Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó

Azok megnyugtatására, akik esetleg még nem hallották Terry Fox nevét, őszintén bevallom, hogy magam is valamikor öt héttel ezelőtt értesültem a történetéről.

Terry 1958. július 28-án született Kanadában. Gyerekkorában lelkes atléta volt, rögbizett, baseball-ozott, és kosarazott. Vidáman élte az életét egészen 1976 novemberéig, amikor egy kisebb autóbaleset során megsérült a jobb térde. Orvoshoz azonban csak a következő év márciusában fordult, amikor a fájdalmai egyre intenzívebbé váltak.
Csontdaganatot diagnosztizáltak nála. És jóllehet, ő maga a balesetével hozta összefüggésbe a betegség kialakulását, az orvosai szerint a ráknak ez a formája gyakran kezdődik térdpanaszokkal, és a sérülésétől függetlenül keletkezett. Azonnal amputálni kellett a jobb lábát és kemoterápiás kezelésben részesült.
Terry a tanulmányaiból pontosan tudta, hogy 50 százalékos az esélye a túlélésre. Tudta azt is, hogy mindez a rákkutatás fejlődésének köszönhető, két évvel korábban csupán 15 százalékos lett volna az életben maradás lehetősége.

Az amputációt követően hihetetlen akaraterőről tett tanúbizonyságot. Három héttel később már műláb segítségével sétált és az édesapjával golfozott. A kemoterápia 16 hónapig tartott, de már ezidő alatt csatlakozott az Észak-Amerikai Kerekes-székes Kosárlabdacsapathoz, ahol kiemelkedő eredményeket ért el. Rendszeresen látogatta a sorstársakat és azok családját, a túléléssel példát akart mutatni másoknak.

Olvasott egy cikket az első amputált emberről, aki teljesítette a New York-i maratont. Az inspirációt ebből merítette, és kemény felkészülést követően 1979 augusztusában sikerült megtennie British-Columbiában a távot. Utolsóként futott be, de szinte elsőként ünnepelték.

A sikeren felbuzdulva és tudva, hogy milyen kevés pénzt tudnak a kórházak rákkutatásra fordítani, eldöntötte, hogy végigfutja Kanadát és megpróbál ilyen módon pénzt és támogatást szerezni. A kezdeti célkitűzése az volt, hogy 1 millió dollárt gyűjt össze. Később úgy gondolta, hogy ha minden kanadai állampolgár hozzájárul egyetlen dollárral, akkor összejöhet 24 millió. A Kanadai Rák Szövetséghez fordult segítségért. A Szövetség szkeptikusan fogadta ugyan a tervét, de úgy gondolták, hogy ha Terry olyan orvosi leletet kap, amelynek alapján képes teljesíteni a tervét, akkor támogatják. Ekkor azonban szívnagyobbodást állapítottak meg nála, és az orvosai figyelmeztették a kockázatokról. Terry megígérte, hogy azonnal megáll, amikor szívproblémát észlel, így megkapta az orvosi hozzájárulást.

Ezt követően megkeresett számos nagyvállalatot, így sikerült szponzorokat találnia. Többek között a Ford, Adidas és Imperial cégektől kapott támogatást.

1980. április 12-én indult útnak, melyet „A remény maratonjá”-nak nevezett. 143 napon át futott, összesen 5.373 kilométert tett meg. Az időjárási nehézségeken túlmenően elképesztő csatát vívott a fájdalmakkal, a kiújuló betegséggel. Ameddig jártányi ereje volt, egyetlen napra sem adta fel a maratont.

Futását milliók követték nyomon, a nagyobb városokban tízezres tömegek előtt tartott beszédet. 23 millió dollárt gyűjtött össze, melyet a rákbetegség gyógyítására és kutatási célokra adományozott.
Egészségi állapota a megerőltető futásban rohamosan romlott, a daganat áttevődött a tüdejére.
1981. június 28-án hajnalban ment el végleg. Egy hónap múlva lett volna 23 éves...

