Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó

A resort, ahol voltunk, valójában Da Nang városától kb. 8 km-re délre, a Dél-Kínai tenger partján található.
Ennek következtében Da Nangból szinte semmit nem láttam azon kívül, hogy taxival oda-és visszafelé menet is áthajtottunk rajta.

Jóllehet Da Nang Vietnám ötödik legnépesebb városa (más leírás szerint a harmadik, na, ezen igazodjunk ki…), valójában nem itt van az igazán sok látnivaló, sokkal inkább a környékén.

Az egyik legközelebbi és számos leírás szerint a legkülönlegesebb, Hoi An városa, mely 1999-ben a Világörökség része lett. Bizton állíthatom, hogy nem érdemtelenül.

Da Nangba utazásunk előtt, a tervezés szakaszában Tamás elsősorban az időjárási és fotózási viszonyok kiszámíthatatlansága miatt egyezkedett négynapos ottlétben.

Megérkezésünkkor azonban az első bejáráson kiderült, hogy bizony ez egy hatalmas resort, mint írtam korábban, számtalan szolgáltatással, emiatt Tamás igencsak ténylegesen fotózással töltötte a napok nagy részét.

Miután Ő már járt Hoi An-ban 2007-ben, fájó szívvel ugyan, de azt mondtam, ha egyedül is, nem hagyom ki azt a lehetőséget, hogy a resort ingyenes buszjáratokat biztosit a történelmi város meglátogatására.
Két masszázs és némi napozás között gyorsan átolvastam valamennyi begyűjtött prospektust, és persze a net-en is elolvastam minden fontos információt a tudni- és látnivalókról.

Hoi An már az első évszázadban Dél-Kelet-Ázsia legnagyobb kikötőállomása volt.
Az azóta eltelt közel két évezred alatt változatos történelmet élt meg.
A legjelentősebb események a 16-17. századra tehetők, amikoris Vietnám kereskedelmi központjává vált. Ennek megfelelően a város építészetére, kultúrájára jelentős befolyást gyakoroltak a külföldi kereskedők. Elsősorban a kínaiak, és nem utolsósorban a japánok, hollandok, indiaiak.

A különböző háborúk viszonylag szerencsésen elkerülték a várost, így a mai napig fennmaradtak a többszázéves házak, illetve amelyek mégis sérülést szenvedtek, felújításra kerültek.

Hoi An óvárosában sétálva – ahova egyébként csak gyalogosan, vagy max. biciklivel lehet betérni -, csak ámuldozni lehet minden egyes épületen, mondhatni, mindegyik műemlék.
Ilyen szempontból kicsit olyan, mint Szentendre. Minden háznak múltja, saját története van. A különböző kultúrák sajátságos keveredése egészen egyedi.

A legcsodálatosabb talán az, hogy szinte mindegyikben a mai napig az eredeti család leszármazottjai élnek, hosszú generációk óta büszkén őrzik a hagyományokat.

Hogy az esetlegesen idelátogató turistáknak is nyújtsak némi aktuális információt, a városba volt korábban kötelező belépési díj, de ezt mostanra megszüntették.
Vannak viszont olyan házak, épületek, amelyek csak belépőjeggyel látogathatók, de nem a helyszínen, hanem a város több pontján elhelyezett ticket office-okban lehet jegytömböket vásárolni.

Hivatalosan 18 olyan látnivaló van, ahova kell belépő. Ennek megfelelően van 18-as jegy, de van 5-ös, szűkített változat. Ez utóbbi 90.000 dongba kerül, és szabadon választott a felhasználása. Azaz a turista maga dönti el, hogy hova akar vele betérni, és ott ollóval vágják le a blokkról a szelvényt.

És persze vannak szabadon látogatható helyek. 
Ha van idő, és nincs hőség (az én esetemben volt), akkor szinte minden házba, épületbe érdemes betérni, szemlélődni.

Amúgy az nagyon érdekes, hogy a szálloda 16 személyes buszában egyedüli utasként mentem Hoi Anba. Visszafelé még felvettünk egy anyukát egy 5 éves kislánnyal, mint kiderült, aznap a resortban valami gyereknap-szerű ünnepség volt az alkalmazottak részére.

