Közkívánatra akkor most következzék az ao dai-os megjelenésem, de előtte azért néhány szó a vietnámi esküvői szokásokról.

Amelyekről sajnálatosan mégsem tudok teljes mértékben saját élmények alapján beszámolni, ezért némi külső segítséget is igénybe vettem.
Na, nem teljesen telefonosat, inkább a vietnámiak nem kis számú népességét, valamint néhány internetes oldalt.

Először is, már az esküvő időpontjának meghatározása igencsak sarkalatos kérdés. Nem mindegy, hogy hogyan állnak a Nagy Napon a csillagok, hiszen ez lesz hatással a fiatal pár későbbi egész életének alakulására.
Ezért a házasulandók azzal kezdik, hogy felkeresnek egy csillagászati kérdésekben jártas úgynevezett jövendőmondót, aki minden oldalról megvizsgálja a lehetőségeket, minden bolygó és csillag állása szempontjából kiválasztja a lehető legtökéletesebb napot.

Amikor ez megvan, a fiatalok megkezdik az előkészületeket. Ami nagyjából hasonló a miénkhez: helyszín kiválasztása és lefoglalása, meghívottak listája, meghívó készíttetése, a teljes forgatókönyv összeállítása.

A meghívókat lehetőség szerint személyesen viszik el és adják át, megközelítőleg két héttel az esemény előtt.
Azért nem korábban, mert akkor a vendégsereg fele el sem jönne, ugyanis elfelejtené, hogy meghívták:) 
És azért nem később, mert akkor meg esetleg más program miatt nem tudna eljönni.

Miután itt egy esküvő minimumlétszáma 100 fő, de nem ritka a 700 fős vendégsereg sem, ne kérdezzétek, hogyan jutnak el több száz helyre pár nap alatt.
Mint mindent, ezt is megoldják…:)

Ahogyan már utaltam rá, itt az esküvői fotózkodás is két-három héttel megelőzi a nagy eseményt, így az esküvő napján a vendégsereg már javában lapozgathatja az elkészült albumot.

Természetesen itt is vannak kedvelt és népszerű helyek, amelyeket a napsütéses időben elözönlenek az esküvői díszbe öltözött párok, egészen komoly stábbal körülvéve. A fotózás legalább egy nap, ha nem több, kis furgonokban szállítják a kellékeket, a párok többször is átöltöznek, és a kötelező naplementés képeket követően még esti felvételek is készülnek, komoly megvilágítással.
A jeleneteket, a hatalmas reflektorokat, világosítókat és rendezőket látva mindig azt hisszük, hogy éppen most készül a következő Oscar-díjas nagyfilm. Vagy legalábbis a most futó valamelyik szappanopera legújabb epizódja...

Maga az esküvő több részletből áll össze.
Egyrészt az ifjú pár, amúgy hétköznapiasan, akár egy rövid sortnadrágban bevonul az illetékes szervhez, ahol aláírják a szükséges papírokat. Ha mindketten vietnámiak, akkor ez viszonylag gyorsan megy. (Ha az egyik fél más nemzetiségű, akkor meglehetősen bonyolult az ügyintézés, erre most inkább nem térek ki.)

De a népszerű házasulós hónapokban, mint ami most is van, így is kell némi ösztönző nyomást (értsd: kenőpénz) gyakorolni a hivatalnokokra, hogy belátható időn belül kiállítsák a mi anyakönyvi kivonatunknak megfelelő igazolást.

Nem mintha ez az igazolás bárkit is egy pillanatig érdekelne.
Ugyanis egészen addig a momentumig sem a család, sem egyetlen rokon nem tekinti érvényesnek a házasságot, ameddig ők a saját szemükkel meg nem győződtek annak megtörténtéről.

És ez az esküvő második része, ami természetesen sokkal inkább ceremóniaszerűen zajlik.
A vőlegény közvetlen és kevésbé közvetlen hozzátartozói először elkezdenek összegyűlni a fiús háznál. Mindenkinek van egy különleges tálcája, vagy edénye, amelyet többnyire egységesen vörös bársonyterítővel letakarnak, és lassan átvonulnak a menyasszony házához.
Az ara addigra már szépen felöltözve, saját családja körében várja a vendégeket.

S ha már itt tartunk: az egészen hagyományos esküvői öltözet természetesen nagyon díszes ao dai, a vőlegénynek is, turbánszerű fejfedővel. Ma már azonban inkább a nyugati típusú, hosszú fehér menyasszonyi ruhát preferálják, fátyollal, a vőlegény öltönyt visel, többnyire szintén fehéret. De előfordul az is, hogy ao dai-ban kezdenek, és az este folyamán átöltöznek nyugati ruhába.

