Saigonban egyik kedvenc helyem a Ben Thanh tér, amit megérkezésünkkor egyszerűen Concorde-nak neveztem el a többsávos körforgalom miatt. Na meg persze amiatt is, mert akkoriban minden vietnámi szó, név, kifejezés megjegyezhetetlennek tűnt számomra, és szükségem volt tájékozódási, beazonosítási pontokra.

Aztán valahogy szépen sorban, észrevétlenül rám ragadtak az utcanevek, s olykor mélyen elcsodálkozom azon, hogy milyen szépen kezdem kiismerni magam ebben a hatalmas, tizenvalahány milliós városban.

Mindez azért sem csekély teljesítmény, mert valójában nem létezik egy igazán normális térkép, amelyik pontosan jelölné az utcákat. Képtelenség is lenne valószínűleg, a városkép olyan gyorsan változik, és olyan ütemben épülnek új negyedek a korábbi puszták vagy mocsaras területek helyére, hogy akár havonta lehetne új térképeket készíteni. Legbiztosabb tájékozódási lehetőségünk a google-map, amelyik valóban rendszeresen frissül. Tamás a múlt héten örömmel fedezte fel, hogy már a mi házunk is teljesen jól látszik rajta :)

Mindemellett van azért térképünk, amely meglehetősen elnagyolt, de legalább a hátoldalán a buszok útvonala, az indulási helyek és végállomások fel vannak tüntetve.

Mondjuk mindebből ez a két utóbbi a legfontosabb, a saigoni buszközlekedéshez ugyanis az is hozzátartozik, hogy adott busz a legváratlanabb helyen letér a megszokott útvonalról, vagy egyszerűen visszafordul és tesz egy hatalmas kitérőt.
Bizonyára megvan ezeknek a furcsaságoknak a magyarázata, de én még nem tudtam rájönni az okára.
Mint ahogy arra sem, hogy mi történik vajon azokkal az utasokkal, akik azokban a megállókban várakoznak, amelyeket éppen elkerül a spontán módon másik útvonalat választó busz. 
Valószínűleg nem csinálnak nagy problémát belőle, hiszen olykor maguk az utasok is elég érdekesen viselkednek.

Ezért is kedvencem a Ben Thanh tér, ahol a buszra várva imádom elnézni a szédületes forgalmat, az össze-vissza és keresztbe-kasul kanyarodó buszokat, a köztük lavírozó motorosokat, a futkározó embereket és persze az utcai árusokat, akik egészen furcsa portékákkal bírnak olykor.

Buszra várakozva lehet itt venni a napszemüvegtől, esőkabáttól, legyezőtől, játékoktól, manikűrkészlettől, fülpucolótól elkezdve mindenféle ételekig bármit, melyek nagy része számomra beazonosíthatatlan.
Ja, és persze lottót, mert lottószelvényt ebben a városban bárhol, bármikor, akár minden lépésnél vásárolhatsz.

A térnek ez az oldala amúgy kifejezetten a helyi emberek fogyasztási szokásaira épít, hiszen már többször írtam arról, hogy nyugati ember nemigen veszi igénybe a tömegközlekedést.
Sőt, egyáltalán nem.

A turisták is többnyire a tér túloldalán járkálnak, a hatalmas piac miatt, ahol viszont az ittenitől teljesen eltérő az áruválaszték, és a ciklósok is tömegével és meglehetősen rámenősen kínálják egyórás sétautazásaikat.

Visszatérve a buszos oldalra, a vietnámiak a helyi járatokon hasonlóan közlekednek, mint a magyarok a vonaton.
Otthon ugyebár még el sem indul a vonat, máris kicsomagolásra kerül a jó kis hazai, többnyire a rántott húsos, kolbászos vagy fasírtos szendvics, alapos hagymaszagot árasztva.
Nos, itt sem szállnak fel üres kézzel, vagy ha mégis, úgyis megjelenik az éppen indulni készülő, lépésben araszolgató buszon néhány utcai árus, aki rendületlenül bombázza az utasokat egészen addig, amíg a busz célegyenesbe nem kerül, amikor is gyorsan leugranak róla.