El nem tudjuk képzelni, hogy a többi vendég hogyan és hol tölti az üdülés napjait.
Mert szinte teljesen teltházzal üzemel a hely, mégis, csak elvétve láttunk embereket, akár az étteremben, akár a SPA-ban, vagy a medence körül. Rejtély.
Minden üdülővendég bevonul a saját apartmanjába, és ott tölti a nap túlnyomó részét?
Talán sosem fogjuk megtudni…
 

Több százat kattintottam a gépemmel, tényleg varázslatos egy kisváros. Itt nagyon minimál ízelítőt tudok csak nyújtani... Hoi An óvárosa több oldalról le van zárva, csak gyalogosan és biciklivel látogatható. Ez az egyik bejárat, a folyó felől, a feldíszített hídon keresztül.

Hoi An egyik legtörténelmibb látványossága, a Japanese Bridge. Az előzetes fotókat látva, amelyeken monumentálisabbnak tűnt, nekem kicsit csalódás volt. A híd  mindössze kb. 5-6 méter hosszú... És azért egy újrafestés is ráférne... Persze, mindettől eltekintve különleges:

A Japanese Bridge bejárata az óváros felől fotózva

A hídon átkelve is régi épületek, kereskedők....

Phung Hung Old House - több, mint 230 éves kétszintes ház, japán és kínai stílusban. Ma négytagú család lakja. Ez a földszint...

... és ez az emelet. Ahova monszun idején korábban mindig feljött a víz, ezért a rácsos padlózat. Napjainkban kb. fél méternyi magasságban önti el a házat a víz esőzések idején.

Pagodák, természetesen szinte minden sarkon....

... jellegzetes ornamentikával.

Kétszáz évnél is idősebb vietnámi ház, mindenütt az ősök fényképével. A hatodik generáció lakja, a családfő büszkén vezet körbe. A tervezésnél ügyeltek a hűvösségre. És valóban: a kinti hőségből itt semmit sem érezni. A képen a család második generációjának fényképei.

Csak egy jellemző utcakép, egy ház, a földszinten tipikus üzlettel...

Talán ettől varázsolódtam el a legjobban:  Cantonese Chinese Assembly Hall. 1786-ban épült, és egészen különleges már a belépéskor....

...ez pedig a hátsó kertje.

Miután kényelmesen berendezkedtünk átmeneti fészkünkben, újabb megbeszélés következett, ezúttal már nem csak a holding főemberével, hanem azzal a lánnyal is, akit a fotózási projekt felelőseként nevezett ki.

A lány egyébként „Viet Kieu”, így nevezik a külföldre vetődött vagy ott született vietnámiakat. Valami hasonló, mint nálunk a hosszabb ideig távol élt, majd hazatérő magyarok. Akik esetleg már csak törik a nyelvet.
Mint ahogy a lány esetében is így van, kapott némi vietnámi nyelvi alapot a szüleitől, de mivel Amerikában nőtt fel, ottani iskolákba járt, az angolja gyönyörű, vietnámiul viszont enyhén szólva vannak kommunikációs nehézségei.

A lényeg, hogy ottlétünk alatt végig velünk volt, segítette a munkát.
Mármint Tamásét, mert aztán én elég hamar kiestem a fotóasszisztensi szerepemből és elvarázsolódtam a szolgáltatások sokféleségében…:)

Végigjártuk együtt az egész komplexumot, átbeszélve, hogy hol kellene fotókat készíteni.
Összesen nyolcvan olyan apartman van, mint amilyenben minket is elszállásoltak, plusz nyolc kiemelt luxus-apartman, ami a tengerre néz, és amelyek lényegesen nagyobbak, két-három hálószobával rendelkeznek.
Van egy főétterem, egy kisebb másik, ami a nagy központi úszómedence mellett található, van konditerem, biliárd, játszóház a gyerekeknek, és persze elsősorban a SPA, ami a hely fő szolgáltatása, all inclusive. Úgy is hirdetik magukat, mint Ázsia első all inclusive SPA resortja.

Azaz a specialitásuk nem a korlátlan étel- és italfogyasztás, hanem az, hogy a szobaárban benne van az ingyenes SPA szolgáltatások teljes köre. Testmasszázs, testápolás, szépségápolás, mindegyikből négy- ötféle.
És persze reggeli jóga, délutáni tai chi, esti szamba-kurzus.

