Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó

Nagy izgalommal készültünk a tegnap este megrendezett STING (Saigon Tourism Industry Network Group) karácsonyi partijára.

Előtte azonban még komoly erőpróbának lettem kitéve. Hétfőn megkeresett egy ausztrál, hogy szeretné a tanácsomat kérni. Leleveztem vele, hogy kedden délután szívesen meghallgatom kedvenc helyemen, a Refinery-ben, egy kávé mellett.

Ha valaki próbált már beszélgetni olyan ausztrállal, aki vélhetően valahonnan vidékről érkezett, és ráadásul az a rendkívül laza típus, aki a széken hátradőlve, a szokottnál is elkentebben harapja el a szavakat, mintha csak az arcizmait féltené a túlzott megerőltetéstől, megérti, hogy mitől izzadtam le a beszélgetés végére.
Igencsak megbántam, hogy a légkondis belső terem helyett a kinti, hangulatos kerthelyiséget javasoltam. Nem sokat segített a jegeskávé sem (Ca Phé Sua Da), pedig igazán jócskán telenyomták jéggel.

Fogalmam sincs, hogy hogyan sikerült végül egy és negyedórásra elnyúlnia a társalgásunknak, annyi bizonyos, hogy nagy megkönnyebbüléssel fogadtam Tamás telefonhívását ¾ 6-kor, miszerint kint vár a bejáratnál.
Gyorsan búcsút vettem kiváló társalkodó-társnak semmiképpen nem nevezhető újdonsült ismerősömtől és Tamástól azt kértem, hogy most legalább negyed órát sétáljunk és beszélgessünk végre magyarul, mielőtt a partihoz csatlakoznánk. Mondjuk ez a csevegés leginkább „bocs, nem hallom, amit mondasz, akkora itt a zaj” jellegű mondatokkal volt tele, Saigon utcái ugyanis alapvetően sem alkalmasak beszélgetős andalgásra, csúcsforgalom idején pedig végképp nem.

Ideje volt tehát, hogy csatlakozzunk a partihoz, melyet a „Pacharan” spanyol étteremben rendeztek, annak is a negyedik emeletén. Havi rendszerességgel járunk hasonló összejövetelekre, hogy aztán a végét várva, zúgó fejjel távozzunk…

Mostani izgatottságunknak az volt az oka, hogy a PanoGraph a felajánlott fődíj értékével kapásból a rendezvény főszponzora lett. Gyakorlatilag a fődíjat adtuk, amely egy ezer dollár értékű hotel virtuális túra.
Kíváncsian vártuk, hogy ki lesz a szerencsés, főként, hogy az ország melyik részéből érkezik...

Amikor beléptünk, annak rendje és módja szerint mi is beledobtuk a névjegyeinket a gyűjtőtálba, majd elvegyültünk a tömegben, szocializációs céllal.
Találkoztunk néhány ismerőssel, meg persze egy csomó idegennel, akiket most már szintén ismerünk:)
Kellemes beszélgetésekkel, finom borozgatással és csípős szendvicsfalatkákkal telt az este fél kilencig, amikor is végre megkezdődött a nagyon várt tombolasorsolás. A nyeremények között többnyire különböző céges pólók voltak, illetve öt szálloda ajánlott fel ingyenes vendéglátást, valamint fődijként szerepelt a virtuális túra.

A virtuális túrát egy olyan vietnámi tulajdonú hotelcsoport nyerte, akiknek országszerte vannak szállodái. Hogy melyiket kell ezek közül megfotózni, az a jövő kérdése. Az érdemi munka úgyis januárra marad, hiszen két nap múlva búcsút intünk egy időre Vietnámnak és hazafelé vesszük az útirányt.

Igazi hab a tortán, hogy jómagam a Vung Tauban lévő Imperial Hotel voucher-ét nyertem, mely a Premium Deluxe Room-ban való vendégeskedésre jogosít, két főre. Április végéig beváltható, tehát bőven lesz alkalmunk ismét a tengerben lubickolni :)

Amúgy időközben megtaláltuk azt az éttermet, ahova a múltkori tombolán nyertem az étkezési jegyet. Koreai. Búcsúképpen holnap tehát átadjuk magunkat a koreai gasztronómia örömeinek.

Holnapután pedig irány a repülőtér!
Most nehezen tudna bárki is meggyőzni arról, hogy az élet nem egy habostorta….
 

Tamás cége a főszponzorok sorában ...

A bárpultosok nem unatkoztak....

Partirészlet...

Partirészlet kettő...

A virtuális túra boldog nyertese....

És az Imperial Szálló még boldogabb nyertese :)

Kaptam pár kérdést privát üzenetben az előző bejegyzésemmel kapcsolatban, hogy ha nem tettük bele a két nylonzacskóban vásárolt jégkockát az italos poharakba, akkor mit is kezdtünk velük...

A kérdések nyomán be kellett látnom, hogy talán ez tényleg nem mindenkinek érthető, és kétszeresen is hibáztam.