Kanada legnagyobb hősei között tartják számon.    
Emlékére a világ számos országában rendeznek minden évben jótékonysági futást, melynek bevételeit a Terry Fox Alapítvány továbbra is rákkutatási célokra fordítja.

Itt, Saigon 7. kerületében tegnap tartották a Terry Fox Run-t, melyen rajtunk kívül több ezren vettek részt. Az öt kilométeres szakaszt ki futva, ki sétálva, ki biciklivel tette meg.
A teljesítést követően pedig egy hamisítatlan, forró hangulatú rock-koncert részesei lehettünk. 
Kisfilm:

 

Ba, Hai, Mot, Rajt :)

A lelkes magyarok :)

Kicsi...

Kisebb...

Még kisebb... :)

Akik tényleg futnak...

És aki biciklizik...

Van, aki igy....

És van ilyen is....

Meg ilyen...

Ő csak sétálgat....

Egy arc a sok vidám között...

Tamás rendületlenül fotózik...

Hurrá, célba értem!

Saigoni Old Boys zenekar :)

Saigonban egyik kedvenc helyem a Ben Thanh tér, amit megérkezésünkkor egyszerűen Concorde-nak neveztem el a többsávos körforgalom miatt. Na meg persze amiatt is, mert akkoriban minden vietnámi szó, név, kifejezés megjegyezhetetlennek tűnt számomra, és szükségem volt tájékozódási, beazonosítási pontokra.

Aztán valahogy szépen sorban, észrevétlenül rám ragadtak az utcanevek, s olykor mélyen elcsodálkozom azon, hogy milyen szépen kezdem kiismerni magam ebben a hatalmas, tizenvalahány milliós városban.

Mindez azért sem csekély teljesítmény, mert valójában nem létezik egy igazán normális térkép, amelyik pontosan jelölné az utcákat. Képtelenség is lenne valószínűleg, a városkép olyan gyorsan változik, és olyan ütemben épülnek új negyedek a korábbi puszták vagy mocsaras területek helyére, hogy akár havonta lehetne új térképeket készíteni. Legbiztosabb tájékozódási lehetőségünk a google-map, amelyik valóban rendszeresen frissül. Tamás a múlt héten örömmel fedezte fel, hogy már a mi házunk is teljesen jól látszik rajta :)

Mindemellett van azért térképünk, amely meglehetősen elnagyolt, de legalább a hátoldalán a buszok útvonala, az indulási helyek és végállomások fel vannak tüntetve.

Mondjuk mindebből ez a két utóbbi a legfontosabb, a saigoni buszközlekedéshez ugyanis az is hozzátartozik, hogy adott busz a legváratlanabb helyen letér a megszokott útvonalról, vagy egyszerűen visszafordul és tesz egy hatalmas kitérőt.
Bizonyára megvan ezeknek a furcsaságoknak a magyarázata, de én még nem tudtam rájönni az okára.
Mint ahogy arra sem, hogy mi történik vajon azokkal az utasokkal, akik azokban a megállókban várakoznak, amelyeket éppen elkerül a spontán módon másik útvonalat választó busz. 
Valószínűleg nem csinálnak nagy problémát belőle, hiszen olykor maguk az utasok is elég érdekesen viselkednek.

Ezért is kedvencem a Ben Thanh tér, ahol a buszra várva imádom elnézni a szédületes forgalmat, az össze-vissza és keresztbe-kasul kanyarodó buszokat, a köztük lavírozó motorosokat, a futkározó embereket és persze az utcai árusokat, akik egészen furcsa portékákkal bírnak olykor.

Buszra várakozva lehet itt venni a napszemüvegtől, esőkabáttól, legyezőtől, játékoktól, manikűrkészlettől, fülpucolótól elkezdve mindenféle ételekig bármit, melyek nagy része számomra beazonosíthatatlan.
Ja, és persze lottót, mert lottószelvényt ebben a városban bárhol, bármikor, akár minden lépésnél vásárolhatsz.

