesszimista világfájdalmával. Hogy a politikai hangulatról és csatározásokról ne is beszéljünk. Mindezzel párhuzamosan szilárdult bennünk az eltökéltség: szerencsét próbálunk valahol máshol, egészen pontosan a Tamás által kedvelt Vietnámban.
Szeptemberben meghoztuk a végső döntést és elkezdtük sorra venni a tennivalóinkat. Mit mozgósítunk, mi marad, ami marad, kinél marad? Így jött az, hogy Tamás autóját eladjuk, csakúgy, mint az én lakásomat. Az autón tehát ma túladtunk.
A lakásomat pedig meghirdettük.
.jpg)
Hozzászólások