Egyrészről nem vettem figyelembe, hogy a blogolvasók egy része nem is emlékezhet azokra az őskori időkre, nevezetesen a hatvanas-hetvenes évekre, amikor még javában jártak a jegesek több magyarországi városban mindenfelé, összecsődítve a környéket a „Jeget vegyenek” kiabálással.
Amire a környező utcák apraja és nagyja összegyűlt, hogy hozzájusson a hatalmas jégtömbökhöz, betehesse a „jégszekrénybe” és lehűthesse a dolgokat, ami persze leginkább a „Kőbányai” és „Kinizsi” márkájú sörökre korlátozódott.
Az élelmiszerek tartósítását akkoriban még egészen más módon oldották meg, viszont a sörfogyasztók tábora igencsak megoszlott a két, lehetségesen beszerezhető márkát tekintve. De ez tényleg más és nagyon régi téma…

Másrészről arra sem gondoltam, hogy ha hűtőládát említek, ez a kifejezés nem lesz mindenkinek egyértelmű.
Pedig hogy is lenne az…

Tehát kicsit érdemes írnom az itteni helyzetről, ilyen szempontból is.
Vietnám nagy részét tekintve egy nagyon szegény ország.
Még a gazdasági központnak tekintett tizenvalahány milliós lakosú Saigonban is rengetegen élnek a létminimum alatt.

Mindemellett egyre erősödik egy komoly, fizetőképes vásárlói réteg, akik megengedhetik maguknak a nyugati technikai felszereltséget. És meg is teszik. Az első dolog, ami a legegyszerűbb vietnámi háztartásban is elsőként megjelenik, amikor már tehetik a beszerzését, az a televízió. És attól kezdve éjjel-nappal azt nézik.
A második pedig a hűtőszekrény.

Tehát az, a ma is teljesen természetes szokás, hogy kimérve vásárolják a jeget, messze nem azt jelenti, hogy nincs hűtőjük.
Először is, az utcai árusoknak folyamatosan szükségük van jégre, hogy a járdaszéleken üldögélve, üdítőt, gyümölcsöt, vagy bármit kínálva, mindig hidegen kínálhassák a portékáikat a vásárlóknak. Ott ülnek a kis székeiken, és mellettük van a hűtőládában a teljes árukészlet.

Másodszor, a vietnámi családok igen népesen laknak együtt, itt a legkevésbé sem jellemző az egy- vagy kétszemélyes háztartás. Sokkal inkább a tíz fő feletti. A vacsorához egyebek mellett leguritanak néhány sört. Úgy értve, néhány rekeszt…:)
Ezeket az asztal mellett elhelyezett hűtőládákban, jég között tárolják, nehogy már örökké el kelljen sétálniuk a hűtőszekrényhez…

Harmadszor itt bevett szokás, hogy a vendéglőkben nem csak az üdítőitalokba, de a sörbe is jégkockát tesznek. Ez úgy történik, hogy van egy felelős ember, akinek semmi más dolga sincs az étteremben, mint körbejárni az asztalok körül, kezében egy igencsak kétes tisztaságú, jégdarabokkal töltött műanyagvödörrel, és belepottyantani a poharakba egy-egy jókora jégdarabkát a vendégek poharába...

Negyedszer, és nem utolsósorban, itt vannak a hozzánk hasonló nyugatiak, akik bulikat, népes összejöveteleket rendeznek, és rettentően élvezik ennek a helyi szolgáltatásnak, szokásnak a lehetőségeit.
Adott egy hungarocellből készült, stabil hűtőláda, amit csak tele kell pakolni az elfogyasztásra szánt italokkal, és körbebástyázni az itt kimérve kapható jégdarabokkal.
Ami lehet egy hatalmas tömb, lehet közepes méretű jégdarab, és lehet kiskocka méretű, ahogyan mi is vettük.

A lényeg, hogy nincs többé gond a hűtőszekrény méretével, nem kérdés többé, hogy melyik polcra fér el még egy üveg pezsgő, vagy bármi más ital.
Telepakoljuk a ládát az üvegekkel, köréjük tesszük a jeget, és pár óra múlva minden ital éppen fogyaszthatóan kellemes hőmérsékletűre hűl.

A hűtőláda tartalma pedig csaknem kimeríthetetlen, értve ez alatt a fogyasztást is. Még nem volt olyan bulink, ahol kifogyott volna a készlet.  Az olvadozó jégdarabkák között másnap mindig felfedeztünk valami kibontatlan meglepetést….

Gondolhatná valaki ezek után azt is, hogy az egyik legjobb business Vietnámban jeget gyártani. Kereslet van rá bőven, ez igaz. De gyártó is, sajnos, erről az ötletről tehát lecsúsztunk…

A szemléltetés kedvéért lefotóztam a ládát, benne egy üveg magyar (!) pezsgővel, igy jól látszik, hogy van benne hely jócskán más üvegek számára. Persze sokkal mutatósabb lett volna, ha még szombaton délután, a teli ládát fotózom, de majd legközelebb...
Januárban, amikor visszajövünk, welcome partit tartunk :)


 

Szombaton amolyan elő-karácsonyi bulit tartottunk az itteni barátokkal, egyben elbúcsúztunk egy időre, hiszen négy nap múlva indulunk, hogy néhány hetet otthoni Szeretteink körében töltsünk:)))

Már idejekorán bevásároltunk a vendéglátásra, így szombatra mindössze a friss bagett és a jég beszerzése maradt.
Korábban minden bulink előtt egyszerűen szóltunk a házmenedzsernek, aki elintézte, hogy a kért időben kiszállítsanak egy ládát teli jéggel, majd másnap az üres ládát elvitték. Az egész akcióért nem fizettünk többet háromszáz forintnyi dongnál.