A térnek ez az oldala amúgy kifejezetten a helyi emberek fogyasztási szokásaira épít, hiszen már többször írtam arról, hogy nyugati ember nemigen veszi igénybe a tömegközlekedést.
Sőt, egyáltalán nem.

A turisták is többnyire a tér túloldalán járkálnak, a hatalmas piac miatt, ahol viszont az ittenitől teljesen eltérő az áruválaszték, és a ciklósok is tömegével és meglehetősen rámenősen kínálják egyórás sétautazásaikat.

Visszatérve a buszos oldalra, a vietnámiak a helyi járatokon hasonlóan közlekednek, mint a magyarok a vonaton.
Otthon ugyebár még el sem indul a vonat, máris kicsomagolásra kerül a jó kis hazai, többnyire a rántott húsos, kolbászos vagy fasírtos szendvics, alapos hagymaszagot árasztva.
Nos, itt sem szállnak fel üres kézzel, vagy ha mégis, úgyis megjelenik az éppen indulni készülő, lépésben araszolgató buszon néhány utcai árus, aki rendületlenül bombázza az utasokat egészen addig, amíg a busz célegyenesbe nem kerül, amikor is gyorsan leugranak róla.

A számomra beazonosíthatatlannak nevezett ételek között van valami, amit kis, összegumizott átlátszó nylonzacskóban árulnak és folyékony állagú. Olyan másfél-két deciliter lehet a mennyisége és a színe különböző. Arra következtetek, hogy van köztük üdítőital, de van leves is.
Lehet kapni zöld levélbe, vélhetően pálmalevélbe csomagolt rizst, melyet spárgával átkötnek. Egyszer kóstoltam, számomra a „köszönöm szépen, nem kérek többet” kategória.
Természetesen nem maradhat el a kínálatból az itt nagyon népszerű, rízslisztből készült, hártyavékony tésztába csomagolt un. spring roll, melyet különböző töltelékkel készítenek.
És egyre kelendőbb étel a mini bagett, melyet kettévágva, mindenféle húsdarabokkal és zöldségekkel, hagymával is megtöltve árusítanak potom tízezer dongért (kb. 100 forintért). Friss, laktató, finom és tényleg kedvelem, annak ellenére, hogy nyáron Vung Tauban rosszul lettem egy ilyen elfogyasztása után…

Aztán van egy csomóféle fánkszerű, meg gombócszerű készítmény. Ezek többnyire édesek, a külsejük mézszerű, a belsejük kukoricaliszt vagy más alapanyag.
Meg még mindenféle édesség, tortaalakúak, egyik rétegük fehér, a másik mű-zöld színű. Láttukra a túrótorta jut eszembe róluk, de mivel tudom, hogy ahhoz semmi közük nem lehet, félek, csalódnék, ezért még nem vállalkoztam a kóstolásukra.
A gyümölcsök (mangó, ananász, dinnye, papaya) viszont rendkívül csábítóan, gyönyörűen szeletelve, jéggel körülvéve kínálják magukat az üvegablakos kis bodegákon. Ezekből azért nem merek venni, mert azonnal automatikusan ráöntenek egy adag színes, nem tudom milyen, de csípős anyaggal kevert sót (!), az ízfokozás kedvéért. Még időm sincs kimondani, hogy csak a csupasz gyümölcsöt kérném…

Marad az, hogy egyszerűen nézelődöm a buszvégállomáson, várakozás közben.
Lehetőleg távolabb húzódom azoktól az árusoktól, akik helyben sütik a finomságaikat. A levegőben terjengő olajszag és füst ugyanis leírhatatlan. Még a nyolcvanas években, Bulgáriában tapasztalt tengerparti emlékünk, a csevap-sütés során átélt szagélmény is inkább parfümfelhőhöz hasonlítható ehhez képest. :)

Leginkább tehát ámuldozok.
Körülöttem hatalmas tömeg, mindenki áll, rezdületlenül.
Megérkeznek a különböző járatok, melyeket a tömeg egy része azonnal megrohan. Egymást taposva felszállnak, a busz elindul lassan, lépésben, nem is tud gyorsabban, hiszen előtte van még legalább öt másik a piros lámpáig.
És ahogy araszol a busz, néhányan még szinte ötletszerűen felszállnak rá.
Vagy hirtelen leszállnak róla.