Amikor mindezeket megláttam, nem győztem időpontokat egyeztetni magamnak a különböző kényeztető programokra.
Közben azért időt akartam hagyni napozásra, olvasásra, tengeri fürdőzésre, közös úszómedencére, a saját lakrészünk intim élvezetére, nem beszélve a közeli Hoi An történelmi város meglátogatásáról, szóval hirtelen rájöttem, hogy időbeosztásilag éppen a legstresszesebb napokat élem…

Ha minden nem is, de belefért sok minden, amikről majd szépen sorban beszámolok.
Most leginkább még egy pár mondat általánosságban a szolgáltatásokhoz kapcsolódóan.
És mindaz, amit most leírok, természetesen nem csak nekünk szólt, hanem valamennyi ideérkező vendégnek. Itt tényleg a vendég az első. Profi módon van megszervezve minden.
 
Kezdve azzal, hogy a Vietnámban töltött közel másfél év alatt összesen nem találkoztam ennyi angolul beszélő vietnámival, mint itt. A személyzet minden tagja, beleértve a takarítószemélyzetet, teljesen jól elboldogul angolul, még ha a kiejtésük hagy is kívánnivalót. Ezt már megszoktam. De beszélnek, kommunikálnak.

A „mindent a vendég jóérzéséért” elv működik. Bárki megy el mellettünk, a napszaknak megfelelően köszönnek, és megkérdezik, hogy vagyunk. Mindezt természetesen széles mosollyal.  

Bárhova mentünk - és persze mi bejutottunk a háttérirodákba is, nem csak a vendégekkel közvetlenül találkozó emberekhez -, mindenhol mindenki nem csak hogy mosolyog, hanem ténylegesen vidám, egészen különleges hangulat jellemzi még a kisebb helyiségekben, szinte kalitkákban dolgozó embereket is.

Az odafigyelés csaknem túlzott: szinte még el sem fogyasztottunk a tányéron lévő adagot, máris ott álltak leszedni.
És persze legalább hárman álltak körbe vagy jöttek oda minden étkezésnél, azt kérdezve, hogy hogy ízlett a fogás. Ez szinte már-már terhes volt.
Mert hogy komplett ellátást kaptunk. Az előző bejegyzésemben leírt és ellenállhatatlan reggeli választék után jött az ebéd, majd a vacsora. Mindkettő öt fogásból állt: előétel, leves, kétféle főfogás kétféle körettel, desszert.

A mi napi étkezési szokásainkat tekintve tartottam attól, hogy ez mennyire megterhelő lesz. Ehhez képest a királyi reggelit követően már délben kezdett korogni a gyomrom az éhségtől, egy és két óra között burkoltuk be a hatalmas adag ebédünket, de este hatkor már megint éhesek voltunk…

Nem győztem felhívni Tamás figyelmét arra, hogy ez a szolgáltatás csak átmeneti jellegű, valahogy elengedte a füle mellett.
Pénteken, már itt Saigonban hiába is készítettem el a legfinomabb magyaros marhapörköltet nokedlivel, igencsak hiányolta az előételt, levest és desszertet az asztalunkról :)
Desszert azért került, fagyi formájában a mélyhűtőből.
A további Da Nang-i élményekről pedig legközelebb…
 

Fotó a medence mellett, az apartmanok irányába...

... és ugyanott, a tenger felé.

Azért jutott egy kis idő fürdőzésre, kagylószedegetésre, sőt, némi evezésre is:)

A hét első négy napját a Közép-Vietnámban lévő Da Nangban, egy tengerparti resortban töltöttük, ahol Tamás újabb virtuális túrát készített.

Nem harangoztam be előre az utazásunkat, leginkább azért, mert nem is nagyon tudtam. Amolyan vietnámi módon ment a szervezés. Hosszas előzmények után múlt héten hétfőn személyesen voltunk egyeztetni a hotellánc marketingesével a részletekről.
Megállapodtunk mindenben, abban is, hogy a teljes ellátás mellett a repülőjegyeinket is fizetik, sőt, az egyszerűség kedvéért ők foglalják le. Meglepő módon szerdán meg is jött tőlük mailben egy visszaigazolás minderről. Csak éppen repülőjegy nem érkezett. És onnantól hallgatás következett Tamás minden kérdezésére, szombat estig semmi…

Inkább nem részletezem az érzéseinket, ami ilyen helyzetekben uralkodik rajtunk.
Hol egyikünk, hol másikunk erősebb, és tartja a lelkierőt, mondván, „tudod, ez Vietnám, Ázsia. Errefelé másképp mennek a dolgok, de előbb-utóbb mégiscsak mennek… Ha nincs is visszajelzés, azért amikorra kell, valahogy mindig összeáll.”

