A rengeteg esemény között van Saigonban egy havonta megrendezésre kerülő rendezvény, az un. Meeting Point.
Talán ez a legjobb networking parti az összes többi között, ezért amikor csak tehetjük, erre többnyire elmegyünk.
Az eseményt egy fiatal holland fiú szervezi, aki elég aktív business-életet él itt és kifejezetten egy nagyon kedves, megnyerő személyiség. Talán éppen ennek is köszönhető, hogy mindig oldott hangulatban zajlanak az esték.
Lassan másfél év távlatából most sokkal élesebben felfigyeltem dolgokra, az azóta észlelhető jelenségekre.
Visszaidéztem az első ilyen alkalmakat, amikor is szinte csak nyugatiak jelentek meg a partin, és magunk is szinte csak téblábolva kerestük a kapcsolati lehetőségeket.
Mára már mi is sokkal magabiztosabbakká váltunk, egyre több ismerősbe futunk, otthonosan mozgunk az este folyamán.
A vendégkőr pedig olyan szinten átrendeződött, hogy gyakorlatilag a résztvevők fele vietnami. Mégpedig nagyon fiatal vietnami, a feltörekvő nemzedék…
Korábban már többször írtam arról, hogy ez az ország nekem a magyarországi rendszerváltás emlékét idézve igazi „de ja vu” élményt okoz.
Amikor otthon sorra megjelentek a multinacionális cégek, és felpezsdült a parti-élet, többnyire a nagyon fiatal menedzserek vagy menedzserjelöltek uralták a terepet.
Most ugyanezt látjuk itt. Hogy mennyire fiatalok, azt nagyon nehéz behatárolnom.
Mivel a vietnamiak nagyon picik és törékenyek, leginkább tizennyolc évesnek sem gondolnám őket...
A következő korosztály, amit gyakorta látunk, az inkább a hatvan-hetvenévesnek látszó utcai árusok csoportja, akikről viszont többnyire kiderül, hogy ötven év alatt vannak, csak rendesen megtépázta őket az élet, lestrapálta a sok munka.
Köztes korosztályt meg szinte nem is látunk, vagy legalábbis borzasztóan nehéz „belőni” itt, hogy ki hány éves lehet…
Ahogy látom, ez oda-vissza működik, ők sem tudnak jól „bemérni” életkorilag, engem többnyire fiatal lánynak tekintenek, és akként is kezelnek. Úgyhogy azt hiszem, maradok még egy kicsit ebben az országban, legalábbis addig, amíg ez a viszonyulásuk megmarad…:)
De visszatérve a partikra és a fiatalokra, csak bámulni tudom a kommunikációs képességeiket.
Miközben Magyarországon a kommunikációs tréningek fellegvára dübörgött az elmúlt évtizedekben, valljuk be, igen csekély eredménnyel, bizonyára mindez itt is tért hódított a felsőoktatásban. Csak itt talán valahogy hatékonyabban.
A legutóbbi parti gyakorlatilag úgy zajlott, hogy el sem kellett mozdulnom az asztalom és az italos poharam mellől, nem kellett lehetséges beszélgetőpartnerre vadásznom, mert sorba jöttek oda hozzám a lelkes vietnami fiatalok, névjegyet átnyújtva, mélyen a szemembe nézve, és mindenféle információt rám zúdítva arról, hol is dolgoznak, mit csinálnak. És persze kérdeztek is, hogy én mit csinálok itt, miért vagyok itt, hogy tetszik Vietnam.
Mondjuk, a szokásos parti-hangzavaron túlmenően nem bánnám, ha tényleg szebben beszélnének angolul, mert a kiejtésük katasztrofális. És bár már azt hittem, ráálltam erre az ázsiai angol nyelvezetre, talán mégsem igazán lehet. Szóval nem csekély gondjaim voltak az este folyamán a megértéssel…
Főleg, hogy bizonyára az asszertivitás és a pro-aktivitás is beletartozik az alapképzésükbe, tehát nem csak mélyen a szemembe néztek, de gyakorlatilag egyre csak mondták és kérdezték a magukét.
Közben nagyon sűrű bocsánatokat kérve a gátlásosságukért. Mert hogy ők most vannak először ilyen partin, rettenetesen feszengenek, kérik a megértésemet…
Nem tudom, hogyan viselkednek majd kinyílva, a gátlásokat leküzdve, a tizedik parti után.
A technikájukat, a határozottságukat azonban szívesen átadnám néhány magyar csapat kommunikációs tréningjén…
Pár fotó az estéről. Ilyenkor mindig csak az italokért kell fizetni, és mindenféle ételeket, finomságokat hordanak körbe. Nyilvánvalóan szomjúságfokozó gyanánt.
Amikor az utolsó képen látható azonosíthatatlan falatkákat láttam, valahogy a patkányok jutottak eszembe, amit errefelé olykor fogyasztanak.
De talán mégsem ilyen partikon. Azért megkóstolni mégsem mertem, csak lefotóztam....
Hozzászólások