Néha az az érzésem, mintha nem is lenne úti céljuk, csak egyszerűen buszozni akarnának.
Amikor hosszas várakozás után végre az én járatom is megérkezik, felszállok, elhelyezkedek és tovább nézem a fejleményeket. Többnyire az első megállóig derül ki, hogy ki marad irányban, azaz addigra véglegesítődik a le- és felszállás.
Azon morfondírozom, hogy vajon megértem-e valaha, ki milyen céllal, indíttatással száll fel a buszra? Miért gondolja meg magát hirtelen?
Jaj, annyi mindent kellene még megértenem ebben az országban….:)

Ekkor körbejár a kalauz, aki rendre megkérdezi mindenkitől, hogy meddig utazik.
Mondjuk, sok értelme ennek a kérdésnek sincs, hiszen a jegytömbbel rendelkezőket kivéve a menetjegy egységesen háromezer dong.

Nagyon ritkán van teljesen tele a busz, de ha így van, és már nincs szabad ülőhely, garantáltan átadják az ülőhelyet, nem csak nekem, hanem Tamásnak is.
Valami mérhetetlen kíváncsisággal és tisztelettel néznek ránk.
És élvezem rendületlenül, visszamosolygok, ami tényleg szívből jön.

Aki ismer, tudja, hogy otthon a BKV-t messze ívben elkerülöm. Mindenhova autóval járok, vagy ha úgy alakul, taxival.
Itt fel sem merül az autóm hiánya. Tényleg élvezem a tömegközlekedést, azt, hogy ilyen módon is „emberközelben” lehetek. Legalább ilyen módon is részese lehetek a valóságos saigoni életnek... :)

Indul a városnézés ciklóval a Ben Thanh-ról

Várakozás a buszra: A buszok állapota külön élmény. Azért vannak szinte panorámaszerű járatok is, nagyon jó állapotban. Ahogy megfigyeltem, az úticéltól függően közlekedtetik az új vagy a lepukkantabb járműveket.. Az az érdekes, hogy ez, a 34-es járat, amivel ma hazajöttem, éppen Phu My Hungra megy, egy újonnan épült nyugati negyedbe. Nyilván azért ilyen, mert rajtunk kivül egyetlen nyugati sem használja :)

Jóllehet Vietnám lakóinak többsége buddhista vallású, következésképp nem jellemző, hogy különösebben karácsonyozzanak, azért a kultúrák sajátos keveredésének köszönhetően itt is jócskán megkezdődtek az ünnepi előkészületek.

Két héttel ezelőtt a liftre várva a szám is eltátottam a csodálkozástól, amikor az emeletünkön lakó, Fülöp- Szigetekről származó szomszédunk nyitott ajtaján bepillantva egy hatalmas feldíszített karácsonyfát láttam. A bejárati ajtajukra is kikerült a harangdísz. Azóta is keresem az alkalmat, hogy megkérdezzem tőlük az ő szokásaikat, hagyományaikat. Erre még nem került sor…

Viszont most már a nagyobb üzletekben is ott magaslanak a karácsonyfák, a kirakatok ennek megfelelő díszítést kaptak, az áruválasztékban pedig megjelentek a - természetesen mű - fenyőfák, különféle girlandok, díszek, kellékek. A várost elözönlötték a Mikulás-jelmezek, melyek minden méretben kaphatók, pár hónapos csecsemőruháktól kezdve a felnőttig.