Amikor megérkezik a vőlegény családja a lányos házhoz, sorra átadják az ajándékokat. A menyasszony mind jövendőbeli férjétől, mind annak szüleitől értékes ékszereket kap ajándékba. Olykor más családtagoktól is.
Miután a lánykérést szóban megerősítik, és persze a lány szülei hozzájárulnak, szépen lassan egyenként felékszerezik az arát. Ezután kezdődhet az ivás, evés, ivás, evés majd megint ivás, dínom-dánom:)

Legtöbbször persze ezt az általuk esküvői fogadásnak (reception) nevezett eseményt ugyanúgy étteremben vagy szállodában tartják, mint nálunk az esküvői vacsorát, hiszen itt is elég kevés olyan ház van, ahol 700 embert le lehet ültetni.
Ilyenkor inkább csak a szűkebb család gyülekezik a lányos háznál és átvonulnak az étterembe. Az ifjú pár fényképe díszíti a bejárati táblát, maga a páros pedig a bejáratnál fogadja a gyülekező vendégeket, a gratulációkat és jókívánságokat. Ez utóbbi többnyire az egészség, boldogság és gazdagság témakörét érinti, és még véletlenül sem hangzik el a "Bőséges gyermekáldást!" jelmondat. Ugyanis ha hivatalosan nem is tiltott, de nem illik két gyermeknél többet vállalni manapság családonként. Köztisztviselőknek pedig egyenesen állást veszélyeztető...

A bejárathoz közel egy asztalka áll, rajta feldíszített kosár, vagy nagyobb tál, melyet a mellette lévő széken ülő valamelyik közeli hozzátartozó árgus szemekkel őriz.
Ide kell ugyanis beledobni érkezéskor a borítékot. Nincs olyan, hogy egy fiatal pár három mikró sütőt, négy vasalót, hat étkészletet kap ajándékba.
Egyáltalán nem szokás tárgyi ajándékot adni, kizárólag borítékot. Benne 100-200 dollárt, tehetősebbek esetén még többet.

A borítékon mindig szerepel az ajándékozó neve. Másnap pontos kimutatásban rögzítik, hogy kitől mennyi pénzt kaptak.
Így amikor legközelebb ők mennek másokhoz esküvőre, nem sokat kell törni a fejüket, egyszerűen pontosan azt az összeget ajándékozzák vissza, amit az illetőtől kaptak. Tiszta helyzet.:)

Miután mindenki összegyűlt, az újdonsült házaspár és a szülők kiállnak az erre a célra felállított színpadra. Egyvalaki üdvözli a vendégeket, jó szórakozást kíván, és ezzel – na meg persze a megfelelő étel-és főleg italmennyiség elfogyasztásával – mindenki szemében érvényesnek tekinthető a házasság. Bármiféle anyakönyvvezető vagy egyházi elöljáró jelenléte és kinyilvánítása nélkül.

Mindez, amit leírtam, a teljesen hagyományos változat, abból is csak egyféle. Mert nyilvánvalóan vannak különbségek. Sok minden függ attól is, hogy milyen távolságra élnek a fiú és lány szülei.
Bár teljesen hagyományosan többnyire egészen közel, de az még egy másik világ volt, és akkor még a jegyespárokat a szülők választották ki egymásnak.

Inkább térjünk át a mi élményeinkre. Barátaink esetében Qouc, a vőlegény Közép-Vietnámból származik, Nga, a menyasszony pedig saigoni. Két fiatal menedzserről beszélünk, akik műveltek, felvilágosultak, és a saját elképzeléseik szerint igyekeztek megtervezni életük nagy eseményét.

Amikor Tamást felkérték az esküvői fotók elkészítésére, rögtön elmondták, hogy szeretnék elkerülni a divatos, de kommersz helyszíneket és legfőként a mesterkélten beállított pózokat.
Tamás két héttel ezelőtt fél napon keresztül fényképezte őket, tényleg nem hagyományos helyeken. Ezen túlmenően elutazunk velük a közeljövőben két napra a Mekong-deltához, ahol majd további fotók készülnek.

Múlt héten voltak Quoc családjánál pár napig, az ottani hivatalnál intézték a papírokat, és vélhetően ott zajlott az esküvő bensőségesebb része családi körben.
Hogy így volt-e, azt majd legközelebb elmeséltetem velük.

Annyi bizonyos, hogy az esküvői fogadásra szombaton este hat órától egy étterem kerthelyiségében került sor.
Nem kis izgalmak nyomán, ugyanis délután ötkor még úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék, és mintha az Égiek elveszítették volna a naptárolvasási készségüket. Vagy legalábbis elnézték egy kicsit, ugyanis Dél-Vietnámban májusig száraz évszaknak kellene lennie, maximum pár csepp esővel havonta egyszer.:)

Erről jut eszembe, nem tudom, hogy Quoc-ék esetében a családi esküvő vagy a reception napjára számolta-e a jövendőmondó a megfelelő csillagállást. Legközelebb ezt is megkérdezem.
Bár, mint tudjuk, március 19-én egészen különleges Telihold volt, így inkább ez utóbbira tippelnék.