Mindenesetre múlt szombaton a Dam Sen Parkban olyan szerencsésen sikerült kikapcsolódnunk – ahogyan azt az előző bejegyzésemben megírtam -, hogy szabályosan megfeledkeztünk a Da Nang-i utazásról.
A felejtéshez hozzájárult az is, hogy mivel délelőtt Tamásnak még volt egy megbeszélése, én hagytam el később a lakást. Verőfényes napsütésben, teljesen elfeledkezve arról, hogy már javában tombol a monszun, és zárni kell minden ajtót, ablakot. (Amikor Tamás itt van, ilyen nem fordulna elő…)

Így este arra értünk haza, hogy a konyha-nappali részben bokáig áll az esővíz, ami a nyitott erkélyajtón akadálytalanul tudott bedőlni. Az erkélyajtó közelében minden tönkreázott, sajnos a dohányzóasztalon lévő könyveink is. Meg persze a hálószobánk is úszott rendesen. És azt kell mondanom, hogy viszonylag szerencsénk volt, az eső nyugatról támadt, így a dolgozószobánk érintetlen maradt.

Míg Tamás a vizet „lapátolta”, gyorsan behívtam a mailjeimet. J
Jellemző, hogy mennyire kiment a fejünkből ez a Da Nang-i utazás: láttam, hogy jött egy levelem „Vé may bay” tárggyal, (ez vietnámiul a repülőjegy), köszönhetően a vietnámi nyelvtudásomnak, rögtön értettem is:) és konstatáltam, hogy most akkor már a helyi légitársaságok is megtalálnak a promóciós ajánlataikkal.
Azért megnyitottam, és örömmel nyugtáztam, hogy nem promóció, semmi spam, bizony, megérkezett a repülőjegyünk!

Örvendezve rohantam Tamáshoz elújságolni a nagy hírt, aki éppen a második vödör víz összegyűjtésével birkózott, és elsőre csak annyit tudott mondani, hogy „milyen repülőjegy?” Mondom, megjöttek a repülőjegyeink, hétfőn hajnalban indulunk. A visszakérdezés megint csak: „Milyen repülőjegyek?”

Ekkor megvártam, amíg leteszi a felmosó rudat, és a nyakába ugrottam: megyünk Da Nangba, hétfőn és csütörtök estig maradunk! Na, ezt már fogta. És onnantól lett aztán nagy közös örömködés…

Egy pillanatig nem bántuk, hogy hajnali négykor kellett kelni a korai géphez.
És tényleg megérte, a repülőút mindössze 70 perc, az ottani reptértől a resort újabb 30, és fél kilenckor már bejelentkeztünk a recepción.
Ahol természetesen már vártak bennünket, azonnal jégbehűtött törlőkendőket és frissítő jeges gyümölcsteát kaptunk. Pár perc múlva előkerült a szállodaláncot igazgató és irányító holding  holland származású "feje" és szülőatyja, akivel röviden egyeztettük a forgatókönyvet, majd reggelizni invitált.

Persze svédasztalos kínálat, ahol minden megtalálható.
A helyi fogyasztási szokásoknak megfelelően a levesek, a japán vendégekre gondolva a suhsi, az egészséges életmódot folytatókat figyelembe véve széles müzliválaszték és mindenkire gondolva a tojás mindenféle változatban, felvágottakkal, francia sajtokkal, gyümölcsökkel, nem beszélve arról a pékáru és aprósütemény-özönről, amit eddig sehol Vietnámban nem láttam.

Jóllehet, soha nem reggelizem, maximum gyümölcsöt, tudni kell rólam, hogy a svédasztal a legnagyobb gyengém. Valahogy ilyenkor határtalan késztetést érzek arra, hogy mindent végigkóstoljak. És ez így is volt a következő három délelőttön is….

Mire jól belaktunk a reggelivel, meglett a szobánk is. Amit persze túlzó egyszerűsítés szobának nevezni, hiszen ötcsillagos resortról lévén szó, önálló, szeparált kis apartmanokat kínálnak, saját kerttel és úszómedencével.
A resort honlapja itt megtekinthető.
És az eddigi kérdésekre a válaszom: igen, a valóságban is éppen ilyen szép!

Becuccoltunk. Folytatás a következő bejegyzésben…
 

Terepszemle a megérkezés után. Itt éppen a SPA bejárata előtt

Egy kis szelet az apartmanunkból

Mélyített fürdőkádunk van, a fürdőszoba ablakából éppen a "saját" kis medencénkre látunk