Igazából a készülődés már legalább egy hónapja elkezdődött azzal, hogy sorra jöttek a hírek, e-mailek a Xmas Bazaar-okról, azaz a karácsonyi vásárokról. Ezek az otthoni szokástól eltérően csupán egy-egy napos események, különböző helyszíneken, ahova a vietnámi szokásokhoz igazodva még a nyugatiak is felmálházva érkeznek a portékáikkal, majd a nap végén összecsomagolnak, és másnap máshol pakolnak.

Az teljesen nyilvánvaló, hogy maga a karácsonyi bazározás az itt élő, dolgozó, nem csekély számú nyugati emberek szokásaihoz igazodva alakult ki. Ennek megfelelően több főcsapást lehet érzékelni ezen a téren.

Egyrészt a kereskedelmi oldalt. Egyre több olyan üzlet, étterem nyílik, mely kifejezetten a nyugati ízlést igyekszik kiszolgálni. Ezeket sokszor maguk a nyugatiak nyitják, a bővülő keresletre építve. Hogy az a „fehérember”, akit ide delegál a cége hosszabb távra, élhessen úgy, mintha csak otthon lenne. Ehessen, ihasson, öltözhessen, lakberendezhessen a saját megszokott igényei szerint. És persze nyitnak maguk a vietnámiak is ezen a téren, hiszen jócskán van érzékük megtalálni a jó üzleti lehetőségeket.

Másrészt itt vannak a nagy multinacionális cégek, az elképesztő mennyiségű nemzetközi iskola, számtalan külföldi vállalkozó, akik kiemelkedő profitra, nyereségre tesznek szert az itteni tevékenységükkel. És szerencsére úgy általában is, de az ünnepek közeledtével különösen kötelességüknek érzik, hogy segítsenek, adakozzanak, jótékonykodjanak.

Harmadrészt számtalan non-profit segélyszervezet, alapítvány tevékenykedik Vietnámban, a maguk hitvallása szerint támogatják a szegényeket, az árvákat, a sérülteket, a fogyatékosokat, a háború áldozatait, a környezetvédelmet vagy éppen a veszélyeztetett állatvilágot.

A karácsonyi bazárokban ennek megfelelően a kiállítók vagy éppen busás hasznot remélnek az extra ünnep alkalmából, vagy éppen jótékonysági célra fordítják az itt befolyt bevételt.

Pár hete rábukkantam a hirdetésre, miszerint a kerületünkben lévő egyik nagy nemzetközi iskolában karácsonyi bazárt tartanak. Úgy gondoltam, hogy ez a mi Sunshine Volunteers csoportunk számára is jó lehetőség. Rögtön jeleztem Maria-nak, hogy elvállalnám a pólóárusítást ebből az alkalomból. Aztán felvettem a kapcsolatot az iskolával, befizettem az „asztalpénzt”, megvettük a kötelezően előirt tombola-ajándékokat.

Így történt az, hogy a szombati napot Tamással a karácsonyi bazárban töltöttük. „Don’t Drink & Drive” feliratú pólókat árultunk. A bevétellel hozzájárultunk ahhoz, hogy a hallássérült gyerekek hallókészüléket kaphassanak.

Amúgy ez az alkoholos vezetés tényleg nagy probléma errefelé (is). Mint már korábban írtam róla, simán felülnek a motorokra a nem csekély mennyiségű ital elfogyasztása után, sokszor úgy, hogy dülöngélve keresgélik a járművüket.

A szombati napunk fénypontja a sikeres pólóvásár mellett, hogy a szintén jótékonysági céllal vásárolt 25 tombolajegyemen nyertem három ajándékot: egy vietnámi táskát (lila színű, himzett virágokkal :)), egy nedvszívó NIKE- mellényt és egy étkezési utalványt az egyik étterembe.
Igaz, az étterem címét még nem sikerült megtalálnia Tamásnak sem, aki igazán profi google-keresésben és térképolvasásban, de nem adjuk fel.
Előbb-utóbb ott vacsorázunk...:)

Találkoztunk a Mikulással is :)