Amikor megérkeztünk az étterembe, az ifjú pár a kapuban üdvözölte a sorban érkező vendégeket. Az asztalkán ott állt a kosárka, dobálta is bele mindenki szorgalmasan a borítékot :)

A személyzet lázas munkában volt, a nők rongyokkal szedték vödörbe az esővizet a kövezetről, a pincérek pedig sorban hordták vissza a belső termekből a székeket, asztalokat. És egy pillanatig sem idegeskedett senki, hogy csak most alakulnak az ülőhelyek. Vélhetően egyébként ez eső nélkül is pontosan így zajlott volna.
Mire mind a 160 vendég megérkezett, asztal és szék is lett elegendő, meg is lett terítve szépen.

Kb. fél nyolckor az ifjú pár a szülők kíséretében a központi helyre vonult. Nga barátnője mondott pár vietnámi mondatot, majd Nga angolul is üdvözölte a vendégeket, megköszönte, hogy eljöttek és jó étvágyat kívánt a vacsorához.

Ekkor elkezdték a pincérek kihordani a tálakat. Volt vagy hétféle fogás, köztük pomelo sült mogyoróval és rákocskákkal, rákleves, tavaszi tekercs, kókuszlében sült hal, csípős marhafalatok, lótuszlevélben sült rizs, és desszertként görögdinnye. Ital gyanánt sör, 7 up és víz.

A vacsorát szinte pillanatok alatt elpusztítottuk, gyakorlatilag anélkül, hogy bárkit is láttam volna társalogni.
És anélkül, hogy egyetlen "Mot, hai, ba, joooo"- típusú koccintás történt volna. Pedig ezt már milyen jól begyakoroltuk a TET idején :)
Mondjuk lehet, hogy a megfelelő italmennyiség hiányzott hozzá és hangulathoz.
Az eltelt órákban ugyanis az alkoholfogyasztás mértéke semmiképpen nem léphette túl a fejenkénti 2-3 kisdobozos Heinekent. Azt viszont nagyon sok jéggel.

Háromnegyed kilenc felé arra lettem figyelmes, hogy a mellettünk lévő asztaltársaság felkerekedik. Mondtam Tamásnak, biztosan most jön az a rész, amikor vegyülünk, odamegyünk másokhoz beszélgetni.

Mi is felálltunk, hogy elszívunk egy cigarettát. Amikor tíz perc múlva visszamentem az asztalunkhoz, megdöbbenve láttam, hogy nem csak a miénket, de valamennyi közelünkben lévő asztalt éppen lerámolják.
De nem ám csak a maradékot, hanem mindent, a tele vagy félig lévő poharakat, majd a terítőt is!

Rakétasebességű teljesítményt nyújtott a személyzet, 9 órakor már az asztalok felét összecsukták és a székeket is behordták.

És messze nem azért, hogy a táncparkettnek helyet csináljanak. Magam sem akartam elhinni, de ennyi volt a híres „reception”.

A menyasszony a kapunál állva, a sötétben eldobta a csokrát, de ezt nem sokan látták. Pár barátnő, akik közül az egyik rém boldogan elkapta, és el is száguldott vele.
Azután a többi vendég is sorban kezdett elszállingózni, az ünnepeltek elköszöntek tőlük, még egy kicsit pózoltak Tamás kamerája előtt, és gyakorlatilag húsz perc alatt kiürült a hely.

Fél tízkor már a taxiban ültünk, hazafelé tartva. Rém csalódottan...

Tamás mindvégig azzal vigasztalt, hogy túl sokat vártam. Hogy ez más kultúra, ez csak a reception volt, nem igazi lagzi, amire számítottam. Meg hogy itt mások a szokások.

Mások, persze, értem én, de hogy még egy szeletnyi esküvői torta sem volt… Pedig olyan gyönyörű tortákat látok a cukrászdában, hét- tízemeletesek, és szinte fillérekbe kerülnek.

Meg tánc sem volt. Nem arról van szó, hogy hajnalig akartam ropni, de jó lett volna egy kicsit Tamással összesimulva andalogni a szerelmes zenéken.
Helyette itthon andalogtunk, kettesben.

És remélem, egyszer eljutunk egy hagyományos vietnámi esküvőre. Egy igazira…:)
 

Az étterem bejáratánál az ifjú pár fotója és persze a kötelezően, belépőként használatos kosárka a borítékoknak.

Hát ilyen az én ao dai-om :)

Tamással ao dai-ban

Tavaszi tekercs díszíti az ananászhéjat. A salátalevélen az előételből maradt sültmogyoróval és rákocskákkal megszórt pomelo

Rizs lótuszvirágban és pár falatka marhahús

Az asztalunk romjai este 8.55-kor. Öt perccel később már asztal sem volt... :)