Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó

Az előző bejegyzésemben írt buszos kalandom során éppen kedvenc helyünkre, a BBQ Garden-be igyekeztem. Itt beszéltünk meg ugyanis egy igazi csajszis, beszélgetős találkozót Beával, a szintén itt élő borforgalmazóval.

Mondanom sem kell, hogy az esténk nagyon jól sikerült.
Megkoronázva azzal, hogy a tőlünk öt asztalnyi távolságra lévő nyugati társaság születésnapot ünnepelt.
Ez éppen úgy zajlott, mint az otthoni pub-okban mostanság: világítás lekapcsolódik, felcsendül a „Happy birthday”, pincér megjelenik a tortával, rajta a tűzijáték.

Mi igazán nem tettünk semmi kirívót, de pár perc múlva egyszer csak megjelent az asztalunknál az ünnepelt, két szelet tortával.
Hogy miért éppen mi részesültünk ebben a megtiszteltetésben, máig sem értem…
De a torta finom volt. Bea adagját is meg kellett ennem, mivel nem szereti az édességet:)

A fotók sajnos életlenek lettek...
Azt szeretjük a BBQ Gardenben, hogy mindig karácsonyi a hangulat:

 

És az ajándékba kapott tortaszelet:

 

Jónéhányszor írtam már a saigoni tömegközlekedési élményeimről. Legkedvesebb tapasztalataimat a buszon szerzem.

Éppen ezért változatlanul nagyon nem értem, hogy miért mi vagyunk Tamással azon kivételek az itt élő nyugatiak és magyarok közösségében is, akik mernek buszra ülni, nem mindenáron taxizni.

Újabb élményem kapcsán felidéződött az, ahogyan vietnami barátaink állandó kétkedéssel fogadják az itteniek kedvességéről szóló történeteinket.
Szerintük ez csakis a nyugatiaknak szól, egymás közt messze nem annyira barátságosak. Talán be kell látnom, hogy lehet némi igazságuk…

Történt a minap, hogy felszálltam a 31-es buszra, ahol mostanság bevezettek kalauznélküli járatokat, elől kell felszállni, és egy nagyon speciális, átlátszó műanyag dobozba bedobni a viteldíjat, ami 4000 dong (kb. 40 forint).
Ha ennél nagyobb pénzt dob be valaki, akkor a sofőr megnyom egy kallantyút, és az „automata” visszaad aprópénzben.
Nekem azonban csak 50.000 ezer dongos bankóm volt, és amikor a sofőr ezt meglátta, intett, hogy ne dobjam be az automatába. Majd nagyon hangosan mondott valamit az utazóközönségnek. Hátranézve láttam, hogy többen a zsebük felé nyúlkálnak. Feltételeztem, hogy az a kérdés, ki tudná felváltani a pénzemet.

Elindultam az utasok felé, amikor egy férfi letépett a tömbjéből egy szelvényt.
A saigoni buszbérlet ugyanis úgy néz ki, hogy van egy tömb, amit előre megvásárolnak, és amiből minden alkalommal letépnek egy szelvényt, átadják a kalauznak/sofőrnek, aki cserébe egy másik szelvényt ad nekik. Ezek a szelvények fehérek, miközben a normál buszjegy kék.

Megkaptam tehát az egyik utastól egy szelvényt, ezt becseréltem egy másikra a sofőrnél, és imigyen ingyen utazva borzasztóan elégedetten ültem le azzal a gondolattal megint, hogy mennyire kedves a vietnami nép.

A következő megállóban felszállt egy vietnami nő, akinek szintén csak ötvenezrese volt.
A helyzet megismétlődött, a sofőr megint hátraszólt, amire messze nem a „bérletemből letépek” megoldás született, hanem az egyik utas felváltotta a pénzét.

Na, ekkor kellett elgondolkodnom azon, amit a vietnami barátaink mondanak. Hogy egymással nem is annyira barátságosak…

Ilyen a vietnami jegyautomata :)

Eddig megbízhatónak és hűségesnek hitt társam, egyben munkaeszközöm, a drága kis laptop-om múlt szombaton megmakacsolta magát.
Tamás két napig küzdött vele, sajnos, eredménytelenül.
Kénytelenek voltunk javítóba adni, ma azonban szerencsére újra a régi formában került vissza.

Az elmúlt hat napban átértékeltem az életet és a fontosságokat...:)
Na meg közelebbi ismeretségbe kerültem a 100 darabos DVD-készletünkkel, amit az elköltözött magyarok hagyományoztak ránk. Talán éppen ennek volt itt az ideje.

Meg annak, hogy sokat nézegettem ki a teraszunkról, már amikor nem szakadt éppen az eső...
Most viszont nem győzöm pótolni a pótlandót, tehát a blogírás és eseménybeszámoló még várat magára :)