Szombaton amolyan elő-karácsonyi bulit tartottunk az itteni barátokkal, egyben elbúcsúztunk egy időre, hiszen négy nap múlva indulunk, hogy néhány hetet otthoni Szeretteink körében töltsünk:)))

Már idejekorán bevásároltunk a vendéglátásra, így szombatra mindössze a friss bagett és a jég beszerzése maradt.
Korábban minden bulink előtt egyszerűen szóltunk a házmenedzsernek, aki elintézte, hogy a kért időben kiszállítsanak egy ládát teli jéggel, majd másnap az üres ládát elvitték. Az egész akcióért nem fizettünk többet háromszáz forintnyi dongnál.

Legutóbb azonban úgy alakult, hogy inkább magát a ládát is megvettük, mostanra tehát már csak a bele való jégről kellett gondoskodnunk. Számtalan helyen láttam Saigon-szerte, hogy a motorosok odakanyarodnak a kis bolthoz, ahonnan aztán nagy nylonzacskóval viszik el a kimért jeget. Gondoltam, ilyen beszerzési hely bizonyára a mi közelünkben lévő piacon is van.

Kicsit tanácstalanul nézegettük az árusokat, amikor egyikük megkérdezte, mit keresünk. Hogy mit mondott, azt persze nem értettem, csak a gesztusait érzékeltem. Ő meg sajnos angolul nem értette, hogy jeget szeretnénk venni.
Nem baj, határtalan önbizalommal átváltottam vietnámira, hiszen a jegeskávé-rendelésnél már nagyon szépen sikerül megértetnem magam.
Ebből a jég a „da”, aminek persze nyilván megvan a maga hangsúlyozási szabálya...:) Mindenesetre én lelkesen ismételgettem, de csupán annyit láttam, hogy segítőkész emberünk még azt sem fogja, hogy vietnámiul beszélek hozzá...

Szerencsésen felfedeztem mellette egy nénikét, akinek a székén volt egy hűtőláda. De bármilyen lelkesen mutattam a ládára és ismételtem a „da” szót, csak nem láttam a várt fényeket a szemében.
Erre kézzel-lábbal engedélyt kérve odamentem és felemeltem a láda tetejét. Gondoltam, kiemelek egy jégkockát, ebből bizonyára megértik, hogy mit akarok. Legnagyobb meglepetésemre a hűtőládában azonban egy szál jég sem volt, hanem mindenféle koszos mosogatórongyokkal volt teletömve...

Viszont hirtelen úgy tűnt, hogy megértette, mit akarunk és lelkesen a másik oldalon lévő kis közért felé mutogatott. Kicsit bizonytalanul indultunk el, hiszen ott már többször vásároltunk, és elég valószínűtlen, hogy jeget áruljanak. Ahogy a bejárat fölé néztem, meglátva a „Cornetto” táblát, rögtön rá is jöttem a félreértésre. Köszi, de nem szeretnénk jégkrémet venni. Meg fagylaltot sem….

Elsétáltunk a kedvenc zöldségesünkhöz, de vele sem jutottunk többre, sajnos nem sikerült megértetni magunkat. Éppen azon voltunk, hogy oké, hazamegyünk és szólunk ismét csak a házmenedzsernek. Ekkor azonban megérkezett a megmentőnk, egy motoros taxis képében és megmutatta, hogy hol tudunk jeget venni.

Persze, jégkockát otthon is árulnak zacskószámra a szupermarketekben, ez önmagában is nem lenne érdekes. Amitől itt érdekesebb, az az, hogy hatalmas szedőkanállal adagolják a szemünk előtt a nylonzacskóba, majd annak rendje és módja szerint szépen lemérik a súlyát. Negyven forintnak megfelelő összeget fizettünk a tízkilónyi jégért. Amit persze higiénés okokból sosem tennénk közvetlenül a poharakba, pusztán a ládába, hogy magukat az üvegeket hűtse.

A buli egyébként fantasztikusan jól sikerült. Tizenhatan jöttünk össze, vegyesen, magyarok és vietnámiak, valamint félig vietnámi, félig magyar barátok. (Na, ebbe kicsit belezavarodtam… szóval olyanok, akik vegyes házasságból születtek…) A társaságban mindössze ketten nem beszéltek magyarul.

Ettünk-ittunk, de nagyot nem mulattunk, inkább sokat beszélgettünk. Az este egy részét fenn töltöttük a tetőteraszon, ahonnan gyönyörűen belátni egész Saigont.
Mivel minden lehetséges alkalmat megragadok, hogy magyarázatot találjak az itt látott, tapasztalt furcsaságokra és megértsem az itteni kultúra hátterét, ezúttal is rengeteg kérdéssel bombáztam vietnámi vendégeinket. És úgy érzem, megint sokat haladtunk a tanulásban...:)

A buliról sajnos nem készültek fotók.
Viszont vasárnap délután, este egy hatalmas sétát tettünk a belvárosban, mondhatni szájtátva csodáltuk az ünnepi előkészületeket, a harmincfokos hőségben erős kontrasztot mutató műhavas, hópelyhes dekorációkat.

Úgy gondolom, hogy a fotók, kisfilmek önmagukért beszélnek, és jól visszaadják a hangulatot.