Továbbra is ámulatba ejt a helyi „kislány” hozzáértése, különösen, hogy az igencsak szegényes vietnami nyelvtudásom továbbra sem fedi le a fodrászati szakkifejezések tárházát.
Fogalmam sincs, hogyan írhatnám le a közöttünk zajló kommunikációt, hiszen tényleg fogalmam sincs, hogyan is értettem meg magam arról, hogy mit szeretnék.

Aztán mégis megtörténik. Megért mindent. És elkezdi a hajamat vágni, éppen olyan hosszúságúra, ahogyan szeretném. És éppen olyan fazonra is.
Amikor mindezzel megvan, ráfúj a hajamra valamilyen habot, és elkezdi masszírozni a fejemet. Csíkokat húz, módszeresen, hosszú percekig, nem tudom, meddig, megszűnik az idő, átadom magam a bizsergető élvezetnek. Amikor felpillantok, a tükörben szinte olyannak látom magam, mintha afrikai bennszülött lennék, fonatokkal.

Utána int, jelzi, hogy feküdjek fel az asztalra.
Ami persze nem egy totál kényelmetlen szék a fejmosásra, mint otthon, hanem tényleg egy ágy.
Nem kell a fejemet kényelmetlenül hátratekernem egy borzasztón kényelmetlen székben, nem kell azt éreznem, hogy a nyakam kiugrik a helyéből, hogy miközben a fejem természetellenes tartásba görcsösödik és az egész testem belefeszül egy borzalmas, rángatózást, remegést előidéző helyzetbe, és talán még jól is eshetne a hajmosó hölgy masszírozása, ha nem abban az elviselhetetlen pózba kényszerülnék...

Nem, ez egy egészen más helyzet. Ezen az ágyon folytatódik az igazi varázslat.
Már nem csak a fejemet masszírozza, hanem ráken valamit az arcomra, és lendületes mozdulatokkal dolgozza bele az arcbőrömbe, élénkíti a vérkeringést, és miközben közel fél óra múltán már szinte azt sem tudom, hol vagyok, ki vagyok, csak simán lebegek, átadom magam az érzésnek, elképesztően könnyűnek érezve magam, átadva minden porcikámat a kényeztetésnek, igazából már gondolkodni sem tudok semmin.

Azon sem, csak utólag, hogy vajon a magyar fodrászatokban miért használnak a középkori kínzóeszközökre emlékeztető fejmosó-szerkezeteket.
Hogy otthon miért nem jutott egyetlen fodrásznak, vállalkozónak sem eszébe, hogy mindezt a helyzetet lehetne tortúra helyett, sokkal kellemesebbé is tenni a vendégek számára.

Megint csak nem tudom hogyan, a fodrászkislány érzékelte, hogy ezúttal beszárítást is kérek.
A korábbi két alkalommal, amikor nála jártam, nem volt ilyen igényem.
Emiatt volt bennem némi szorongás, hogy hogyan értetem meg, de látva a hajszárítót és a körkefét, úgy gondoltam, rámutatásos módszerrel majd csak ezzel is megbirkózom.
Nem kellett, magától is pontosan tudta.

Amellett, hogy felfrissültem, megújultam, a frizurám a végére éppen úgy lett tökéletes, ahogyan megálmodtam.

És mindezért a nagyon extra szolgáltatásért változatlanul a korábbiaknak megfelelően 45 ezer dongot fizettem. Ami a mai árfolyamon kevesebb, mint 450 forint. (!)

Szinte szégyenkezve szédültem ki a fodrászatból, különösen az otthoni hasonló élményeimre emlékezve.
 
Nem vagyok igazán jó kuncsaft, tehát nem járok el hetente, sőt még havonta sem egy-egy beszárításra, hajigazításra. Maximum félévenként megyek fodrászhoz, amikor már igazán esedékessé válik a töredezett hajvégeim eltávolítása. Olyankor ötezer forint körüli összegbe került.

És egyszer betértem egy népszerű hazai sztárfodrász szalonjába is, mert közel volt a lakásomhoz, és mert éppen akciót hirdetett. Inkább nem nevezem meg, kiről van szó…
A lényeg, hogy a márkaszalonjában nyolcezret fizettem akciósan (!), miközben az előzetes bejelentkezésem ellenére természetesen nem a nagy mester személyesen, hanem egy tanítvány vett kezelésbe. Szó szerint, mert csak sírni tudtam a munkája láttán, és több hétbe került a hajnövesztés, korrekció...

Nyelvtudás híján nem tudom elmondani az én kis vietnami fodrászomnak, hogy milyen fantasztikus lehetőségei lennének a nagyvilágban, hogy hogyan tehetne szert mesésebb bevételre.
Talán jobb is, nem kell ezt erőltetni. 
Lehet, hogy egész nap a helyi szappanoperák mennek a tévéjén a háttérben, de nagyon is érti a dolgát és abszolút boldognak látszik az életével. És ez éppen így van jól.