Legutóbb azonban úgy alakult, hogy inkább magát a ládát is megvettük, mostanra tehát már csak a bele való jégről kellett gondoskodnunk. Számtalan helyen láttam Saigon-szerte, hogy a motorosok odakanyarodnak a kis bolthoz, ahonnan aztán nagy nylonzacskóval viszik el a kimért jeget. Gondoltam, ilyen beszerzési hely bizonyára a mi közelünkben lévő piacon is van.

Kicsit tanácstalanul nézegettük az árusokat, amikor egyikük megkérdezte, mit keresünk. Hogy mit mondott, azt persze nem értettem, csak a gesztusait érzékeltem. Ő meg sajnos angolul nem értette, hogy jeget szeretnénk venni.
Nem baj, határtalan önbizalommal átváltottam vietnámira, hiszen a jegeskávé-rendelésnél már nagyon szépen sikerül megértetnem magam.
Ebből a jég a „da”, aminek persze nyilván megvan a maga hangsúlyozási szabálya...:) Mindenesetre én lelkesen ismételgettem, de csupán annyit láttam, hogy segítőkész emberünk még azt sem fogja, hogy vietnámiul beszélek hozzá...

Szerencsésen felfedeztem mellette egy nénikét, akinek a székén volt egy hűtőláda. De bármilyen lelkesen mutattam a ládára és ismételtem a „da” szót, csak nem láttam a várt fényeket a szemében.
Erre kézzel-lábbal engedélyt kérve odamentem és felemeltem a láda tetejét. Gondoltam, kiemelek egy jégkockát, ebből bizonyára megértik, hogy mit akarok. Legnagyobb meglepetésemre a hűtőládában azonban egy szál jég sem volt, hanem mindenféle koszos mosogatórongyokkal volt teletömve...

Viszont hirtelen úgy tűnt, hogy megértette, mit akarunk és lelkesen a másik oldalon lévő kis közért felé mutogatott. Kicsit bizonytalanul indultunk el, hiszen ott már többször vásároltunk, és elég valószínűtlen, hogy jeget áruljanak. Ahogy a bejárat fölé néztem, meglátva a „Cornetto” táblát, rögtön rá is jöttem a félreértésre. Köszi, de nem szeretnénk jégkrémet venni. Meg fagylaltot sem….

Elsétáltunk a kedvenc zöldségesünkhöz, de vele sem jutottunk többre, sajnos nem sikerült megértetni magunkat. Éppen azon voltunk, hogy oké, hazamegyünk és szólunk ismét csak a házmenedzsernek. Ekkor azonban megérkezett a megmentőnk, egy motoros taxis képében és megmutatta, hogy hol tudunk jeget venni.

Persze, jégkockát otthon is árulnak zacskószámra a szupermarketekben, ez önmagában is nem lenne érdekes. Amitől itt érdekesebb, az az, hogy hatalmas szedőkanállal adagolják a szemünk előtt a nylonzacskóba, majd annak rendje és módja szerint szépen lemérik a súlyát. Negyven forintnak megfelelő összeget fizettünk a tízkilónyi jégért. Amit persze higiénés okokból sosem tennénk közvetlenül a poharakba, pusztán a ládába, hogy magukat az üvegeket hűtse.

A buli egyébként fantasztikusan jól sikerült. Tizenhatan jöttünk össze, vegyesen, magyarok és vietnámiak, valamint félig vietnámi, félig magyar barátok. (Na, ebbe kicsit belezavarodtam… szóval olyanok, akik vegyes házasságból születtek…) A társaságban mindössze ketten nem beszéltek magyarul.

Ettünk-ittunk, de nagyot nem mulattunk, inkább sokat beszélgettünk. Az este egy részét fenn töltöttük a tetőteraszon, ahonnan gyönyörűen belátni egész Saigont.
Mivel minden lehetséges alkalmat megragadok, hogy magyarázatot találjak az itt látott, tapasztalt furcsaságokra és megértsem az itteni kultúra hátterét, ezúttal is rengeteg kérdéssel bombáztam vietnámi vendégeinket. És úgy érzem, megint sokat haladtunk a tanulásban...:)

A buliról sajnos nem készültek fotók.
Viszont vasárnap délután, este egy hatalmas sétát tettünk a belvárosban, mondhatni szájtátva csodáltuk az ünnepi előkészületeket, a harmincfokos hőségben erős kontrasztot mutató műhavas, hópelyhes dekorációkat.

Úgy gondolom, hogy a fotók, kisfilmek önmagukért beszélnek, és jól visszaadják a hangulatot.