A számomra beazonosíthatatlannak nevezett ételek között van valami, amit kis, összegumizott átlátszó nylonzacskóban árulnak és folyékony állagú. Olyan másfél-két deciliter lehet a mennyisége és a színe különböző. Arra következtetek, hogy van köztük üdítőital, de van leves is.
Lehet kapni zöld levélbe, vélhetően pálmalevélbe csomagolt rizst, melyet spárgával átkötnek. Egyszer kóstoltam, számomra a „köszönöm szépen, nem kérek többet” kategória.
Természetesen nem maradhat el a kínálatból az itt nagyon népszerű, rízslisztből készült, hártyavékony tésztába csomagolt un. spring roll, melyet különböző töltelékkel készítenek.
És egyre kelendőbb étel a mini bagett, melyet kettévágva, mindenféle húsdarabokkal és zöldségekkel, hagymával is megtöltve árusítanak potom tízezer dongért (kb. 100 forintért). Friss, laktató, finom és tényleg kedvelem, annak ellenére, hogy nyáron Vung Tauban rosszul lettem egy ilyen elfogyasztása után…

Aztán van egy csomóféle fánkszerű, meg gombócszerű készítmény. Ezek többnyire édesek, a külsejük mézszerű, a belsejük kukoricaliszt vagy más alapanyag.
Meg még mindenféle édesség, tortaalakúak, egyik rétegük fehér, a másik mű-zöld színű. Láttukra a túrótorta jut eszembe róluk, de mivel tudom, hogy ahhoz semmi közük nem lehet, félek, csalódnék, ezért még nem vállalkoztam a kóstolásukra.
A gyümölcsök (mangó, ananász, dinnye, papaya) viszont rendkívül csábítóan, gyönyörűen szeletelve, jéggel körülvéve kínálják magukat az üvegablakos kis bodegákon. Ezekből azért nem merek venni, mert azonnal automatikusan ráöntenek egy adag színes, nem tudom milyen, de csípős anyaggal kevert sót (!), az ízfokozás kedvéért. Még időm sincs kimondani, hogy csak a csupasz gyümölcsöt kérném…

Marad az, hogy egyszerűen nézelődöm a buszvégállomáson, várakozás közben.
Lehetőleg távolabb húzódom azoktól az árusoktól, akik helyben sütik a finomságaikat. A levegőben terjengő olajszag és füst ugyanis leírhatatlan. Még a nyolcvanas években, Bulgáriában tapasztalt tengerparti emlékünk, a csevap-sütés során átélt szagélmény is inkább parfümfelhőhöz hasonlítható ehhez képest. :)

Leginkább tehát ámuldozok.
Körülöttem hatalmas tömeg, mindenki áll, rezdületlenül.
Megérkeznek a különböző járatok, melyeket a tömeg egy része azonnal megrohan. Egymást taposva felszállnak, a busz elindul lassan, lépésben, nem is tud gyorsabban, hiszen előtte van még legalább öt másik a piros lámpáig.
És ahogy araszol a busz, néhányan még szinte ötletszerűen felszállnak rá.
Vagy hirtelen leszállnak róla.

Néha az az érzésem, mintha nem is lenne úti céljuk, csak egyszerűen buszozni akarnának.
Amikor hosszas várakozás után végre az én járatom is megérkezik, felszállok, elhelyezkedek és tovább nézem a fejleményeket. Többnyire az első megállóig derül ki, hogy ki marad irányban, azaz addigra véglegesítődik a le- és felszállás.
Azon morfondírozom, hogy vajon megértem-e valaha, ki milyen céllal, indíttatással száll fel a buszra? Miért gondolja meg magát hirtelen?
Jaj, annyi mindent kellene még megértenem ebben az országban….:)

Ekkor körbejár a kalauz, aki rendre megkérdezi mindenkitől, hogy meddig utazik.
Mondjuk, sok értelme ennek a kérdésnek sincs, hiszen a jegytömbbel rendelkezőket kivéve a menetjegy egységesen háromezer dong.

Nagyon ritkán van teljesen tele a busz, de ha így van, és már nincs szabad ülőhely, garantáltan átadják az ülőhelyet, nem csak nekem, hanem Tamásnak is.
Valami mérhetetlen kíváncsisággal és tisztelettel néznek ránk.
És élvezem rendületlenül, visszamosolygok, ami tényleg szívből jön.

Aki ismer, tudja, hogy otthon a BKV-t messze ívben elkerülöm. Mindenhova autóval járok, vagy ha úgy alakul, taxival.
Itt fel sem merül az autóm hiánya. Tényleg élvezem a tömegközlekedést, azt, hogy ilyen módon is „emberközelben” lehetek. Legalább ilyen módon is részese lehetek a valóságos saigoni életnek... :)

Indul a városnézés ciklóval a Ben Thanh-ról

Várakozás a buszra: A buszok állapota külön élmény. Azért vannak szinte panorámaszerű járatok is, nagyon jó állapotban. Ahogy megfigyeltem, az úticéltól függően közlekedtetik az új vagy a lepukkantabb járműveket.. Az az érdekes, hogy ez, a 34-es járat, amivel ma hazajöttem, éppen Phu My Hungra megy, egy újonnan épült nyugati negyedbe. Nyilván azért ilyen, mert rajtunk kivül egyetlen nyugati sem használja :)